Gondolom, mindenki egyetért velem, ha azt mondom, hogy a katonai és rendészeti témákkal foglalkozó blogok egyik megkerülhetetlen országa (állama, nemzete) a német. Az egykori germán törzsek késői leszármazottai különösen az elmúlt száz évben gondoskodtak arról, hogy haditetteik, egyenruhájuk, indulóik és katonai vezényszavak ugatására teremtett nyelvük (innen is elnézést a germanista bölcsészektől!) egyetlen military-fan érdeklődési köréből se hiányozzék. A Tiborublognak amúgy nem kell szégyenkeznie, hiszen eddig is kivette részét a német speciálisok bemutatásából (gondoljunk csak a Fallschirmjägerekre, vagy akár Ottó barátunkra).

Ma a KSK-ról, vagyis a Bundeswehr különlegeseiről olvashattok egy combos, 2200 szavas posztot.

Feltételezem, sokan meglepőnek fogják tartani, de a német szárazföldi csapatok egészen 1996-ig nem rendelkeztek olyan alakulattal, amely minden szempontból megérdemelte volna a „különleges” jelzőt. Persze ejtőernyősök voltak, meg a hegyivadászok is domborítottak, ahol lehetett, de úgy igazából SF-jellegű egység nem állt a Vaterland rendelkezésére.

Előjáték, magyarázat

Tudvalevő, hogy a második világháború után megalakult NSZK politikusai görcsösen igyekeztek mindenféle olyan gyanút elhessegetni a fejük felől, amelynek következtében a bonni kormány akár csak a leghalványabb militarista-jelzővel lett volna illethető. Éppen ezért hosszú ideig német katona csak álmaiban léphette át a Bundesrepublik határait, és Európa (na meg a világ) megnyugtatására szinte példa nélküli alkotmányossági gátakat építettek mnden olyan próbálkozás útjába, amely arra ösztökélte volna a német tábornokokat, hogy – egy picinyke élettér-bővítés érdekében – szomszédoljanak egy kicsit.

Ezzel párhuzamosan a ’44-’45-ben fekáliává bombázott iparuk harminc év alatt egyre eredményesebben hasított ki magának egyre nagyobb szeleteket a világgazdaság tortájából; a hetvenes-nyolcvanas évekre azon kapták magukat, hogy bizony ott vannak a Top 7-ben, és Ázsiától Afrikán át Dél-Amerikáig (hogy az öreg kontinensről ne is beszéljünk) minden komolyabb parketten a brókerek a márka árfolyamával álmodtak és a Bundesbank irányelveit majdnem akkora érdeklődéssel tanulmányozták, mint a saját tőzsdefelügyeletük alapszabályzatát.

És eljöttek a kilencvenes évek és a német egység, amikor a Bundestagban ülő képviselők (immáron nyolcvanmillió német küldötteiként), pontosabban ezek katonai tanácsadói egyre gyakrabban tették fel maguknak a kérdést: az rendben van, hogy az Unió legerősebb gazdasága vagyunk, de milyen ország és milyen hadsereg az olyan, amelyiknek nincsenek olyan különlegesei, akik a német érdekeket és/vagy állampolgárokat (természetesen a hazai jogszabályok és a nemzetközi szerződések szigorú szem előtt tartásával) akár külföldön is meg tudják védeni?

Ahogy mondani szokás, az élet a legnagyobb rendező: 1990-ben kitört a ruandai polgárháború (olyan kegyetlenséggel, népirtással és más ocsmányságokkal fűszerezve, amilyenekkel az utóbbi évtizedekben csak fekete bőrű embertársaink tudják megörvendeztetni az ezekre beinduló extrém hírfogyasztókat), és Németország azon kapta magát, hogy az afrikai országban élő németeket szégyenszemre a belga és francia hadsereg helyszínre küldött különlegesei menekítették ki a hadműveleti zónákból.

Megvan ez nektek? Oda jutott a világ, hogy belga és francia (!!!) zászló alatt szolgáló katonák mentik meg német állampolgárok életét, s mindez csak azért, mert beszari bonni politikusok lelki szemei előtt minduntalan felsejlik egy kefebajszos, lenyalt frizurájú osztrák képe, amint a nürnbergi birodalmi pártnapokon összegyűlt nyolcszázezer néző előtt rikácsolva beszédet tart…

No, a kicsit hosszúra nyúlt bevezető után lássuk a medvét.

A medve

1996 februárjában (hosszas és olykor fájdalmas vajúdás után) megszületik a politikai, majd márciusban a szakmai döntés: a Bundeswehren (még pontosabban: a Heeren, vagyis a szárazföldi haderőnemen) belül létre kell hozni egy speciális alakulatot, melynek egy éven belül képesnek kell lennie különleges katonai feladatok végrehajtására: külföldi békefenntartás, béketeremtés, német és/vagy NATO-érdekeket veszélyeztető válsághelyzetek külföldi megoldása, terrorelhárítás, túszmentés, mélységi taktikai felderítés, stb. Az új egység első harminc katonáját az ejtőernyősök és a harcászati felderítők közül válogatták ki (körülbelül nyolcszáz önként jelentkező, hivatásos állományú tiszt és tiszthelyettes adta be kérelmét), és ugyanazzal a lendülettel (két hullámban) jól el is küldték őket a brit 22. SAS ezred credenhilli bázisára, hogy tanuljanak egy kis szakmát és fraternizáljanak Tommyékkal.

Két ilyen – komoly katonai múlttal rendelkező – sörivó nemzet fegyvereseinek egymásratalálásából csakis jó dolgok sülhetnek ki; a német srácok rekordidő alatt kivívták vendéglátóik elismerő pillantásait, ugyanis nemcsak a laktanya pubjában, hanem a gyakorlótéren is nagyokat alakítottak. 1996 szeptemberében papíron létrehozzák a szervezetet, majd 1997. április elsején (korántsem tréfaként) hivatalosan is megalakul a Kommando Specialkräfte első, teljesen hadrafogható, minden nemzetközi standardnak megfelelő százada, amit az idő múlásával továbbiak is követtek – amerikai, francia és brit közreműködéssel, valamint a GSG-9 segítségével; ez utóbbiról azért majd még ejtünk pár szót.

Első (tesztnek szánt) nemzetközi bevetésükre 1999 őszén kerül sor, amikor egy tucatnyi KSK-katona Koszovóba utazik, hogy a helyi ENSZ-közigazgatás csúcsain elhelyezkedő németekre vigyázzanak. Azóta megjárták Afganisztánt, Boszniát és Macedóniát.

Létszám, szervezeti felépítés

A KSK állománytáblája tokkal-vonóval 1120 főből áll és elméletileg dandár-jogállású. Jelenleg négy harcoló kommandó- , továbbá egy támogatószázada és egy parancsnoki szakasza van (a középtávú tervek között további négy kommandó- és egy második támogatószázad felállítása szerepel). A harcoló egységek feltöltöttsége csak 70-80 százalékos (2011 márciusi adat) – az okokról egy kicsit később.

Egy-egy kommandószázad hat, egyenként 16 fős szakaszból, minden szakasz pedig négy darab négyfős rajból (teamből) áll. Ha ez a négyes tagozódás valahonnan ismerősnek tűnik, ne írjátok a véletlen számlájára és ne is gondolkozzatok túl sokat: igen, a britektől vették át.

A századok szakaszainak saját specialitásai és elsődleges működési területei vannak, de jó alapszinten mindegyikük képben van a társszakaszok szakosodási zónáival is.

Az első szakasz szárazföldi (általában motorizált) műveletekre specializálódott, a második az úgynevezett „függőleges beszivárgásra”, ami magyarul ejtőernyősöket takar (HALO-HAHO képességekkel). A harmadik szakasz minden században a kétéltű műveleteké (itt vannak például a harci búvárok), a negyedik pedig az extrém földrajzi és/vagy éghajlati viszonyok közepette folytatott harci tevékenységek profijait tömöríti: sarkvidéki, dzsungel- és magashegyi körülmények iparosai dolgoznak itt.
Az ötödik szakaszban a mélységi felderítők, túszszabadítók, CQC-sek (Close Quarters Combat – gyakorlatilag épületharc) és a mesterlövészek találhatók, míg a hatodik a századszintű kommunikációt biztosítja, illetve tartja a kapcsolatot a többi századdal.

A négyfős teamekben (és ez sem lesz meglepetés, hiszen láttunk ilyet más egységeknél is) mindenkinek megvan a maga elsődleges, illetve másodlagos specialitása: robbanóanyagok, elsősegély, híradó, közelharc, szúró-vágó fegyverek, nyomolvasás-nyomkövetés, gépjárművezető, műszaki karbantartó, stb. Ily módon minden katona legalább két szakterületen mozog nagyon-nagyon otthonosan.

A támogató században négy szakasz van, a következő tagozódással: egészségügyi, logisztikai, műszaki karbantartó és kiképző szakaszok, egyenként 12-18 fővel. Itt (mármint a támogató században) általában olyan katonák szolgálnak, akik maguk is a kommandósoknál voltak, de ilyen-olyan okokból (sebesülés, korhatár elérése, baleset, satöbbi) már nem vethetők be első lépcsőben, de szakértelmük, tapasztalatuk, hazai vagy külföldi kapcsolatrendszerük a KSK számára nélkülözhetetlen.

Létszámgondok

És akkor pár szó arról, hogy miért is küzd létszámgondokkal a KSK.

Először is a pénz. Azt hihetnénk, hogy Németországban tényleg nem garasoskodnak a különlegesek fizetésével, de (persze az ottani viszonyokhoz képest) nincsenek túlfizetve. A normál, általános Bundeswehr-szintű fizetési fokozatokhoz és pótlékokhoz képest egy KSK-katona gyakorlatilag bruttóban úgy 800-1000 euróval keres többet havonta, mint az azonos rendfokozatú és szolgálati idejű bármelyik másik kollégája mondjuk a nyulaktól vagy a tüzérektől.

Rendben, ennyi euró még bruttóban is sok (nekünk), de ha számolsz egy kicsit, rájössz, hogy ebből marad úgy 550-700 nettó – s ezért cserébe nem a klasszikus, már-már hivatalnoki tempójú tiszthelyettesi vagy tiszti életet éled egy kényelmes laktanyában, abszolút kiszámítható időbeosztással, hanem… hát, el bírjátok képzelni. Ráadásul akárhová valósi vagy is, össze kell pakolnod (esetenként családostól) és a szerződésben vállalt évekre el kell költöznöd a Stuttgart melletti Calw-ba, ahol a KSK bázisa, laktanyája és kiképzőközpontja van a Graf Zeppelin-Kaserne-ben.

Második visszatartó erő a kegyetlen kiképzés és a nagyon alapos szűrés. Az elmúlt évszázadokban a németek nem igazán tanultak meg veszíteni (sem egyéni, sem kiscsoportos, sem állami szinten), úgyhogy hiába tudják előre, hogy kiesni egy KSK-válogatáson nem tragédia, óriási kudarcként élik meg – ergo sokan nem is jelentkeznek, mert tartanak a megszégyenüléstől. (Ezt az eszmefuttatást egy  (enyhén részeg) német rendőrtiszttől hallottam úgy három éve, aki ezzel magyarázta, hogy tartományában egyre kevesebb a bevetési egységhez jelentkező rendőr).

Nem vagyok egy szociálpszichológus, úgyhogy a hozzáértők véleményét (is) kérem a néplélek-ügyben.

Kiválasztás, felvétel, kiképzés

Az 1997-es megalakulástól egészen 2005-ig a KSK-ba kizárólag olyan hivatásos állományú tisztek és tiszthelyettesek jelentkezhettek, akiknek már előzetesen megvolt a német hadsereg speciális állóképességerősítő tanfolyamának (Ausbildungsmodul Robustheit) az elvégzéséről szóló bizonyítványuk. 2005-ben aztán enyhültek a feltételek, s azóta akár szerződésesek vagy akár (Irgalom Atyja, ne hagyj el!) civilek is jelentkezhetnek, ha előzetesen átverekszik magukat a Bundeswehr általános harcászati felderítő-tanfolyamán.

Ezt követően kezdődik a móka, természetesen a Calw-i bázison. Egy háromhetes alapszakasz a bemelegítés; itt főleg fizikai próbák vannak terítéken, továbbá katonai alaptudnivalók átismétlése, lövészetek, szerepjátékok, kisebb (egyéni és páros) taktikai feladatok végrejhajtása. A 21. napon jön a vizsga, illetve a fizikai tesztek – itt általában az eredeti állomány 30 százaléka elvérzik (úgy értem: nem felel meg a minimum-követelményeknek).

A második fázis a komolyabb – ezt általában a Fekete-erdő barátságos fái között abszolválják, kevésbé barátságos időjárási körülmények közepette, valamint kifejezetten barátságtalan kiképzők társaságában. Rutinos olvasók vagytok, ezért el bírjátok képzelni, hogy mi mindennel kedveskedik a KSK a jelölteknek ez alatt a kilencven nap alatt – merthogy három hónapig szopnak a srácok úgy, hogy ezalatt napi 5000-5500 kilokalóriát vesznek magukhoz, de ennek ellenére az időszak végén átlagosan 4-6 kilóval nyomnak kevesebbet, mint a kezdéskor. És ezzel – feltételezem – mindent elmondtam.

Ja: a lemorzsolódás itt elérheti a 70-80 százalékot; nem ritka, hogy a második tréning-időszakot elkezdő nyolcvan-száz főből egy karcsú szakasznyi marad az utolsó próbára, ami egy komplex, négynapos taktikai gyakorlat mindennel, ami evvel jár: 35 kilós hátizsák, fegyverzet, átkelés vízfolyásokon és hegygerinceken, előre meghatározott (vagy menet közben kijelölt) ellenőrzőpontok kötelező érintése (ezek környékén a gonosz kiképzők előszeretettel állítanak fel csapdákat és dobálnak hang-fény-gránátokat), célbalövés és taktikai-szituációs lövészet… A négy nap alatt 90 kilométert tesznek meg, korántsem fütyörészve.

És akinek mindezek még nem lennének elegendőek ahhoz, hogy a KSK-t és az egész Bundeswehrt elküldje a jó édes anyjába, az elkezdheti a kiképzés harmadik fázisát, ami egy két- vagy háromhetes SERE-tanfolyam a pfullendorfi különleges kiképzőközpontban (Ausbildungszentrum für spezielle Operationen).

SERE: Survival, Evasion, Resistance, Escape. Az amerikaiak által a koreai háború után kifejlesztett, majd a vietnámi (és egyéb) tapasztalatok alapján továbbgondolt és tökéletesített tréningtípus, amelynek (a nevéből is kikövetkeztethetően) az a célja, hogy megtanítsa a katonákat idegen területen túlélni; esetleges fogságbaesésük után minél diszkrétebben lelépni a táborból vagy a sittről és kitartani a kihallgatások alatt; ha szükséges, megszervezni odakint az ellenállást, illetve (segítséggel vagy önerőből) hazatérni az övéikhez.

Eredetileg az ellenséges területek fölött lelőtt pilótáknak szánták, de aztán rájöttek, hogy a különleges erők összevissza csatangoló katonái is ki vannak téve hasonló veszélyeknek, ezért (már a hatvanas évek közepétől) a zöldsapkásokat is előszeretettel beiskolázták egy-egy SERE-tanfolyamra.

Napjainkban nem csak katonák, hanem polgári személyek (haditudósítók, katonai beszállítók, PMC-k) is elvégzik, sőt, egészen jövedelmező üzletté is vált (idehaza is), mert bizonyos üzleti, bűnözői és politikai körökben státuszszimbólummá lett, hogy az ember elvégezzen egy ilyet (még ha csak a könnyített, négynapos, úrifiúknak valót is), és aztán villoghasson a hasonszőrű sznob cimborák meg a (többé-kevésbé alkalmi) barátnők  előtt. De ez egy másik történet…

Miután a SERE-vel is megvan a jelölt (és még mindig kitart eredeti elhatározása mellett), németes alapossággal aláíratnak vele egy szerződést, melynek értelmében 5-7 évig a KSK állományában fog szívni. Hab a tortán, hogy a szerződés tartalmaz egy olyan apróbetűs részt, melynek értelmében ha a szerződéses időn belül a katonának felróható okból fognak megválni tőle, a KSK (illetve hát a Bundeswehr) peres úton visszakövetelheti azt a lóvét, amibe a kiképzése került. Márpedig csak a SERE-tréning fejenként (úgy értem: kiképzendőként) hatezer eurójába fáj a szövetségi köztársaság adófizetőinek.

A kiképzés itt nem ér véget, hiszen a szolgálata első két évében a frissen felszerelt nem is számít teljes értékű KSK-katonának. További megpróbáltatások (tréningek) várnak/várhatnak rá, a további szakképesítés(ek) függvényében: magashegyi hadviselést a bajor és az osztrák Alpokban, dzsungelharcot Közép-Amerikában, sivatagi tudnivalókat Izraelben vagy az USA-ban, jégmezői viselkedési kódexet meg Norvégiában, esetleg Grönlandon fog tanulni.
Mielőtt elköszönnénk a KSK-tól, nem hagyhatunk szó nélkül még két témát.

1.) Az egyik a német csapatok (jelesül a KSK) afganisztáni szereplését ért nemzetközi (és németországi) kritikák. 2008. október nyolcadikán a The Scotsman című edinburghi napilap például egy vitriolos cikket közölt róluk Jerome Starkey aláírásával, amelynek a címe („Jöttek, láttak és otthagyták az afgán háborút anélkül, hogy akár csak egyetlen harci feladatot végrehajtottak volna”) elég sokatmondó. A tényekkel senki nem vitatkozott: a 2005 és 2008 között eltelt közel negyven hónap alatt az afganisztáni német kontingens egyetlen puskalövést sem adott le és egyetlen harci cselekményben sem vett részt. Ezt persze lehet magyarázni; magyarázták is az illetékesek (a német jogszabályok az afgán hegyek között is megkötik a kezüket, blabla), de a tények tények maradnak.

Talán egy szépségflastrom a németek foltossá vált katonai becsületén az, hogy 2009 májusában Kunduz tartományban ők fogtak el egy körözött tálib vezetőt (Abdul Razekh-et), majd a lassan javuló imidzsbe megint sikerült egy jó nagyot rúgni, amikor három hónapra rá egy német tiszt nem tájékozódott eléggé (egyetlen informátor szavaira támaszkodott), és elrendelt egy olyan NATO-légicsapást, amelynek civil áldozatai is voltak.

2.) A másik kényes téma a GSG-9 és a KSK közötti, egyre erősebbé és nyilvánvalóbbá váló rivalizálás, amely 1997 óta tart ugyan, de az utóbbi hónapokban újabb és újabb csúcsokat dönget.

A bili két évvel ezelőtt borult ki igazán, amikor a berlini kormány a Szövetségi Rendőrséghez (Bundespolizei) tartozó GSG-9-nek adta meg a külföldi túszmentő akciók kiváltságát (különös tekintettel a szomáliai kalózakciókra). Noha annó a belügyisek (még határrendészekként) rengeteg dologban segítették a KSK-tagok kiképzését, mostanra a katonák úgy érzik, hogy túlszárnyalták egykori oktatóikat.

A GSG-sek azzal érvelnek, hogy számtalan hazai és nemzetközi SWAT-versenyen elért dobogós helyezéseikkel rátermettségüket bizonyítják; a KSK erre azt válaszolja, hogy az ilyen versenyek inkább sporttevékenységi pótcselekvések, és élesben, ha a céltábla visszalőne, a rendőrök maguk alá csinálnának ijedtükben. A GSG viszontválaszában meg azzal jön, hogy soraikban egyre több az egykori KSK-tag, akik olyan új területeket honosítottak meg a rendőröknél, mint a taktikai hírszerzés vagy a kétéltű műveletek, amelyekben máris felveszik a versenyt a katonai egységgel… Nem folytatom, el bírjátok képzelni.

Akárhogyan is van, úgy tűnik, hogy a német politikusok még mindig nem vetkőzték le gyanakvásukat a saját hadseregükkel szemben, ami – véleményem szerint – nemcsak a KSK-nak vagy a Bundeswehrnek árt, hanem az egész Németország jóhírének.

Zárásként: a hamburgi Hansa-Stavanger konténerhajót 2009 áprilisában szomáliai kalózok foglalták el és közel négy hónapig tartották ellenőrzésük alatt; Berlin eredetileg a GSG-9-et akarta bevetni ellenük, de (pontosan mindeddig tisztázatlan okok miatt) végül az utolsó percekben (a környéken cirkáló amerikai hajókon gyakorlatilag a teljes GSG-9-állomány állt ugrásra készen, talpig fegyverben, hogy beavatkozzon…) visszavonták a támadási parancsot és (úgy tűnik) inkább kifizették a mintegy kétmillió euró váltságdíjat. A KSK fúrta volna meg a bevetést? Vagy a német kormány már a rendőrei felkészültségében sem bízik..?

Erről és bármi más, ontopic-témáról várjuk hozzászólásaitokat, véleményeteket. Például arról, hogy szerintetek egy katonai vagy egy rendészeti egység alkalmasabb külföldi bevetésre, túszszabadításra, személy- vagy objektumvédelemre?

És közben persze lehet irigykedni, hogy boldogabb országokban az a probléma, hogy több ilyen alakulat is létezik…