Eljött tehát a nap, amikor az első és a második rész után a harmadikkal pontot teszünk a náci bordélyház, a Kitty Szalon történetének végére.

Kérlek benneteket, hogy a Magyar Nemzeti Bloggerszövetség Etikai Szabályzatának 156/B. §. (k) bekezdés 69. pontjában foglaltaknak megfelelően a kiskorú olvasókat zavarjátok el a képernyő elől, mert nem vennénk a szívünkre, ha posztunk negatívan befolyásolná erkölcsi fejlődésüket és törést okozna a még fejlődő lelkivilágukban.

Köszönjük.

1940 márciusát írjuk tehát, s a felújított berlini éjszakai szórakozóhely nagyrészt új személyzettel, kibővített italválasztékkal és a kor műszaki csúcskütyüivel (biszbaszaival?) várja mit sem sejtő vendégeit.

Csak hogy dokumentarista vonalat is bevigyünk a posztba, no meg egy olvasónak tudni kell, kiről is beszélünk, tessék: itt alul maga Kitty látható, még gyakorló prosti és alkalmi fotómodell korában, valamikor a húszas évek elején:
Schellenbergék alapos, tudományosan is képzett emberek voltak, s tudták, hogy minden újdonság bevezetése előtt szükség van egy tesztidőszakra, illetve legalább egy kísérleti alanyra. Ez utóbbi szerepet egy ifjú, jégtörő státuszáról mit sem sejtő SS-Obersturmführer (főhadnagy) kapta, aki éppen a 25. születésnapját és friss előléptetését ünnepelte, s akit az egyik barátja (aki másodállásban az alig fél éve megalakult Birodalmi Biztonsági Főhivatal, az RSHA ügynöke volt) ajándékként meghívott az alig napokkal korábban megnyitott szalonba.

A két jóbarát megjelent a Giesebrechtstrasse 11. szám alatt, becsengettek, a portásnak bemondták a „Rothenburgból jöttem és kikapcsolódásra vágyom!” jelszót, majd a bárban megittak pár schnapsot és érdeklődéssel böngészték a madám által diszkréten odacsúsztatott fényképalbumot (amelyet sajnos nem áll módunkban bemutatni).

Krueger Obersturmführer sokat hezitált, mert nehezen tudott dönteni a Heidi, illetve a Trudi neveket viselő művésznők között. Ezt akkor tudnánk csak igazán megérteni, ha a képeket is láthatnánk, mindenesetre úgy tíz perc fejvakarás után Heidire esett a választás, aki a fülszövegben és négy fotón aprólékosan ecsetelt akrobatikus képességeivel és kiemelkedően hajlékony testalkatával tűnt ki az erős mezőnyből, noha mellben lehetett volna karakteresebb is.

Blogunk csak a hadtudományos ismeretterjesztés által feltétlenül megkövetelt részletekig vállal szexuálpedagógiai feladatot, ezért hogy pontosan mi történt a harmadik emeleti négyes szobában, a fantáziátokra bízzuk. Mindenesetre az alagsorban erősen figyelő behallgatók a viharos légyott második felében rögzítették, amint Heidi (a tanfolyamon elsajátított taktikának megfelelően, egy pohár pezsgőt szervírozva) beszélgetést kezdeményez az éppen cigarettára gyújtó Kruegerrel.

A tiszt eleinte csak önmagáról, majd családjáról beszél, később (egy újabb forduló után, mert bizony Heidi tényleg mestere volt a szakmának) a bajtársairól, alakulatáról (a Das Reich hadosztály 2. Panzerjäger zászlóaljáról), valamint (kérdésre válaszolva) arról, hogy igen, mindenki nagyon várja, hogy végre meginduljanak a disznó békazabáló franciák ellen. És hogy a mozgósítás jelei már érzékelhetőek, megérkezett a kiegészítő lőszer-javadalmazás, az üzemanyag-raktárak is feltöltés alatt állnak és fel fogják függeszteni az eltávozásokat is..

Krueger végül is olyan rettenetesen nagy államtitkokat nem árult el, de a légyott után a Heidi által papírra vetett jelentésben és a hanganyag írásos változatában (mindkettő másfél óra múlva Schellenberg asztalán volt – ezt tessék utánuk csinálni az akkori manuális módszerekkel!) a már említett részleteken kívül tucatnyi SS-tiszt neve, beosztása, rendfokozata, emberi tulajdonságai, gyengéi és erősségei szerepeltek (pár jópofa katonasztorival megtűzdelve), valamint igen részletes családi információk a célszemélyről.

Ha nem lenne stílusidegen, nyugodtan mondhatnánk, hogy Schellenbergék szíve megtelt gyönyörűséggel, dallal és virágillattal: a Kitty Szalon tökéletesen működik, a lányok (akik elvileg nem tudták, hogy mikrofonok is vannak a szobákban) nagyszerűen teszik a dolgukat (minden téren), úgyhogy a sikeres kísérletet követően jöhetnek az igazi nagyágyúk.

• A történet Krueger-féle szálához még hozzátartozik, hogy rövid tanakodás után másnap rögtönítélő katonai bíróság elé állítják (ne feledjük: mellesleg háború van!) és harmadnap hajnalban – biztos, ami biztos alapon – főbelövik, elvégre mégiscsak pofázott az alakulatáról, a bajtársairól és a főnökeiről egy kurvának. Kihallgatni nem nagyon kellett, elvégre mit tudott volna olyat mondani, ami a Gestapónak nem volt már meg nyolc példányban, lelkiismeretesen iktatva, lefűzve, sorszámozva?
  

Áprilisban a szalon már maximális fordulatszámot vett fel: az iparbárókon, bankárokon és a művészvilág elitjén kívül lassan megjelentek a náci párt, majd a Wehrmacht, az SS és a Gestapo képviselői is.

A belső konspiráció kiválóan működött; a Kitty Szalon valódi mibenlétéről, a mikrofonokról és a személyzet ügynöki státuszáról az egész RSHA-n belül mindössze maroknyi ember tudott. Becslések szerint (a műszaki karbantartó állományt is beleértve) alig harminc-negyven fő volt azzal tisztában, hogy a kupleráj gyakorlatilag a biztonsági szolgálat fedőintézménye.

• A mai slampos magyar titokvédelmi viszonyokból kiindulva most mondhatjátok, hogy amit negyven ember tud, az maximum tíz percig maradhat titok. Ja: idehaza és mostanában. De ne feledjük: 1940-et írunk, s a történet abban a Berlinben játszódik, ahol akkoriban sokkal könnyebben kaphatott az ember golyót a fejébe, zongorahúrt a nyakába vagy Zyklon-Bét a tüdejébe, mint egy sört a sarki krimóban – pedig ez utóbbi sem volt egy lehetetlen küldetés.

Az árak bizony elég borsosak voltak (egy rövidital tizenöt-húsz, egy üveg pezsgő nyolcvan-száz, egy albumos lány egy órára kétszáz-kétszázötven Reichsmarkba kóstált azoknak, akik nem meghívásra mentek, és aki távoztában nem adott legalább egy húszast az ajtónállónak, bizony görbe pillantásokra számíthatott), de hát ide nem az IG Farben szakmunkását várták sok szeretettel, aki havonta úgy négy-ötszáz RM-ot vitt haza.

A birodalmi főváros akkor még élénk diplomáciai élet helyszíne is volt; jöttek-mentek a külföldi delegációk, melyek tagjai egy-egy fárasztó tárgyalássorozat után szívesen kikapcsolódtak a kellemes környezetben. A hitleri rezsim szövetségesei élen jártak az ilyen tivornyákban, különös tekintettel az olaszokra és a spanyolokra, akik köztudomásúan jobban kedvelték a szép nők és a jó italok társaságát, mint a zord katonaélet árnyékosabb oldalát.

Törzsvendégként mindig számíthattak például a Duce vezérkarára, továbbá magára Ciano grófra (itt  jobbra), az itáliai külügyminiszterre, akinek furcsa, hálószobai szokásai és elvárásai örök témát adtak a lányoknak, amikor ezek egymás közt (szabályzat-ellenesen, tegyük hozzá gyorsan!) nevetgélve mesélték kalandjaikat az önmagát szexistennek képzelő, de valójában elég szerény képességekkel megáldott, és khm, meglehetősen gyorslövetű arisztokratával.

Tábornokok, államtitkárok, tengernagyok, diplomaták, pártvezetők, német és külföldi politikusok százai (!) engedték el magukat a Kitty Szalon hálószobáiban, bőségesen munkát adva az alagsori technikusoknak és ellátva a Gestapót, valamint a hírszerzést olyan információkkal, amelyek más forrásból való beszerzéséért máskülönben spionok tucatjai heteken-hónapokon keresztül gürcöltek volna, és márka tíz- vagy százezreket kellett volna kifizetni a besúgóknak. Ráadásul a bordélyház bőven nyereséges is volt, úgyhogy a Kittynek kifizetett havi ötezer márkát nemcsak kitermelte, hanem jócskán felül is múlta.

Hiába na: vállalkozni tudni kell.

Voltak mókás jelenetek is. Egyszer például a legokosabb, legtalpraesettebb lányok egyike, bizonyos Kristin azt jelentette kapcsolattartójának, hogy az egyik repülős ezredes elkottyintotta: szeretné kipróbálni, milyen lehet a szex egy fekete nővel. Kristin – jó üzletasszonyként és a Párt hűséges, önzetlen katonájaként – rögtön javasolta is tartójának színesbőrű (afrikai, illetve ázsiai) kolléganők felvételét, hiszen nagyon jól tudta, hogy a változatosság méginkább feldobná a ház hangulatát (na és egy kicsit ő is lassíthatna a tempón). Mondanunk sem kell, hogy a rugalmatlan Koch SS-Untersturmführer ordított, mint a sakál: a négerek meg a sárgák alsórendű fajok, ahogyan azt a politikai oktatáson rendszeresen tanulják is; hogy is képzeli ez a ringyó, hogy ilyen Untermensch-féléket a Reich krémjének közelébe engednek?!

Ami Kristint illeti, ő tökéletesen el bírta volna képzelni (akárcsak vendégei jelentős hányada), de nem erősködött. A kínálat-színesítés végül abban merült ki, hogy 1941-től szolgálatba állítottak három, kreolabb bőrű és természetes fekete hajú, dél-tiroli importból származó pártmunkás-lányt, mert a szigorú árja-követelményeknek addig csak a klasszikus északi szépségek feleltek meg, akik megpróbálták ugyan hajfestékkel, ezzel-azzal változatosabbá tenni külsejüket, de a natúr az ugye egészen más…

Kiemelkedő törzsvendég volt Sepp Dietrich SS-Obergruppenführer (ez minimum vezérezredesnek felel meg, de lehet, hogy alábecsültem – itt jobbra), a Führer egyik kedvence, a Leibstandarte Adolf Hitler parancsnoka. No, vele sok gond nem volt, mert nála hűségesebb náci katonát festeni sem lehetett volna, viszont kifejezetten szerette, ha, izé, ha egyszerre több lány is kedveskedik neki. Ezért néha okozott egy kis zavart, amikor megérkezett és az albumot félredobva csak annyit mondott: az első három oldalt kérem! És mivel ízig-vérig katona volt, aki nem szeret hosszasan magyarázni, csak annyit tett hozzá olyan hangon, amilyenen kizárólag egy Waffen-SS vezértábornok tud szólni: MOST!

És bizony ha valamelyik lány mással volt elfoglalva, Kittynek az összes diplomáciai érzékére szüksége volt, hogy feloldja a konfliktust. Amúgy az ötvenéves Sepp állítólag elképesztő… állóképességről tett tanúbizonyságot; gyakran előfordult, hogy három huszonéves lány… szóval a generális kiváló fizikai kondícióban volt, na.

Lám, a katonaélet mit tesz az emberrel…

A minden előzetes várakozást meghaladó intenzitású információáramlásból az RSHA valamennyi szolgálati ága, minden főosztálya és szakterülete profitált: a külső hírszerzés a külföldiektől hallott anyagokat dolgozta fel, a katonai és polgári elhárítás a német egyenruhásokra és civilekre nyomult, míg a náci párt belbiztonsági szervei a politikai elitről gyűjtötték a tutiságokat. Lehetett itt terhelő alapon informátort szervezni, felmérni a hadsereg és a Párt vezetésének lelkiállapotát, lojalitását, elkötelezettségét az eszme és a Führer iránt.

Több, Hitler és Himmler ellen szőtt összeesküvés bizonyítékait is itt szedegették össze (elvégre az urak nemcsak a lányokkal beszélgettek, hanem az aktus előtt vagy után bizony egymással is, a biztonságosnak hitt társalgó amúgy fullra betechnikázott asztalainál vagy a mellékhelyiségben), és buktattak le több, ellenséges hírszerzéseknek dolgozó beépített embert.

Na és amiről Heydrich mindig beszélt: mindent (vagy legalábbis majdnem mindent) tudtak mindenkiről, aki a kupiban megfordult: ismerték a családi problémákat, esetleges pénzzavart, baráti kapcsolatokat térképeztek fel, ízlés- és jellembeli apróságok kerültek be a gondosan vezetett személyi dossziékba, amiket aztán kiválóan fel lehetett használni a különféle hatalmi játszmáknál.

A mikrofonokat csak akkor kapcsolták ki, amikor maga Heydrich, Schellenberg és baráti körük érkezett, hogy úgy mondjam: ellenőrzésre. Ilyenkor a technikusok kimenőt kaptak, és Walter személyesen áramtalanította az alagsort, mert az ördög nem alszik, s ezt ő tudta a legjobban.

Ejnye, látom a szemeteken, hogy nagyon-nagyon unjátok, úgyhogy egy kicsit felpörgetjük a beszámolót, így a vége felé visszahelyezve a súlypontot a szakmára.

A (brit) hírszerző legenda úgy tartja, hogy egy szigetországi kémnek 1941-ben sikerült törzsvendéggé válnia a szalonban (kemény, embertpróbáló meló lehetett; remélem, utólag kapott valami komoly kitüntetést érte!). Roger Wilson még ahhoz is érzett erőt magában, hogy vagy két-három hónapig megcsapolja az egyik drótot, és saját különbejáratú szerkentyűjén ő is rögzített jó pár érdekes beszélgetést, aminek aztán Londonban nagyon bírtak örülni.

Egy másik sztori meg arról szól, hogy egyszer tényleg jött egy kicsit spicces katonatiszt Rothenburgból és bekopogott, majd a portásnak azt mondta, ami ugye a jelszó volt a speciális vendégeknek: „Rothenburgból jöttem és kikapcsolódásra vágyom!”. Szegény nagyot nézett, amikor körülugrálták, itallal kínálták és főleg akkor, amikor megkapta az albumot a bombázókkal. Hogy túlélte-e, nem tudom.

Itt alul Kittyt és lányát láthatjátok, a harmincas évek közepén, valamelyik tengerparti üdülőhely sétányán:
1942 nyarán az épületet szövetséges bombatalálat éri és komolyan megrongálódik. Részben helyrehozzák  ugyan, és ’43 februárjában ismét kinyit, de soha nem lett már olyan, mint azelőtt. Azért a hírek is terjedtek egy párt-fenntartotta kuplerájról, ezért 1943 kora nyarán végleg bezár. Schellenberg úriemberként viselkedik, mert ahelyett, hogy az egész bandát egy tollvonással elküldte volna mondjuk Auschwitzba, nagyvonalúan beleegyezik, hogy nemcsak a lányok, de maga Kitty is folytassa tovább az ipart, ha tudja – immáron saját erőből. Mindenki aláír egy újabb titoktartási nyilatkozatot, és csapó: a Kitty Szalon megszűnik létezni.

Fennállásának három éve alatt körülbelül… na, mivel blog vagyunk, használjuk az itteni terminus technicusokat:

Szóval a bő három év alatt körülbelül húszezer egyéni látogatója (total number of unique users) volt, akik nagyjából százezer látogatást (total number of visits) ejtettek meg a létesítményben.Hogy úgy mondjam: az oldalletöltések számát (total number of page impressions) még megbecsülni sem tudjuk, hogy az egyéb statisztikáról ne is beszéljünk. A háború utolsó napjaiban az RSHA főhadiszállásának archívumából mindenesetre harmincezer (darabonként egy-egy órányi beszélgetést tartalmazó) hanglemezt vittek el és semmisítettek meg, számtalan dossziéval egyetemben.

Itt baloldalt felül egy Lieselotte nevű egykori altesti munkásnő látható 1976-ban; egyike azon keveseknek, akik szívesen adták arcukat a szalonról szóló utólagos, tényfeltáró cikkek fotósainak.

A hatvanas években bizonyos hírek arról szóltak, hogy a Berlint elfoglaló szovjetek pár lemezre és dossziéra azért rátették a kezüket, de ezt Moszkva (teljesen érthető módon) nem kommentálta.

Kitty Schmidt 1954-ben Nyugat-Berlinben hal meg, hetvenkét éves korában. Az általa vezetett egykori bordélyházról csak nagyon keveset beszélt; hiába győzködték nagyon sokan (nagyon-nagyon sokan…), hogy a náciknak tett titoktartási fogadalom már nem érvényes. Jóformán minden, amit tudunk a szalonról, más forrásokból (általában a lányoktól) származik. Az egykori vendégek – érthetően – nem nagyon fecsegtek a dologról, kivéve  a jó öreg Sepp Dietrichet, aki még utólag is kedvtelve és szívesen emlékezett vissza az ott töltött órákra…

A híres berlini szalon helyén a kilencvenes évektől kezdve – roppant stílszerű módon – egy szexuálterapeuta tevékenykedik, akinek hirdetését itt felül láthatjátok. Az EU-ba indított hívások egységes díja 59 forint – csak mondom.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.