A franciákat ismerők közül elég sokan tudják, hogy ha a République érdekeiről van szó, gall barátaink titkosszolgálatai meglehetősen rugalmasan kezelik nem csak az idegen államok törvényeit, de gyakran az emberi alapjogokat is. Persze egyetlen gumitalpú cég sem Teréz anyát vagy az öreg Gandhit választotta kabalafigurának, de a DGSE (Direction générale de la sécurité extérieure, vagyis a Külső Biztonsági Főigazgatóság, magyarul: a francia hírszerzés) gyakran még a CIA-t is megszégyenítő gyakorisággal nyúl erőszakos (és katonai) eszközökhöz (hogy ne menjünk messzebb, tessenek csak a Rainbow Warrior esetére gondolni).

Ma a titkosszolgálatok és a különleges erők összeborulásának egyik tipikus, a szakértői szemeket minden szempontból gyönyörködtető példájáról, a CPEOM-ról olvashattok.

Legelőször is oldjuk fel a rövidítést: a CPEOM a Centre parachutiste d’entraînement aux opérations maritimes betűszava. A francia nyelv rejtelmeiben nem annyira járatos olvasóink kedvéért megpróbáljuk lefordítani: Tengeri Műveletek Ejtőernyős Kiképző Központja.

Ugye, milyen szép és milyen ártatlanul hangzik? Ugyanakkor a vájtfülűek azért már az elnevezés hallatán is joggal vonhatják össze szemöldöküket: tengeri ÉS ejtőernyős műveletek? Hűha! Ott, ahol két ilyen (nem kifejezetten rokon) terület találkozik egy kiképzőközpontban, ott azért nem semmi dolgok történhetnek…És nekik van igazuk.

Röviden: a CPEOM a DGSE (francia hírszerzés) katonai ökle, az az alakulat, ahonnan azokhoz a speciális műveletekhez rendelik be az embereket, ahol nem elég a furfang, az átverés, a dezinformáció (vagy a klasszikus szoft-maszkirovka többi ága), hanem izom is kell, tűzfegyverek, rajtaütés, szúró- és vágóeszközök, esetleg pár kiló – okosan elhelyezett – robbanóanyag.

A CPEOM-os srácokat (és az ott szolgáló nagyon kevés nőt – az emancipációnak is vannak határai!) a francia szaknyelv nageurs de combat-nak, vagyis harci búvároknak nevezi és NC-nek rövidíti. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban mi is így fogunk rájuk hivatkozni, ha a szóismétlés már nagyon zavaró lenne.

1.) Történetük

A francia offenzív titkosszolgálat, amelyet akkor még SDECE-nek, vagyis Service de documentation extérieure et de contre-espionnage-nak hívtak (magyarul: Külföldi Dokumentációs és Kémelhárító Szolgálat), 1952-ben határozta el, hogy külső műveletei támogatására felállít egy speciális katonai egységet. Akkoriban Algéria még Franciaország megyéjének számított, s hogy ne legyenek túlságosan szem előtt, bázisul az Orántól alig 20 kilométerre fekvő Arzew haditengerészeti támaszpontját választották. Itt jön létre pár évvel később (az algériai elszakadáshoz vezető háború alatt) egy speciális központ, ahol a gerillaellenes harcra képezték a francia ügynököket, akik (akárcsak az NC-k) főként az akkori francia hadsereg elitjének számító 11. Rohamezredből (11e Régiment Choc) származtak.

A tizenegyesek (európai katonákhoz nem feltétlenül méltó módon) az ötvenes években oroszlánrészt vállaltak a francia belpolitika alakításában; egyes szakértők szerint de Gaulle 1958-as hatalomrakerülése kivitelezhetetlen lett volna az ezred aktív részvétele és támogatása nélkül.

Alig két év telik el, s a hírszerzés túl kockázatosnak találja az egyre forróbb Algériát. 1954-ben fogják az egész cókmókot s átcuccolnak Toulonba, az ottani tengerészgyalogos támaszpont mellé. Az NC-k ekkor még kifejezetten tengerészeti irányultságúak voltak, ejtőernyőt maximum moziban vagy plakátokon láthattak.

Jogosan tevődhet fel a kérdés: miért pont a haditengerészet és a tengerészgyalogság ragadta meg a hírszerzés fantáziáját, miért ők lettek azok a kiválasztottak, akikre a titkosszolgálat támaszkodni kívánt?

Nos, Franciaország akkoriban teljesen komolyan elhitette önmagával, hogy – világháborús győztesként – nagyhatalmi szerepe globális feladatok ellátására is alkalmassá teszi. Ez a kényszerképzet a mai napig él bennük, noha már nem olyan intenzíven, mint az ötvenes években. Szóval akkoriban a franciák tele voltak az egykori gyarmatbirodalom maradványaival, s ezeket évszázadokon keresztül főként tengeri úton lehetett megközelíteni. Ráadásul a francia stratégák agyába szinte kitörölhetetlenül beleégett a „haditengerész = elit katona” szókapcsolat, s a tengerészetnél mindig is sokkal sikkesebb volt szolgálni (úgy értem: tisztként), mint a bokorugró nyulaknál, ezért sokkal közelebb állt a mindenkori uralkodó osztályok szívéhez, mint a szárazföldi erők.

A kontinentális Franciaország nem nyerte el a titkosszolgálat katonai erejének tetszését (vagy maga de Gaulle, az ismét hatalomra került elnök érezte kényelmetlennek a közelségüket?), s hat év touloni tartózkodás után, 1960-ban Korzikára, Aspretto közelébe költöznek. 1964-ben a bázisukat átkeresztelik. Új nevük: CINC, vagyis Centre d’instruction des nageurs de combat (Harci Búvárok Kiképző Központja).

Amikor 1978-ban az Idegenlégió 2. Ejtőernyős Ezrede fegyveresen is beavatkozik a Zaire-i Kolwezinél (természetesen a francia érdekek védelmében), az NC-k szeme felcsillan és rábírják vezetőiket, hogy kössenek kiképzési együttműködési megállapodást az ernyősökkel: ők megtanítják a légiósokat víz alatti műveletekre, cserébe azok speciális tanfolyamokat szerveznek nekik az ejtőernyős bevetések technikájáról és taktikájáról. Ekkortól az SDECE harci búvárai rendszeresen megkapják az ernyős oktatást, s minden szempontból ők válnak a Köztársaság legkomplexebben kiképzett katonáivá.

1985-ben bekövetkezik a már általunk is említett Rainbow Warrior – botrány, amelyhez az NC szolgáltatta a végrehajtó állományt. Az a legkevesebb, hogy a CINC-et szétzavarják, a vezetőit elküldik nyugdíjba (illetve más beosztásokba helyezik), s katonai berkekben hirtelen senki nem veri a mellkasát azzal, hogy harci búvár lenne…

A hírszerzés azonban nem ül sokáig tétlenül. René Imbot tábornok (itt jobbra), az új főgóréjuk addig kilincsel Mitterand elnöknél, amíg ez rábólint a CINC újjászervezésére: 1986 februárjában (vagyis alig hat hónappal az új-zélandi robbantás után) létrejön a CEOM (Centre d’entraînement aux opérations maritimes = Tengeri Műveletek Kiképző Központja). Mivel Párizs úgy gondolta, hogy ezeket a srácokat azért szem előtt kéne tartani, Korzikát otthagyják és ’86 forró nyarán az egész társaság a bretagne-i Quélern-be települ, ahol egy vadiúj támaszpontot építenek fel nekik, távol az érdeklődő szemektől.

1993-ban (egy újabb belső átszervezés következtében) elnyerik mai nevüket, s akkortól megszűnik a vezérkari alárendeltségük is: mostantól (a honvédelmi miniszter közvetítésével) közvetlenül a miniszterelnöknek jelentenek, s a feladatokat is onnan kapják.

2.) Kiválasztás

A francia fegyveres erők alakulatai minden év novemberében kapnak egy körlevelet, melyben a CPEOM-hoz történő jelentkezés lehetőségére hívják fel a hivatásos állomány figyelmét (a CPEOM-nál ugyanis sorállományúak legénységi állományúak nem szolgálhatnak). A melléklet tartalmazza azokat az alapfeltételeket, amelyeknek a jelentkezőknek maradéktalanul meg kell felelniük:

a.) a felső korhatár 32 év a tiszteknél, 28 év a tiszthelyetteseknél;
b.) legalább 3 év igazolt szolgálati viszony a legutolsó alakulatnál;
c.) általános katonai minősítése „kiváló”;
d.) megfelel a különleges nemzetbiztonsági ellenőrzés követelményeinek.

A jelöltnek nem kell kapkodnia: a jelentkezési dossziéját a következő év áprilisában kell leadnia a CPEOM személyügyi szolgálatánál. Érdekesség, hogy az aktuális parancsnokának véleményezési joga van ugyan, de nem kötelező hozzájárulnia beosztottja áthelyezéséhez: ha a jelentkező megfelel és odaát van fogadókészség, akkor is átkerül, ha a fene fenét eszik is, vagyis egy féltékeny százados vagy alezredes nem akadályozhatja meg az alárendelt távozását.

Májusban a jelentkezők kapnak egy behívót, s megjelennek a háromlépcsős felvételin. Az első lépcső egy alapos, háromnapos orvosi vizsgálat, ahol a fogak állapotától kezdve az esetleges allergiákon át a komplex belgyógyászati és pszichológiai felmérésekig mindent végignéznek rajtuk. A második lépcső egy kétnapos fizikai állóképesség-ellenőrzés, ahol olyan általános próbákon mutathatják meg képességeiket, mint a rövid- és hosszútávfutás, felülések, távolugrás, fekvőtámasz, súlyemelés, úszás, küzdősportok, evezés.

A harmadik lépcső a katonai képességek és készségek bemutatásának ideje: további három napig a jelöltek lőnek (minden hozzáférhető gyalogsági fegyverrel, ami az elmúlt ötven évben rendszeresítve volt a világ hadseregeiben, a Kalasnyikovtól kezdve a Glockon át a Savage 110 BA mesterlövész puskáig), kést és baltát dobálnak, tájékozódnak a terepen, akadálypályán rohangálnak, kisebb műveleteket terveznek, szituációs lövészeten vesznek részt, s mindennek megkoronázásaként egy 8 kilométeres menetgyakorlatot is lezavarnak „váltakozó terepen”, teljes (25 kilós) menetfelszerelésben és full fegyverzettel. Ez utóbbit 47 perc alatt kell teljesíteniük.

Azon kedves olvasóink, akik a totális női egyenjogúság hívei, biztosan örömmel értesülnek arról, hogy a 47 perces szintidő nemtől függetlenül mindenkire vonatkozik, függetlenül a kromoszómaállomány összetételétől. Ahogy a kiképzők szokták mondogatni a fogukat csikorgató hölgyeknek: nálunk nincsenek férfiak és nők, csak ejtőernyős harci búvárok!

A 2 + 3 + 3 = 8 nap után a kilencediken a jelöltek megjelennek egy bizottság előtt, ahol mindenki kap egy kábé 30 perces egyéni, részletes visszajelzést arról, hogy összességében hogyan teljesített. Évente nagyjából 150-200 hivatásos vág neki a versenyvizsgának, s átlagosan a tíz százalékuk kap lehetőséget a konkrét NC-tanfolyam elkezdésére, ami 15 (tizenöt!) hónapig tart.

3.) Kiképzés

A szerencsések (évente 15-20 fő) júliusban kezdhetnek. A június azért marad ki (emlékszünk ugye, hogy a kiválasztás májusban történik), mert a nemzetbiztonsági ellenőrzést ekkor végzik: utánanéznek mindennek, ami a jelölt múltját illeti. Teljes környezettanulmány, a család és a baráti kör totális leellenőrzése, információt gyűjtenek az eddigi iskolák és munkahelyek mindegyikén, a lakókörnyezetben. Megnézik, hogy vannak-e káros szenvedélyek, adósságok, balhék, gyanús költekezések, méggyanúsabb bel- és külföldi személyi kapcsolatok. Az illetékesek minden elképzelhető nyilvántartásban utánanéznek az embernek (olyanokban is, amelyek létezéséről az átlagpolgárnak és az adatvédelmi biztosoknak fogalmuk sincs), majd meghozzák a (megfellebbezhetetlen és megpanaszolhatatlan) verdiktet: alkalmas-e az illető arra, hogy a Francia Köztársaság hírszerzésének dolgozzon? Ha igen, akkor ennyit mondanak neki: júliusban kezdhet. Ha nem, akkor a visszajelzés mindössze ennyi lesz: sajnáljuk, de ön nem nyert. Se indoklás, se érvelés, se vita, se visszakérdezési lehetőség; ők is inkább védelmezik a demokráciát, és nem gyakorolják.

Szóval júliusban kezdődik az igazi kiképzés, ami ismét csak három szakaszból áll.

Az első harminc napban az általános búvárkodással ismerkednek (emlékszünk ugye, hogy semmiféle előzetes búvár-szaktudásra nincs szükség). Ezt franciául „stage de plongeur de bord”-nak hívják, s mivel híján vagyok a magyar terminus technicusoknak, csak szó szerint tudom lefordítani (hálás lennék, ha egy szakember megírná a kommentekben, hogy mondják ezt választékosan és szakszerűen magyarul): fedélzeti merülési tanfolyam. A hónap végén (az ezalatt produkált eredmények függvényében) egy ötnapos vizsga keretein belül kiválasztják, hogy ki mehet tovább.

Aki nem, attól búcsú, könnyek, papírzsepi.

A második lépcső hét álló hónapig tart. Erre Saint-Mandrier mellett kerül sor, a haditengerészet kiképzőbázisán, s ez a kimondott harcibúvár-tanfolyam. Itt már olyan finomságok kerülnek az asztalra, mint a víz alatti robbantások (illetve az ugyancsak víz alatti aknamentesítés), a speciális fegyverek használata (a klasszikus szigonytól a különleges tűzfegyverekig, amelyekkel ebben a nedves közegben is lehet lőni), mindenféle úszásnem gyakorlása (külön édesvízben és tengeri körülmények között), a tengeri, folyóvízi és tavi élővilág megismerése, úszóalkalmatosságok készítése, vízimentés, Baywatch, és minden, amit még el tudtok képzelni a vízzel kapcsolatban. Na és az általános kommandós ismereteket is elsajátítják, illetve elmélyítik.

Szörf-, vízisí-, jetski- és vitorlázásmániás olvasóink most biztosan irigykedve felsóhajtanak, mert az oktatott tantárgyak között ezen négy tevékenység is szerepel. Az NC-k között szép számmal vannak olyan harcosok, akik bármelyik nemzetközi versenyen dobogós helyezést érnének el ezekben a sportágakban, még úgy is, hogy a hátukon egy rohamkarabély, oldalukon pedig egy maroklőfegyver és kommandóstőr lengedezik.

A harmadik modul ugyancsak hét hónapig aranyozza be a hallgatók életét. Ez már a hírszerzési és felderítési tudnivalók talaja, hiszen a harci búvárokból itt faragnak akcióügynököket. A helyszín a már említett Quélern (négy hónap), valamint Cercottes (három hónap). Ne feledjük, hogy az NC-k (főszabályként) fedésben dolgoznak: idegen (gyakran ellenséges) országok területére hatolnak be, civilben sertepertélnek, tájékozódnak, fotóznak, olykor összeütközésbe kerülnek a helyi lakossággal és (ami még kínosabb) a hatóságokkal. Ejtőernyővel ugranak (repülőgépből és helikopterből egyaránt), megtanulják a harcászati és hírszerzési felderítés tervezésének és kivitelezésének minden csínját-bínját, s nem véletlen, hogy az egyik mottójuk a következő: minél több a helyszíni improvizáció, annál több a halott harci búvár!

A különleges katonai egységek tagjait a világon mindenhol arra képezik ki, hogy csapatban gondolkozzanak; a magányos Rambók és Chuck Norrisok általában csak a filmvásznon és a kiskamaszok agyában hatékonyak. A francia NC-k ilyen szempontból is eltérnek az átlagtól, hiszen azt is gyakorolják ebben a harmadik évadban, hogy mi a teendő, ha párban (esetleg tök szólóban) kell boldoguljanak az ellenséges vonalak mögött. Tipikusan hírszerzői tréninget is kapnak arra az esetre, ha a körülmények szerencsétlen összejátszása esetén arra kényszerülnének, hogy a bajtársak és a hátország támogatása nélkül kell végrehajtsák a műveleti feladatot. Nyelveket és nyelvjárásokat tanulnak, rejtjelezést, alkalmazott pszichológiát, testbeszédet, idegen ország-ismeretet, de még néprajzot is.

Mivel a legritkább esetben tevékenykednek urbánus környezetben (elvégre nem nagyvárosi gerillákról beszélünk), fókuszukban mégiscsak a természetközeli környezet van: erdők, lagúnák, folyótorkolatok, kikötők, dzsungelkörülmények jelentik számukra az igazi terepet. Ennek érdekében évente egyszer minden NC elutazik Francia-Guyanába, ahol egy 45 napos túlélési tréning vár rájuk az ottani esőerdőkben, folyamatosan összevont szemöldökű és az ordibálástól rekedt hangú őrmesterek kíséretében.

A harci búvárok már a kiképzésük első napján örökre megtanulnak három statisztikai alapadatot: a Föld lakosságának 60%-a a tengerpartok 50 kilométeres közelségében él, s azt, hogy a világ kereskedelmi áruforgalmának 70%-a (az illegálisnak pedig a 95%-a) érinti a világóceánt.

A 15 hónapos kiképzéssel még nincs vége a megpróbáltatásoknak: ennek végén a harci búvárok egy egyéves próbaidőt kezdenek meg, s csak ezt követően válnak teljes értékű NC-vé. És hogy valami fogalmat alkossunk a tanfolyam keménységéről: volt olyan év (a 2006-os), amikor egyetlen hallgató sem (!) végzett, mert sorban kihulltak a rostán. Az eddigi rekord pedig 11 fő volt, 2001-ben.

4.) A meló

A francia hírszerzés harci búvárainak tevékenységéről értelemszerűen csak általánosságok állnak rendelkezésre. Az tudható, hogy műveleti létszámuk valahol a 80 és a 120 között mozog, közülük egyidőben mintegy húszan-harmincan dolgoznak közép- és hosszútávú beépüléses munkakörökben külföldön. Földrajzi szempontból (geopolitikailag és történelmileg abszolút érthető módon) Afrika áll az első helyen, majd Délkelet-Ázsia és Dél-Amerika következik. Ott vannak a különböző NGO-k környékén (NGO: Non-Governmental Organization, vagyis nem-kormányzati szervezet), nemzetközi segélyszolgálatoknál, civil szerveződéseknél, de az sem elképzelhetetlen, hogy mondjuk önálló vállalkozóként nyüzsög valahol Dzsibutiban vagy szabadúszó újságíróként Kambodzsában. Feladatuk: képben lenni mindennel, ami bármilyen módon érintheti (neadjisten sértheti) Franciaország érdekeit. Ők szervezik meg a beégett francia (esetleg a velük szövetséges külföldi) hírszerzők és/vagy informátorok kimenekítését, ők szállítják ezeknek a technikai eszközöket és fegyvereket, és ők veszik át (és viszik haza) azokat a dokumentumokat és értesüléseket, amelyeket az előbbiek beszereztek ugyan, de valami miatt nem tudják ezeket közvetlenül Párizsnak átadni. Ők végzik azon objektumok előzetes feltérképezését is, amelyek a később érkező akciósok célterületei lesznek: felmérik a terepet és az őrzés-védelem állapotát, a be- és kijáratokat, az elszállásolási lehetőségeket, a búvóhelyeket, elemzik a behatolás és a távozás lehetséges módozatait, segítőket toboroznak, megfigyelőhelyeket szerveznek, satöbbi. Mivel a franciák imádják a rövidítéseket, említsük meg, hogy ezt a tevékenységet ők RFA-nak hívják (renseignement à fin d’action, vagyis műveleti célú felderítés).

Az akciósok meg bárhol partra szállnak (ejtőernyővel vagy tengeralattjárókkal, erdőben, mezőn vagy kikötőben), majd aláaknáznak, robbantanak, lőnek, mérgeznek, betörnek és páncélszekrényt nyitnak vagy embert rabolnak, néha túszokat mentenek, s dolguk végeztével (órák, napok vagy hetek múltán) hazatérnek. Jó esetben ugyanannyian, mint ahányan elindultak. Felbukkantak már Afganisztánban, az Indiai-óceánon, a Száhel-övezetben, de (hivatalosan soha meg nem erősített hírek szerint) a Közel-Keleten és Kolumbiában is.

És soha nem szerveznek sajtótájékoztatókat.

5.) Utóélet

Noha minden NC határozatlan idejű szerződéssel rendelkezik, átlagosan 8-10 évet töltenek a CPEOM műveleti egységénél. Ez a meló elég sokat kivesz az emberből, s bármilyen fitt is legyen egy 45 éves hadfi, fizikailag már nem tudja felvenni a versenyt egy huszonévessel. A jobbak maradnak logisztikai biztosítóknak, a legjobbak kiképzőnek, a legeslegjobbakat pedig (évente egyet-kettőt) a hírszerzés más (civil) területein alkalmazzák, esetleg más államigazgatási szervek szolgálatába szegődnek (külügyminisztérium, belügy, honvédelem). A nyugdíjkorhatárt elértekről sem feledkeznek ám meg, mert a hülye franciák szerint a tapasztalat, a rutin és a terepen eltöltött évtizedek valamennyi hozadéka nem olyan dolog, amit egy normális állam kidobna az ablakon csak azért, mert az ezt hordozó mondjuk betöltötte az ötvenötöt vagy hatvanat: az obsitosok gyakran kapnak tanácsadói felkéréseket, esetleg valami fontos beosztást egyik-másik állami vállalat igazgatótanácsában. És olyanok is vannak, akik könyvet írnak a múltjukról, mint például Pierre Martinet vagy Alain Mafart őrnagy, a már itt is többször behivatkozott Rainbow Warrior-ügy egyik főszereplője, ahonnan az ebben a posztban szereplő információk egy része is származik.