A Zippo

A közismert, és egészen a történelem előtti időkig visszavezethető mondás szerint egy igazi férfinél mindig van kés és tűzkő. Az ipari forradalom valamit finomított a dolgon, s mára a szükséges eszközök zsebkéssé, illetve öngyújtóvá lényegültek át (már ha az ugyancsak szükséges, de sajnos sokkal ritkább platina hitelkártyát nem számítjuk harmadik kötelező elemnek; és akkor hol van az óvszer, amit egyik  barátunk – más témában, ámde roppant helyesen – fontosnak tartott megemlíteni?).

Férfiemberek lévén, militarista blogunkban – a svájci bicska után – most górcső alá vesszük az összetéveszthetetlen hangú dupla kattintást, az öngyújtók Volkswagenét, az emblematikus Zippót.

Az alapító, bizonyos George G. Blaisdell (a továbbiakban: GG, itt balra) gyermek- és ifjúkorában nem a szorgalmáról és a kitartásáról volt híres: 1909-ben, harmadszori nekifutásra fejezte be az ötosztályos általános iskolát a Pennsylvania állambeli Bradfordban, és hallani sem akart a továbbtanulásról. Szegény apja, az idősebbik George gyakorlatilag minden este megpofozta, sőt, végső kétségbeesésében egy katonai kollégiumba is beiratta, de GG olyan hányaveti módon viszonyult a fegyveres szolgálathoz, hogy parancsnokai másfél év után páros lábbal rúgták ki az intézményből.

Nem volt mit tenni, GG a családi vállalkozás rögös mezejére lépett, és a fater mezőgazdasági gépeket javító műhelyében kapott valami pimfli beosztást. Itt sem érezte magát valami fényesen, de tesséklássék módon pár évet ott sertepertélt a környéken, mígnem az öreg George jobblétre szenderült és GG 1919-ben átvette az üzletet. Ez kábé annyira hiányzott neki, mint részeg kamionosnak a közúti ellenőrzés: pár hónap kínlódás után felszámolja a céget és minden pénzét a felfutóban lévő olajbizniszbe fekteti.

A húszas évek gazdasági világválsága nem kíméli a kőolajjal kacérkodó Bradfordot sem: a város valamennyi vállalkozója (GG-t is beleértve) évekig a tönk szélén táncol, és gyakorlatilag a tartalékaikat élik fel. Hősünk számlája is csendes kérlelhetetlenséggel soványodik, amikor megtörténik az áttörés.

1932 késő nyarának egyik szeles, de napsütéses délutánján GG éppen a helyi Country Club teraszán üldögélt, limonádét szopogatott, miközben – szokásához híven – röpke számvetést csinált magában és keserűen állapította meg, hogy nagyjából még kétezer dollár mozgósítható tőkével rendelkezik. Ez nem volt túl nagy összeg, de kicsinek sem mondanám: akkoriban egy jó szakmunkás napi bére öt dollár körül mozgott. Mai forint-vásárlóerőn tehát mondhatjuk, hogy barátunk számláján úgy három millió figyelt csendesen.

Szóval GG ott üldögélt és lehangoltan bámult ki a fejéből, amikor arra lett figyelmes, hogy egy igen jólöltözött úriember éppen rágyújt egy szivarkára, s a művelethez egy roppant otromba külsejű öngyújtót használ. GG, aki – ha eddig nem mondtuk volna – kicsit piperkőc is volt a maga egyszerű, vidéki módján, nem bírta ki és megszólította:

–    Mondja, uram, miért nem használ olyan gyújtót, amelynek külcsíne megfelel az Ön által viselt ruha elsőosztályú minőségének?

–    Mert ez a jó kis európai cucc szélben is működik, szemben a sok hazai gyártmányú szarral! – adott egy gyomrost az amerikai iparnak az ismeretlen, felmutatva egy Zyklon (más források szerint egy Hurrikan) márkájú, osztrák gyártmányú szélálló öngyújtót.

Állítólag ekkor fogalmazódott meg GG agyában az Ötlet: kell egy olyan hazai öngyújtó, amelyik a működőképességen túl esztétikummal is rendelkezik. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott: egyre jobban tetszett neki a saját ötlete; este, lefekvés előtt már meggyőződésévé vált, hogy a világ semmire sem áhítozik jobban, mint egy pofás, első klikkre mindig és rögtön meggyulladó, orkánban is tökéletesen működő öngyújtóra.

Miután hónapokon keresztül csak a [moderálva]-t vakargatta, GG szó szerint feltámadt: másnap már felvette a kapcsolatot egy ügyvéddel, akin keresztül hipphopp megvásárolta az osztrákoktól a licenszet, majd havi 10 dollárért kibérelt egy kis műhelyt, további 800-ért gépeket vásárolt és nekiállt a melónak: apróbb (gyakorlatilag lényegtelen, de szembetűnő) műszaki változásokat hajtott végre az alapanyagon, a külsejét négyszögesítette, csuklópántos fedőt csinált neki és elkezdte törni a fejét egy frappáns márkanéven, ami nélkül az USA-ban már hetven évvel ezelőtt sem lehetett labdába rúgni.

Tőrőlmetszett jenkiként GG mindent imádott, ami technikai újdonság; így volt a villámzárral is, ami a harmincas évek elején kezdett elterjedni Amerikában; hősünk nem is olyan régen vásárolt magának egy olyan nadrágot, amelyen ez a nyílászáró (amerikai angolul: zipper) is volt. Mivel kicsit hangutánzó is, jó választásnak tűnt: a Zippo név megszületett, s gyorsan le is védték.

Az első időszak nem hozott hatalmas áttörést, noha a termék minden szempontból hozta az elvárható paramétereket: férfias is volt meg elegáns is, száz kattintásból 98-szor meggyulladt, szélvészben is lehetett használni, tartósnak ígérkezett – de GG nem az ükunokáira gondolt, amikor az árat megállapította: az első eresztés árát 1,95 dollárban szabta meg (az általunk fentebb bevezetett átváltási aránnyal ez úgy háromezer forintnak felel meg). Önmagában nem egy horribilis összeg, de a harmincas évek gazdasági recessziójának idején a nagyon vidéki Amerikában kevesen engedhették meg maguknak ezt a luxust.

Az első értékesítési hónapban (1933 februárjában) 89 darabot adott el, a másodikban kétszázat, a harmadikban 347-et. Emelkedő tendencia ugyan, de mivel egy Zippón a tiszta nyereség úgy hetven-nyolcvan cent körül alakult, a befektetés csak igen lassan látszott megtérülni. Próbálkozott még egyfajta nyereményjátékkal (kvázi tárgyjutalmas lottóval), amit trafikokban lehetett művelni, s ahol Zippót lehetett nyerni; nice try mondanák a jenkik, de nem igazán jött be.

A cég vegetált, a havi pár száz (a negyvenes évekre: pár ezer) értékesített öngyújtó arra persze elég volt, hogy a Zippo Manufacturing Company (a továbbiakban: ZMC) túlélje a kemény harmincas éveket, és hogy a Blaisdell család asztaláról ne hiányozzon a napi betevő marhaszték (a jóféle házi főzésű sörről nem is beszélve), még egész enyhe terjeszkedést is produkáltak, de a gyújtó távol állt attól a világhírtől, amiről GG álmodozott.

Kevés ember örült a Pearl Harbor-i eseményeknek, majd az azt követő amerikai hadbalépésnek, de nem hiszem, hogy megbántanám GG emlékét, ha elmondom, hogy ő ezek közé tartozott: a mindenkori katonaember zsebében ugyanis (függetlenül attól, hogy dohányzik-e vagy sem) bérelt helye van egy ellenálló, robusztus öngyújtónak, hiszen a tűzcsiholási képesség mindig is nagy kincs volt minden hadseregben, s különösen az volt az európai és csendes-óceáni háborús lövészárkokban, ahol ráadásul az a kurva szél is folyton fújt – kell-e ennél jobb terep egy Zippónak ahhoz, hogy elinduljon a hőn áhított világhír felé?

Nem, nem kell.

A katonák körében elképesztően népszerű lett GG terméke, márpedig az USA négy év alatt mintegy 14,5 millió katonát küldött a második világháború különböző frontjaira (forrástól függően találkoztam már 13 milliós és 16 milliós számmal is). Ha csak minden tizedik katona szerez be magának egy Zippót, megcsináltam a szerencsémet – gondolta GG.

Igen, megcsinálta.

Nem akarjuk túlragozni a siker lépcsőfokait: a második világháború meghozta az áttörést, noha akkor fordult elő, hogy – a nyersanyagok krónikus háborús hiánya miattaz eredetileg bronzból készült, és később krómozott alkatrészeket acéllal voltak kénytelenek helyettesíteni. 1942 és 1944 között a gyár teljes termelési kapacitását a frontharcosok kapták – akkoriban az USA-ban nem is lehetett beszerezni.

Elkezdődött tehát a Zippo menetelése a legendák birodalmába: hazavágyó katonák tíz- és százezerei tettékegyedivé az otthont jelképező öngyújtóikat azzal, hogy belekarcolták kedvesük, anyjuk, kutyájuk vagy lovuk nevét, rajzolgattak rá szívecskét, fegyvert, a merészebbek még [moderálva]-t és sok-sok [moderálva]-t is: a Zippo bevonult az amerikai legendák közé; volt olyan, hogy a katona az öngyújtójáért ment vissza az égő házba vagy ezt szorongatta haldoklás közben – ahogyan azt a számos, minden bizonnyal 100 százalékosan élethű amerikai háborús filmből és/vagy könyvből tudjuk.

Vietnám is dobott egyet az akkorra már dübörgő eredményeket produkáló bradfordi cég gazdasági mutatóin, ezért GG-ék különleges (utóbb hazafiúi és marketing-stratégiai szempontból egyaránt roppant gyümölcsözőnek bizonyuló) gesztusra ragadtatták magukat: negyedmillió különleges dizájnú Zippót szállítottak a fiúknak – ezek darabjáért napjainkban több száz dollárt adnak a gyűjtők.

A hatvanas évek második felétől kezdve elkezdődik a Zippo kereskedelmi diadalmenetelése: speckó reklámcélokra is elkezdik készíteni a korlátozott példányszámú gyújtókat. Ugyanekkorra tehető a (sikertermékek részéről egyáltalán nem meglepő) elkurvulás is: a ZMC nem tud ellenállni a kísértésnek és elkezdi szélesíteni a termékpalettát: jönnek a márkajelzéses írószerek, pénztárcák, zsebkések, később a határidőnaplók, nadrágszíjak, nyakkendőtűk, bankkártyatartók… Az, hogy van Zippo-benzin, Zippo-tűzkő, meg kifejezetten pipásoknak készített Zippo, az még hagyján (mindezekből nekem is van itthon), de a nyolcvanas években elkezdték a kifejezetten női változatot is gyártani, majd jött a gázos Zippó (hogy ilyenkor MIÉRT NEM SZAKAD LE AZ ÉG?!), a HelloKitty-Zippo, a rózsaszínű, a Malackás, a Valentin-napos, a [moderálva]…

Romlott ez a világ, én mondom néktek. Nem lesz ennek jó vége.

Én szóltam.

1933 óta mintegy 430 millió öngyújtó készült, amelyeket 110 országban értékesítettek. Az alap-mechanizmus hetven éve gyakorlatilag változatlan. Gyűjteni is régóta gyűjtik; komoly kollekciók jöttek össze, amelyek közül (természetesen) a legkiemelkedőbb a bradfordi gyár melletti, közel 1500 négyzetméteres múzeumban látható, a – na milyen utcában? Hát persze: a Zippo Drive-on. Az USA-ban mintegy négymillió gyűjtőt tartanak nyilván (ott minden ötödik használó egyben gyűjtő is!), Japánban meg legalább kétmilliót.

A Zippo-trükkök leírásával és bemutatásával meg lehetne tölteni két dévédét; az öngyújtó kinyitásának, lángralobbantásának és becsukásának művészete lassan olimpiai sportág lehetne. Aki úgy gondolja, hogy mindent tud a témáról, klikkeljen ide és gyakoroljon önkritikát.

Aki pedig a Zippók változatosságán akar álmélkodni, nézze meg ezt a honlapot.

Mondanom sem kell talán: a gyártó örökös garanciát vállal a termékre. Ezt is az öreg GG találta ki, még a kezdetekkor: It works, or we fix it for free! Vagyis: működik, vagy ingyen megjavítjuk! Bárki, bármikor visszaküld nekik egy elromlott Zippót, azt vagy meggyógyítják, vagy újat küldenek; nem kell semmiféle számla, valós rémtörténet vagy hülye duma arról, hogy mi történt a kis kedvenccel: a ZMC intézedik és nem tesz fel kérdéseket. Ilyen szempontból tehát pont az APEH ellentéte.

GG 1978-ban jobblétre szenderült, de a céget azóta is a család tulajdonolja; a mostani góré GG egyik unokája, bizonyos George B. Duke. Állítólag nem dohányzik, de amúgy rendes ember.

Napjainkban egy tökátlagos Zippo 15 dollár körüli áron mozog az USA-ban, Európában kábé ugyanennyi euró, de létezik húszezer dolláros darab is (platina-házzal, sok drágakővel); vélelmezem, hogy nem Észak-Koreában vagy Bangladeshben adták el. És még csak nem is Újpesten. Évente mintegy 12 millió darabot gyártanak – mármint az átlagosból, nem a drágakövesből.

A kommentekben megköszönnénk saját sztorikat a többszázezres magyar Zippo-használó közösség tagjaitól: mikor, miért és kitől kaptad a kedvenc tűzgyújtó eszközöd és miért szereted? Hogyan gyújtottad fel fel vele az MTV-székházat négy és fél évvel ezelőtt, miért gondoltad, hogy a lovad is szeretni fogja és miért ugrottál be utána a cápáktól/krokodiloktól hemzsegő tengerbe?

Itt az alkalom; olyan lesz ez, mint a kereskedelmi médiumok: bármit hazudhatsz, nem fogjuk ellenőrizni; fő, hogy szórakoztató legyen.

A Zippo – túl azon, hogy roppant praktikus – még szép is. Aki ezt nem ismeri el, az jöjjön ki a kultúr elé!

És persze mindenki vegye tudomásul (főleg kiskorú olvasóink), hogy a dohányzás káros az egészségre, valamint azt is, hogy aki a tűzzel játszik, az be fog pisilni!

9 hozzászólás

 1. tib0ru — 2011-03-05 20:28 

Akkor máris megérte megírni :-)

 2. kovacsd — 2011-03-14 00:40 

zseniális ez a post :) én a sajátomat magamnak vettem, pont 3 éve születésnapomra, eredetileg darts-osat akartam venni, de mire lett rá keret addigra elvitték :/ így vettem egy art deco-s mintázatút.

 3. tib0ru — 2011-03-16 14:30 

Hát igen, egynémelyik Zippo – túl azon, hogy tökéletesen működő gépezet – kész műalkotás is!

 4. sznar10 — 2011-04-11 23:04 

Nekem talaloan KFOR cimeres van. Koszovoban vettem az elso missziomban. A magyar katonak kozott volt egy „mitosz” arrol a tiz dologrol, amit egy katonank feltetlenul be kell szereznie a misszioja soran. A tiz dolog egyike a Zippo ongyujto volt, a legjobb, ha a misszio cimerevel van gravirozva :-)

 5. Pikifu — 2011-05-03 14:13 

Én speciel egy saját történetet tudok elmesélni a Zippóról.

Ugyan már nem használom az öngyújtót, de amikor katona voltam, nagyon jó szolgálatot tett a kis szerkentyű… Ez persze számos alkalommal hasznos volt, de amikor – lévén, hogy szakács voltam a seregben – egy országos szakácsversenyre beneveztek (el is hoztuk a második helyet, persze csak azért, mert az első helyezett csalt…) és a késő májusi forróságban (40 fokban), a sátor alatt kreáltuk a szebbnél-szebb ételvariációkat, az öngyújtó az ingzsebemből egy lehajlás következtében belesett egyenesen egy vízzel teli vödörbe. Akkor azt gondoltam, hogy na ennek annyi… De a letörölgetés után döbbenten állapítottam meg, hogy elsőre gyulladt!!!
Ezt sosem fogom elfelejteni és ha egyszer mondjuk kempingezni, vagy kirándulni megyek (katona remélem már nem leszek…), biztos magammal viszem.

 6. tib0ru — 2011-05-03 14:48 

Ó, vízzel teli vödör… Az én zippóim ennél sokkal keményebb dolgokon is keresztülmentek az elmúlt években és mindent túléltek :-)

 7. realcorpus — 2014-05-07 23:45 

Bátyámtól kaptam születésnapomra, keresztnévvel gravírozva.
Eddig csak kanócot, tűzkövet és fluidot kellett pótolnom a működéséhez, de jó tudni, ha keresztbe áll a fedele, akkor zokszó nélkül kicserélik. =) (Igen. Papír is mellékelve van hozzá.)

 8. gigabursch — 2014-05-08 13:58 

Egyet örököltem Nagyapámtól.
Illetve a lakás rokoni kiürítése során a „kinek van rá szüksége?” kérdésben egy rokon sem jelentkezett, így a megtalálóé, azaz az enyém lett.
Eddig egyszer sem használtam.

 9. pabloconteosa — 2014-06-30 21:23 

Hallottam olyan sztorit, hogy amikor a jenkik Vietnámban mászkáltak az erdőben azzal állapították meg, hogy a bokrok mögött ellenség van-e, hogy a Zippot kattintgatták. Jellegzetes hangja alapján ugye ki tudták szúrni, hogy ki lehet az. Felmerül a kérdés, hogy a Vietkongok zsákmányoltak-e és ha igen, tudták-e a jelet.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.