Szun Ce után blogunk ázsiai offenzívája folytatódik; igaz, egy tengerszorossal és 2500 évvel odébb: mai posztunkban megvizsgáljuk, hogy a japók kedvenc fegyvernemünk tekintetében is olyan szépen teljesítettek-e, mint a két hagyományos sportágukban: szeppukuban vagy kamikázeban.

(Már most szólok: nem!)

Azt, hogy előbb-utóbb mindent jobban csinálnak, csak legyen mit utánozniuk, közhelyszámba megy; elég, ha az autógyártásra, a fodrászatra vagy a vallási tébolyra gondolunk. A katonai ejtőernyőzés azonban a kivételek közé tartozik: az az igazság, hogy a japcsiknak semmi kifogásuk nincs katonai parancsra kiugrani egy repülőgépből, de még mindig nem értik: minek oda feltétlenül ejtőernyő?

Jó; most, hogy kellőképpen inkorrektek és igazságtalanok voltunk, s ezzel minden bizonnyal magunkra haragítottuk a szimpatizánsokat és a Nippon-szakértőket, belevághatunk a japán katonai ejtőernyőzés rövid történelmi összefoglalójába. Előre szólok, hogy ne számítsatok a németekéhez, az izraeliekéhez vagy a jenkikéhez hasonló sztorikra: a japánok mindig is unalmas csávók voltak, főleg, amióta rájöttek, hogy sokkal kifizetődőbb autót meg mikrocsipet gyártani és eladni az USA-nak, mint amerikai tengerészeti támaszpontot lebombázni a Csendes-óceán közepén.

1940 végén egy századnyi német katonai kiképző érkezik a japánok által több, mint egy éve elfoglalt kínai Hainan szigetére, azzal a feltett szándékkal, hogy Student tábornok elképzeléseinek megfelelően a távoli kollégákból igazi Fallschirmjägert faragnak. Mivel a haderőnemi vetélkedés nem bőrszín-függő, Hanziék ötven szakembert a szárazföldiek, ötvenet a haditengerészet rendelkezésére bocsájtanak. A munka elkeződik.

Intenzitásáról és lelkiismeretességi fokáról elég, ha csak annyit mondunk emlékeztetőül: német és japán katonák tréningeztek, miközben egyikük országa fél Európával, a másikuké Ázsiával állt hadban. Hogy röpke fél, illetve egy év múlva mindketten megkapják ezek mellé ellenségnek még a Szovjetuniót és az USA-t is, azt még egyikük sem tudta, maximum sejtették.

De menjünk tovább.

A németek ’41 nyarára kiképeznek 50-50 instruktort, akik belevetik magukat a munkába, és kilenc további helyszínen Pearl Harborig (úgy értem: időben) legyártanak 700 ernyőst a szárazföldieknek és kétezret a tengerészeknek.

A tűzkeresztség 1942. február 13-án kopogtat a császári ejtőernyősök halántékán, mindjárt egy klasszikus feladattal (lásd még Aalborg esetét a német kollégáknál): egy szumátrai repülőteret kellett megszerezniük Palembang mellett, amelyet a hollandok tartottak ellenőrzés alatt. Ezt a szárazföldiek és a légierő közös, Teisin Sudan nevű különítménye hajtotta végre, úgy 80%-os sikerrel. Egy héttel később a tengerészek is bevethetik a sajátjaikat, hasonló célobjektummal: a 3. Jokuszaka ezred tagjainak a Timoron található Penjoei repteret kellett a magukévá tenniük. Eredményesen abszolválják és kezd megnőni az arcuk.

Pár sikeres kínai rajtaütésen és (ezt csak halkan mondom) apróbb tömegmészárláson kívül azonban a japán ejtőernyősök túl sokat és túl nagyot nem alakítottak; a függönyt (ideiglenesen) 1944 decemberében az amerikai 11. Légiszállítású Hadosztály emberei húzzák le előttük a fülöp-szigeteki buraueni csatában.

Még a Dzsirecu-t említjük itt meg, ami egy speciális, szárazföldiekből és légierősökből álló  kommandó-egység volt a második világháború utolsó másfél évében, még japán viszonyokhoz képest is teljesen fanatikus állománnyal, akik – főleg öngyilkos akciókkal –  megpróbálták csökkenteni Japán veszteségeit és elodázni a totális vereséget; ezek a legények is ugráltak ejtőernyőkkel, de ők voltak azok, akik akkor sem kérdeztek volna vissza, ha csak minden másodiknak jut.

A hirosimai és nagaszaki robbanások után jó kilenc évet kellett várni, amíg japán katona ismét gépből ugrik, ráadásul az újdonatúj szövetséges támogatásával: Kyushu szigetén az amerikai  187. Légiszállítású Ezred (akkori karjelvénye itt jobbra látható) kicsit még mindig értetlenkedő és magukban káromkodó őrmesterei kiképzik a háború után megalakult Japán Önvédelmi Erők első húsz ernyősét.

A hatvanas évektől kezdve – gyakorlatilag napjainkig – aztán minden amerikai módi szerint működik: a fegyverzettől kezdve az egyenruha-tartozékokon keresztül a módszerekig; talán csak rágógumiból és Coca Colából fogy kevesebb.

 A jelenlegi japán ejtőernyősök egyik fele a Keleti Önvédelmi Hadsereghez tartozó 1. Légiszállítású Dandárban található (Dajicsi Kutejdan), a másik fele (biztos nagyon meglepő módon) a Nyugati Önvédelmi Hadsereg részeként működő Különleges Műveleti Csoportban (Tokusu Szakuszengun) tevékenykedik – itt jobbra a karjelvényük.

Mindkét egység része a Központi Készenléti Parancsnokságnak (alig három éve alakult meg és elég nagy ellenszurkoló-tábora volt és van arrafelé), amely nemcsak hazai terrorelhárítási és nem-konvencionális hadviselési, hanem nemzetközi békefenntartási jogosítványokkal is rendelkezik. Úgy tudom, Irakból már rég hazajöttek, miután pár nippon újságírónak elvágták a torkát Allah katonái; jelenleg Nepálban van egy pár megfigyelőjük (a fene se tudja, mit bírnak ott megfigyelni a Himaláján és a mélán kérődző jakokon kívül…)