Richard Sorge 2.0

Érzem ám, hogy az első után a második rész nem várhat tovább. Tessék, fogyasszátok mértékletesen!

Ott tartottunk tehát az első rész végén, hogy – két korty vodka és három slukk cigi között – Berzin tábornok rápillant Sorgéra és megkérdezi tőle:

– Mondja, Richard Vilhelmovics, mennyire ismeri maga Ázsiát?


Hősünk agyán számtalan apró kérdőjel cikázik át, de 1929-et írunk, Moszkvában vagyunk, és főállású szovjet katonai hírszerzőként tudja, hogy egy „Hülye vagy,
baszki? Honnan tudnék én bármit is róla?!” típusú válasz nem csalna mosolyt Berzin ajkaira, sőt. Vesz tehát egy mély levegőt, majd ezt válaszolja:

– Tábornok elvtárs, a múltkor írtam egy jó kis cikket a rizs meghonosításának európai esélyeiről. És nagyon gyorsan tanulok ám!

Szó szót követett (a beszélgetés többi részének titkosítása csak 2019 novemberében jár le, addig nem idézhetem), de lényeg a lényeg: Richard Sorge német újságíró (a Frankfurter Zeitung külső munkatársa, a Getreide Zeitung mezőgazdasági szakírója) 1930 februárjában Sanghajba érkezik abból a célból, hogy a rizsnemesítés távolkeleti módszereinek tanulmányozásával és tetszetős cikkek írásával előkészítse a majdani német rizsföldek hozamnövekedését, és a germán munkavállalókat megbarátkoztassa a rizseshús gondolatával.

Ezzel párhuzamosan Sorge százados feladatul kapta, hogy szerezzen információt a Csang Kaj-sek vezette nemzeti kormány katonai potenciáljáról, az egyre feszültebbé váló kínai-japán viszonyról, térképezze fel a kínai kommunisták helyzetét, valamint tájékozódjon az angol és amerikai hírszerzők kínai nyomulási irányairól.

Sanghaji tartózkodása alatt kezdi kiépíteni azokat a kapcsolatait, amelyekre, illetve
akikre támaszkodva az elkövetkezendő évtizedben olyan eredményes lesz, mint előtte még senki a szakmában.

Megismerkedik például egy Agnes Smedley nevű, csekély mértékben vonzó, de annál szinglibb hölggyel, aki – túl azon, hogy kiváló ivócimbora és ínséges időkben alkalmi szexpartner -, műveleti szempontból is kamatoztathatta képességeit: bemutatja neki a tekintélyes japán napilap, az Asahi Shimbun egyik tudósítóját, Ozaki Hozumit (vele a történet közepén és végén még találkozunk).


Agnes Smedley
-ről (itt balra) csak annyit, hogy elvakult feministaként és már-már szélsőbalos szabadgondolkodóként maga sem tudta, hány beszervezési nyilatkozatot írt már alá életében. Dolgozott ő az amerikai hírszerzésnek, a briteknek, egy kicsit az Abwehrnek, felváltva a három vagy négy kínai elhárításnak, majd (Sorgén keresztül) a GRU-nak. A legdurvább hír, hogy – tán valamikor a huszas évek vége felé, egészen rövid időre – feleségül ment egy indiai szabadságharcoshoz, bizonyos Virendranath Chattopadhya-hoz, akin keresztül valami indiai partizáncsoport, majd az egyik bengáli népi mozgalom hírszerzését is ellátta politikai pletykákkal, miközben rikoltozva követelt választójogot és szexuális emancipációt a nőknek (még akkor is, amikor azok mindezekkel már rendelkeztek).

Ha ma élne, Smedley biztosan a Greenpeace-nek, Spitzer Gyöngyi Mamagésának és a Négy Mancsnak dolgozna, felváltva.


Sorge másik nagy haverje ugy
ancsak egy német fickó volt, bizonyos Max Klausen, aki hivatalosan egy hamburgi műépítészeti iroda üzletkötőjeként téblábolt Kínában, ha viszont a frankóra vagytok kíváncsiak, akkor tudnotok kell, hogy Maxot még Richard előtt szervezte be Berzin tábornok (igen, ismét ő!), és nála gyorsabb és biztosabb kezű távírász kevés szolgált annak idején az eurázsiai kontinensen.

Társasági ember lévén Richard odafigyelt, hogy hetente legalább egy ordas nagy bulit szervezzen, ahová rendszeresen meghívta a barátait, a barátai barátait, valamint a barátai barátainak barátait is. Nem volt ritka a 80-100 fős (zabával, ivászattal, ópiummal és mindenféle ízlést kielégítő, mindkét nembéli prostival fűszerezett) ereszdelahajam-parti.

(A költségek elszámolásánál néztek is elszörnyedve maguk elé Moszkvában a pénzügyesek, mint rabbi a disznóvágáson).

Másnap aztán az erősen fejfájós, kialvatlan, gyűrött arcú emberünk összeszedegette az emlékeit és néha bizony információs drágakövekre lelt a rengeteg értéktelen kavics között.

Ilyen gyémánt volt például az az információmorzsa, amit egy félrészeg japán külkereskedő (fenét külkereskedő; valójában a Kempeitai, a japán katonai hírszerzés embere) ejtett el 1931 nyarán, s aminek Sorge utánament, kibővítette, leellenőrizte, majd részletes értékeléssel továbbította Moszkvába a hírt: a japán hadsereg (saját császárának engedélye nélkül) heteken belül lerohanja Mandzsúriát.

A GRU-központban a fejüket vakarták, hiszen minden más forrás azt állította, hogy a japán tábornokok soha nem cselekednének császári jóváhagyás nélkül egy ilyen horderejű ügyben. Berzin továbbjelentette ugyan, de a Politbüró rálegyintett: ilyen nincs; annak a távoli embereteknek, aki ezt állítja, tanulmányoznia kéne a japán mentalitást, és kevesebbet kéne innia…
Nos, Sorge inkább töltött még egy vodkát magának a japán mentalitás tanulmányozása helyett, viszont 1931. szeptember 19-én a japán csapatok megkezdik Mandzsúria megszállását.


Mivel mégiscsak újságíróbőrbe bújtatták, készít pár tudósítást
a kínai-japán összecsapásokról újságjának, a Frankfurter Zeitungnak, amelyek egészen jól sikerülnek, és Sorge nevét megismeri a szakma. Ez később nagyon jól jön neki, amikor nem kell bizonygatnia, hogy ki is ő és mihez is ért.

Olyan klassz anyagokat küld Moszkvába is, hogy a GRU-nál felüti fejét a gyanakvás: mi van, ha Sorgét megfordították és most a japók vagy a nyugatiak etetik őket frankó, de valójában előre bekészített információkkal? Utánaküldik hát Ursula Ruth Kuczynskit, a szovjet katonai hírszerzés belső elhárításának (sajnos, csak visszafogottan csinos) üdvöskéjét, ugyancsak újságírói fedéssel és azzal az utasítással, hogy kerüljön közel Richardhoz, tudjon meg róla mindent, és ha tényleg áruló, tegye el láb alól.

Ami az első feladatot illeti (közel kerülni Sorgéhoz), az itt jobbra szemügyre vehető Ursulának minden különösebb akadály nélkül sikerült végrehajtania. 1931 tavaszán együtt töltenek jó pár hetet, majd Ursula azzal a kiváló hírrel utazik vissza Moszkvába, hogy Sorge századossal minden a legnagyobb rendben. He-he.

1932 végén „haza”hívják Moszkvába, több, igen részletes debriefing után megveregetik a vállát (tán valami kitüntetést és előléptetést is kap), majd „haza”küldik Németországba azzal, hogy húzza szorosabbra a szálakat a nácikkal, alapozza tovább a német újságíró imidzset. Személyi dossziéja ekkor kapja a Рамзай (Ramzaj) fedőnevet, amit a nyugatiak utólag Ramsey-nek angolosítottak, fene se érti, miért. Megsúgják neki, hogy (az általa is javasolt) japán vonalon fogják a továbbiakban foglalkoztatni, kezdje el tanulgatni a katakanákat.

A németországi újrabeilleszkedés olyan
jól sikerül, hogy az akkoriban eléggé jellegtelen és súlytalan katonai hírszerző szolgálat (még a Canaris-éra előtt vagyunk!), az Abwehr is felfigyel rá és megkörnyékezi. Sorge (az illem kedvéért) egy kicsit kelleti és kéreti magát, de végül rábólint és aláírja a beszervezési nyilatkozatot Konrad Patzig sorhajóhadnagynak; a hír hallatán Berzin tábornok a távoli Moszkvában elmosolyodik, összedörzsöli kezeit és iszik egyet Ramsey egészségére…

Annyit utaltunk már Berzinre, álljon itt pár mondat a szovjet katonai hírszerzés eme óriásáról, mert megérdemli.

Jan Karlovics Berzin eredeti neve Pēteris Ķuzis volt, s mint ilyen, egy lettországi parasztcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Gyermek- és ifjúkorával nem foglalkozunk (már csak azért sem, mert fogalmunk sincs, mi a jó francokat csinált akkoriban), 19 évesen a cári titkosrendőrség, az Ohrana már dolgozik rá, mert egy-két kósza robbantásos-anarchista merényletben tevékenyen részt vesz. Egyes források szerint halálra is ítélik, de ifjú kora miatt az ítéletet húsz év fegyházra változtatják.

Az októberi forradalom olyannyira elnyeri az akkor 28 éves legény tetszését, hogy úgy érzi: ez az, amiért a világra jött. Egyike lesz azon parancsnokoknak, akik a Téli Palotánál személyesen lövik agyon azokat az ostromlókat, akik időközben meggondolják magukat és forradalom helyett inkább hazamennének tévézni.

A szovjet hadsereg titkosszolgálatánál először helyettes, majd első számú parancsnok, de gyakorlatilag ő szervezi meg a
z egészet. Kedvenc története (amit mindig elmesélt a rajongóknak) az volt, hogy amikor 1919-ben átvette az egyik lett hadosztály parancsnokságát, az egész felsorakoztatott állomány előtt személyesen lőtte tarkón az előző parancsnokot, törzsfőnököt és még vagy négy-öt vezetőt. Onnan kezdve nem volt probléma a fegyelmezéssel.

Önkéntesként (Sztálin külön engedélyével) részt vesz a spanyol polgárháborúban és számtalan hősies haditettet hajt végre a köztársaságpártiak oldalán.

A Gazda hűséges katonája, de 1937-ben (más források szerint ’38-ban) koholt (?) vádak alapján letartóztatják, majd a Lubjanka egyik pincéjében – a Generalisszimusz parancsára – főbelövik (mások szerint egy zongorahúrral megfojtják).

Hogy német (vagy mások szerint brit) kém lett volna, tudomásom szerint nem sikerült bizonyítani, de pusmogták róla. Az mindenesetre roppant pikáns lenne, ha kiderülne, hogy mondjuk egy Abwehr-ügynök szervezte be Sorgét a szovjet hírszerzéshez és csinált belőle kettős-hármas ügynököt és akkora spílert, amekkorává kinőtte magát. 


1933 őszén Richard Sorge német újságíró, a Frankfurter Zeitung szerkesztője, a
náci párt tagja, a Reichswehr hírszerzésének beépített ügynöke és a nemzeti szocializmus lelkes híve megérkezik a jokohamai kikötőbe. Első útja a tokiói német nagykövetségre vezet, ahol hivatalosan is bejelentkezik von Dirksen nagykövetnél, majd (nem annyira hivatalosan) összekötőjénél, a katonai attasénál.

Az első napokban-hetekben csak sétálgat, bámészkodik, szokja a hangulatot. Ja, és szorgalmasan ellenőrzi azokat a tárgyi postaládákat, ahol majdani együttműködői jelzést hagynak, ha készen állnak a kapcsolatfelvételre. Lassan-lassan összeáll a régi csapat magja: itt van Maxi Klausen (emlékszünk rá Kínából: ő a géppuskaujjú távírász, amúgy ügyes üzletember), na és ismét felbukkan Ozaki Hozumi, a kommunista elkötelezettségű japán haver, akinek ráadásul nagyon jól fut a szekere és már közvetlen kapcsolatai vannak a legmagasabb japán politikai és katonai körökkel.

A távoli Berzin tábornok gondoskodása jóvoltából új fiúk, illetve lányok is csatlakoznak a Richard által irányított csapathoz: egy japán újságíró-lány (találjátok ki, mi volt Sorge első dolga vele kapcsolatban), egy horvát származású, Franciaországban élő, igazi testőr-kiállású újságíró (Branko Vukelic, a Havas hírügynökség embere), valamint egy osztrák tolmács-csaj, akit hősünk csak azért nem vág gerincre (?), mert Max barátnőjéről (későbbi feleségéről, Annáról) van szó.

A Sorge-csoport készen áll a bevetésre.

Első komoly sikerüknek 1935 őszén örülhetnek, amikor – az előre megbeszélt kódokat használva – Ozaki azonnali találkozót kér Richardtól. Az egyik tokiói park sétányán futnak össze, majd beülnek egy közeli étterem szeparéjába, ahol a japán újságíró reszkető kézzel egy papírcsomót vesz elő, az izgalomtól bepárásodott szemmel körülnéz és átadja barátjának. Sorge fellapozza, szívverése gyorsulni kezd, felnéz és ezt kérdezi Ozakitól:Borító_200

– Ez… ez most komoly?!

És innen folytatjuk hamarosan, a harmadik, befejező résszel.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

2 hozzászólás

 1. umbriotejedor — 2011-09-01 19:30 

Már alig várom a harmadik, befejező részt! :) Nekem az első rész ütősebbnek tűnt, ez viszont informálisabb. Élmény! :)

 2. piffta89 — 2011-09-01 19:43 

Hadd jöjjön a harmadik! :) Igaz már olvastam régebben lemil-en, de felfrissíteném az infókat :)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.