Az alvó számlák, a kakukkos óra és a tejcsokiban utazó Milka-tehén országa nem tartozik azon régiók közé, amelyek említésekor – egyfajta militáris pavlovi reflexként – különleges alakulatok képe ugrana elő a katonai témák iránt érdeklődők memóriájából. Persze Jomini eredendően svájci volt, akárcsak Tell Vilmos, na és ne feledkezzünk meg Őszentsége magánhadseregéről sem, de az Alpok által övezett kispolgári mintatársadalom mindezektől függetlenül egy olyan békés társaság imázsát hordozza, ahol a legnagyobb probléma a zürichi tőzsdeindex esetleges (és átmeneti) lejtmenete (már ha nem számítjuk a schaffhauseni óragyár termékei iránt megnyilvánuló szaúd-arábiai érdeklődés 0,2 százalékos visszaesését).

Mai posztunk ezt az előítéletet hivatott derékba törni. A szakemberek eddig is tudták, hogy a svájci hadsereg nagyon ott van a spiccen, emberanyagban és technikai felszerelésben egyaránt. Most mindenki beláthatja, hogy mennyire nem igaz a rosszindulatú feltételezés, miszerint a gazdagság, az apróra vágott és reszelt burgonya, valamint a fondü kombinációja elpuhulttá tesz.

Következzenek tehát a svájci ejtőernyős felderítők.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →