Érzékeny műhelytitokkal kezdem, de csak azért, mert tudom, hogy köztünk marad.
Amikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy ki is legyen a Tiborublog titkosszolgálati sorozatának következő alanya, rájöttem, hogy a pártatlanság, az objektivitás és a kiegyensúlyozottság fenntartása érdekében itt az ideje, hogy megint egy olyan figurát válasszak soron következő főhősnek, aki Sorge doktorral, Abel ezredessel vagy Kim Philbyvel ellentétben nem a szovjeteknek, hanem ellenük kémkedett. Körülnéztem a piacon és – nem először – rájöttem, hogy a választék bizony nem is olyan nagy; mintha az elmúlt nyolcvanakárhány évben Moszkva ügyesebb lett volna Washingtonnál, Londonnál vagy Berlinnél. Vagy a nyugatiak ennyivel kevesebb esetben buktak volna le?
Nem tudom, de most nem is akarok ezen filózni. Koncentráljunk inkább Adolf Georgijevics Tolkacsovra, (Tolkacsevre? – mindkét verziót láttam már), akiről szerintem sokkal kevesebben hallottak, mint mondjuk Mata Hariról, pedig legalább egy nagyságrenddel nagyobb formátumú kém volt – két nagyságrenddel kisebb csípő- és mellbőséggel.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Mit szólnátok, ha a harmadik részt szeptemberre időzíteném?
Hírszerzőkkel foglalkozó sorozatunk újabb, sokak által régóta várt állomásához érkezett. Mai posztunk azt a – szinte lehetetlennel határos – célt tűzte maga elé, hogy bemutassa olvasóinknak azt a szovjet kémet, akit 1957-ben az USA Igazságügyi Minisztériuma Belbiztonsági Főosztályának vezetője, William Tompkins főügyész-helyettes nemes egyszerűséggel csak úgy nevezett: a hírszerzés világbajnoka.
Azt már eddig is elég sokan rebesgették, hogy a titkosszolgálatok (roppant felelősségteljes feladataik maradéktalan teljesítése érdekében) néha bizony köztörvényes bűnözők szolgálatait is igénybe veszik, noha ez természetesen csak a külföldiekre igaz; magyar gumitalpú cég SOHA nem tenne ilyet, ezzel mindannyian tisztában vagyunk. 
Brutálisan számító, kegyetlen és skrupulusok nélküli emberek tekintetében a szovjet/orosz történelem tényleg nem szorul importra; a Rogyina históriájának évszázadai során a Nagy Földön bőven termettek olyanok, akik – mindössze egy emberi élet időtartama alatt – annyi keserűséget, nyomorúságot és halált szórtak szerteszét, amennyivel egy átlagos ország évszázadokig ellenne.
Egy hajdani belső közvéleménykutatáson mai posztunk főszereplője toronymagasan végzett az élen, megelőzve három másik versenytársat. A név minden magyar irodalomkedvelőnek és Rejtő-rajongónak ismerős lehet. Ki ne tudná, hogy az igazi Trebitsch a méltán híres St. Antonio uralkodó főherceg kebelbarátja, s nem mellesleg a borneói Fahéj Tanya intézőjét tisztelhettük benne (már ha hiszünk neki). És csak az ellenségei híresztelték róla, hogy ő valójában Buzgó Mócsing…
November hetedikén (!) végül eljött az ideje a Philby-féle poszt harmadik részének. Kérlek, bírd ki és ne görgess most a cikk végére, hogy megbizonyosodj arról, ez valóban az utolsó-e, vagy esetleg a szerző tényleg elvesztette józan ítélőképességét és dacolni mer a tömegekkel!
A 
A szovjet/orosz hírszerzés saját, külön bejáratú panteonjában, közvetlenül Félix Dzserzsinszkij egészalakos szobra körül, az általunk is megénekelt 
A kubai Ötökről szóló 
Ha a Kubában tartózkodó külföldi veszi a fáradságot és elszakad a minden kényelemmel felszerelt, all inclusive ellátást nyújtó szállodák légkondicionált hűvösségétől, és sétál egyet bármelyik település utcáin, arra lesz figyelmes, hogy a megszokott (a szocializmus győzelmét, a forradalom nagyszerűségét és Che Guevara példamutatását dicsőítő) transzparensek, jelszavak és falragaszok mellett szép számban találhatók olyan plakátok, amelyekről öt férfiarc tekint le a járókelőkre. A kommunista párt gyűlésein az eddig megszokott „Hasta la victoria siempre!” (Örökké a győzelemig!) köszöntés mellett pedig – immáron kötelező módon – a „Volverán!” (Visszatérnek!) harsogása is előírás.
Egy értelmes ember az esetek többségében megérzi, meddig feszítheti a különféle húrokat. Van, amikor a józan ítélőképesség, az emberi fajban évtízezredek alatt kifejlődött túlélési ösztön, az ominózus hatodik (hetedik, nyolcadik?) érzék egyszer csak megszólaltatja a vészcsengőt és ráüvölt a gazdatestre: hé, nem gondolod, hogy eddig és ne tovább?!
Érzem ám, hogy 
Kivel is folytathatnánk a kémekről és hírszerzőkről szóló sorozatunkat, mint azzal a férfival, akinek életrajzát olvasva az ember többször visszalapoz és megnézi a könyv borítóját, ismételten megbizonyosodván arról, hogy nem, nem a legújabb Tom Clancy, Frederick Forsyth, Ken Follett vagy John le Carré alkotás van a kezében.
Szun Ce
1917. október 15-e, egy hétfői nap hajnala. A Párizs melletti Vincennes-i erőd udvarán felsorakozik egy 12 fős, zuávokból összeállított kivégzőosztag. Tőlük 10 méterre, velük szemben egy roppant elegáns, sötét színű ruhába öltözött 41 éves nő áll, fekete kalapban és kesztyűben, finoman kisminkelve. Egy tiszt lép oda, kezében a kendő. „Szükséges ez, hadnagy úr?” kérdezi búgó hangon, kicsit idegenes kiejtéssel, miközben mélyen a tiszt szemébe néz. A fiatal hadnagy elvörösödik és dadogva válaszol: „Ha a Madame nem óhajtja, nem, semmi jelentősége…” – majd biccentéssel elköszön, hátralép és vezényelni kezd. 
A múltkor a Tiborublog pár törzsolvasójával folytatott sörözéses beszélgetés során az érintettek meggyőző többséggel döntöttek úgy, hogy blogunk „Kémek és hírszerzők” sorozatának legújabb posztjában arról az emberről szeretnének megtudni valamicskét, aki (többek között) létrehozta a világ talán leghíresebb és legnagyobb múltú magándetektív-irodáját. Mivel létezésünk egyik alaptétele a demokrácia, íme Allan Pinkerton élete és munkássága.
Kémekről és hírszerzőkről szóló minisorozatunk nem lehet teljes a zsidó állam egyik legsikeresebb gumitalpújáról szóló poszt nélkül. Ez a pali a hatvanas évek első felében olyan dolgokat vitt véghez a Közel-Keleten, amelyeket Torontótól Párizson keresztül Moszkváig azóta is tanítanak a spionhistóriai kurzusokon, és biztosak vagyunk abban, hogy a legenda kialakítása, a beépülés és a közvetett befolyásolás speckolok végén sorra kerülő számonkérésekkor minimum két kérdés kapcsolódik hozzá.
Nőnap van, ráadásul nemzetközi. Az íróasztalom fölé görnyedve hosszú órákat töltöttem annak kifundálásával, hogyan is emlékezhetnénk meg méltóképpen erről a jeles alkalomról, mígnem eszembe jutott egy régebbi témaszavazás, ahol szegény Delila a negyedik helyet érte el, alig 12 vokssal.
