A Karabah-dosszié

Mai posztunkban egy távoli, de annál izgalmasabb vidék, a dél-kaukázusi tájak két nemzetét egymásnak ugrasztó, egymegyényi területről, a Hegyi Karabahról (hagyományos örmény szóval: az Artsakhról) mesélünk egy kicsit, csak hogy mindenki lássa: nem feltétlenül mi magyarok húzzuk folyamatosan a legpechesebb szerencsekártyákat a történelem nagy Monopoly-játszmájában.

Bő két hetet töltöttem Bakuban, s abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy több azerivel is  hosszú és őszintének tűnő beszélgetéseket folytattam (persze csak módjával, de ez is szép eredmény); ittam a sörükből és a konyakjukból, ettem a salátáikból és a birkasültjeikből, szívtam a cigijüket és a vízipipájukat, rácsodálkoztam a kultúrájukra és a történelmükre, mígnem megkaptam a legnagyobb dícséretek egyikét, amiben arrafelé európai ember csak részesülhet: „Té, neked a szíved és a lelked nem is nyugati, hanem keleti!” – mondta az egyik ottani cimbora (Xatai), miután jelentős mennyiségű ételt és italt semmisítettünk meg, majd elvonultunk a dohányzó- és teázóhelyiségbe, tovább beszélgetni.

Neki (és a többi azeri ismerősnek, barátnak) is ajánlom ezt a posztot. Na és örmény barátainknak is – nekik sem fog ártani.

Kénytelenek vagyunk egy históriai visszatekintéssel kezdeni, de ígérjük: nem visszük túlzásba. Azt a rengeteg, magyar fülnek és szemnek furcsa nevet például, amelyek arrafelé tenyésztek az elmúlt két-három-négyezer évben, nem fogjuk felsorolni, és lehetőleg az évszámokkal is csínján bánunk.

1.) A régmúlt

Elég a térképre nézni, s az embernek nem kell biztonságpolitikusnak lennie ahhoz, hogy belássa: a Kaukázustól délre évszázadokon keresztül szopás lehetett kis népnek lenni.

Szó ami szó, attól északra is, de mi most csak a déli lankákkal foglalkozunk. 

Szóval tessék szemügyre venni a környéket: délnyugatról a törökök, délről a perzsák, északról az oroszok fürkészték sokáig a területet, majd a fürkészésen gyakran és nagyvonalúan túl is léptek, a tettek mezejére terelve a dolgokat. És még félrehúzódni sem lehetett igazán, hiszen keletre ott az a rohadt Kaszpi-, nyugatra meg a Fekete-tenger. Hát ne csodálkozzon senki, hogy a régióban kizárólag olyan frusztrált népek élnek, akik vagy egymás torkát akarják bármelyik pillanatban átharapni, vagy (pillanatnyi elmezavarukból eredő késztetésnek engedelmeskedve) valamelyik nagy szomszéd bajszát kezdik cibálgatni (lásd a pár évvel ezelőtti grúz-orosz “háborút”), persze vesztükre.

Grúzok, örmények és azeriek keserítik errefelé egymás életét legalább Krisztus születése óta, hogy a kisebb nemzetségeket, törzseket és nációkat most ne is említsük. Mai posztunk e két utóbbi (külön-külön roppant rokonszenves) nemzet konfliktusának legkomolyabb forrásával foglalkozik.

Az átlagos magyar újságolvasó 2004. február 19-én szembesült talán először az azeri-örmény konfliktus kézzelfogható következményével, amikor is a média beszámolt arról, hogy a budapesti Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában egy azeri vendéghallgató (itt balra) nemzetféltésből baltával gyakorlatilag lefejezte örmény hallgatótársát.Mindketten valamiféle nyelvi NATO-előkészítő tanfolyam résztvevői voltak.

Innen is forró gratulációmat szeretném kifejezni a Magyar Honvédség, a Honvédelmi Minisztérium és a ZMNE illetékeseinek, akik között egyetlen olyan sem akadt, aki olvasott volna az örmény-azeri háborúról, a lezárt határról, s arról a gyakorlatilag már fokozhatatlan, egymás iránt érzett gyűlöletről, ami a két népet (és főleg a két, csurig indoktrinált hadsereg tagjait) összeköti. Ezért a két hallgató (mindketten katonatisztek amúgy) naponta kerülgette és cukkolta egymást (egy tancsoportba osztották be ugyanis őket), mígnem Ramilnak egyszer csak elszakadt a cérnája és kinyírta Gurgent, az egyik örmény csoporttársát…

De kanyarodjunk vissza a régmúlthoz. Karabah mai területére legelőször az asszírek, később a médek tették rá a kezüket, majd (valamikor i.e. 300 körül) az első örmény királyság részévé válik. Jöttek a rómaiak, majd kivonulásuk után ismét az örmények Ez így is maradt még jó ideig, amikor is a perzsa és a bizánci birodalom a negyedik században jól felosztja egymás közt egész Örményországot. Karabah a perzsákhoz kerül, a kaukázusi Albánia (igen, így nevezték!) részeként.   

Oldalakat lehetne megtölteni azzal, hogy mikor ki jött és uralkodott a vidék felett, ki kinek a vazallusa volt, de nyújtsuk meg lépteinket és összpontosítsunk a XIX. század elejére, amikor is a Karabahi Kánság az Orosz Birodalom protektorátusa, majd kicsivel később (1822-ben) szerves része lesz.

Ekkor következik be egy masszív, többé-kevésbé spontán változás a nemzetiségi összetételben (amely addig kábé 60-30 arányban volt örmény keresztény és azeri muzulmán; a többi meg kurd, görög, török, orosz, asszír): az orosz fennhatóság (és ezzel együtt keresztény befolyás) alá került Karabahból számos muszlim család végleg áthurcolkodik a nekik rokonszenvesebb, szomszédos Perzsiába, s helyükre Szentpétervár Örményországból és Perzsiából hozat örmény telepeseket. A nemzetiségi arány a huszadik század elejére beáll 70:20-ra az örmények javára, a hiányzó 10 százalékot főleg oroszok adják.

2.) A szovjet idők (avagy parázs a hamu alatt)

1918-ban Karabah a kereken három hónapig létezett, és igencsak vicces nevű Kaukázuson Túli Demokratikus és Szövetségi Köztársaság tartományaként funkcionál; ez az államszerűség (itt lent) magába foglalta a mai Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán területét, valamint nemzeteit. 1918 májusában a szövetség szétesik, és mindhárom nemzet maga próbálja rendezni helyzetét a meglehetősen zavaros körülmények közepette. Örményország és Azerbajdzsán (immáron kvázi független államokként) máris fegyveres csatározásokba keveredik egymással, többek között az azeri területbe beékelődött, de örmény többség által lakott Karabah miatt. Hogy a dolog még mulatságosabb és színesebb legyen, a Vörös Hadsereg is be-benéz a környékre, a török csapatok is bevonulnak a tartományba, majd őket – a békekötés után – britek váltják fel.

Jött aztán a bölcs Dzsugasvili (mint a kisebbségi kérdés világszerte elismert szakértője, amúgy akkortájt nemzetiségi népbiztos), és tanácsai nyomán 1922 végére megalakul a Kaukázuson Túli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság, mint a Szovjetunió tagállama, benne az örmény, az azeri és a grúz szocialista köztársaságokkal.

A bolsevikok ekkor pont olyan hangulatban voltak, hogy jóban akartak lenni Törökországgal, ezért úgy intézték, hogy a türk népcsaládhoz tartozó azerieket favorizálva nemcsak Nahicsevánt rendelték Baku fennhatósága alá (s így létrehozva a 18 kilométer hosszú török-azeri közvetlen határt; nézzünk csak a térképre), hanem a döntő mértékben örmények által lakott Hegyi Karabahot is az azerieknek adták, Jereván őszinte sajnálatára. Az örmények azért voltak különösen pipák, mert 1921-ben a komancsok mindkét területet nekik ígérték, a szovjetekhez való csatlakozás egyik mézesmadzagjaként.

A közigazgatási helyzet gyakorlatilag hetven éven keresztül nem változott, még 1936-ban sem, amikor Moszkva rájött, hogy ezt a három nációt még neki sem sikerül egyetlen köztársaságban tartania, s meg nem alakul a három (ugyancsak szocialista és szovjet és szövetségi) köztársaság: az azeri, a grúz és az örmény. Karabah helyzete nem változott: továbbra is az azerieké maradt, akárcsak Nahicseván, az örmény területbe beékelődött azeri exklávé.

De legyünk őszinték: a szovjet időkben azért akkora jelentősége nem volt annak, hogy ez a közigazgatási egység egészen pontosan hová is tartozik; egységes rubel, tervgazdaság, stabil árak, belső útlevél, az orosz nyelv dominanciája, párttitkárok, KGB… Biztosan akkor is voltak sajgó örmény szívek, amelyek összeszorultak, ha a Szovjetunió déli részeinek térképére néztek, de sokáig ennyiben is maradtak.

3.) Az eszkaláció

Amikor az 1980-as évek vége felé már világosan látszott, hogy a Szovjetuniónak harangoztak, a karabahi autonóm körzet örmény többségű önkormányzata egyre hangosabban kezdte kifejezni rosszallását azért, hogy Baku (legalábbis szerintük) erőszakosan elkezdte megváltoztatni a terület nemzetiségi összetételét. Ezt főleg azeri családok ezreinek betelepítésével, azeri diplomások irányított, karabahi munkahelyekre történő elhelyezésével forszírozták. A karabahi örmények mögé határozottan felzárkózott az (akkor még a szintén szovjet jelzőt viselő) anyaország is, ahonnan egyre több belföldi „turista” érkezett, motyójukban a négyezer (!) éves Nagy-Örményországról szóló brosúrákkal (katt a fenti képre, ha részleteiben is szeretnéd látni azt a területet, amelyért az örmény nemzeti radikálisok szíve dobog), hazafias nótákat tartalmazó hanghordozókkal és más hasonló ínyencségekkel.

Az azeriek sem nézték karba tett kézzel nyugati szomszédaik pezsgését. Alig két nappal azután, hogy a Karabahi Nemzetgyűlés azzal a kérelemmel fordult a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsához, hogy engedélyezze a körzet egyesülését az örmény anyaországgal, 1988. február 22-én azeriek és örmények csapnak össze a karabahi Askeran megyében. Akkor még „csak” két (azeri) halott és mintegy nyolcvan sebesült áldozata van az ellenségeskedésnek, de a hógolyó elindult, s (hogy költői legyek) az örmény szellemet nem lehetett visszaparancsolni az azeri palackba.

Alig hét nappal az askerani események után a Bakutól alig 25 kilométerre fekvő egyik azeri városban, Szumgajtban (Sumqayıt) örményellenes pogrom tör ki: a minden jel szerint a végnapjait élő KGB belső elhárítása által kezdeményezett és levezényelt kétnapos mészárlás-sorozat végeredménye: harminc örményt a nyílt utcán meglincselnek, mintegy ezret megsebesítettek. Nyolc azeri is az életét veszti, az anyagi károk (gyújtogatások, rombolások, fosztogatás) jelentősek. Innen kezdve nem volt megállás; mindkét országban elkezdődött a kisebbség intézményes zaklatása, Azerbajdzsánból örmények, Örményországból (és Karabahból) azeriek ezrei-tízezrei menekülnek lóhalálában a biztosnak tűnő pogromok elől.

Nem áll szándékunkban részletesen beszámolni az atrocitások súlyosodásáról. Elégedjetek meg annyival, hogy minden napra jutott erőszak (néha csak verbális, de a legtöbbször fizikai), s mindkét oldalon egyre gyakrabban tartottak politikai nagygyűléssé züllesztett temetéseket. Bakuban, Sztyepanakertben (ez Karabah fővárosa) és Jerevánban a politikai elit tagjai is egyre többször rázzák az öklüket, ami (ne feledjük, még létezik a Szovjetunió és annak határain belül vagyunk!) a Kremlben egyre komorabb arcokat eredményez.

A két szovjet tagköztársaság közös határvidékén egyre több fegyver bukkan fel, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa egyre többször szólítja fel megbékélésre a feleket, ugyanakkor minden alkalommal kinyilvánítja, hogy az 1921-es párthatározat (melynek értelmében Karabah Azerbajdzsánhoz tartozik) igenis érvényes. Hogy finoman fogalmazzunk: Jereván magas ívben tesz Moszkvára, és 1989. december elsején az Örmény Legfelsőbb Tanács kimondja Karabah és az anyaország egyesülését.

El bírjuk képzelni a felhördülést, ami a hír hallatán Bakuban bekövetkezett. Az azeri lelkeket az sem melengette túlságosan, hogy Gorbacsov elnök meglehetősen bágyadtan (hogy ne mondjunk súlyosabb jelzőt) foglalt állást az egyre véresebbé váló dél-kaukázusi konfliktussal kapcsolatban; a szovjet első ember azerbajdzsáni népszerűségének kifejezetten az sem használ, hogy amikor 1990. január 20-án szovjet belügyi csapatok Baku belvárosában belelőnek az azeri függetlenséget éltető tömegbe, 130 halott marad a helyszínen (az ő sírjaikat láthatjátok itt alul, a Bakui Nemzeti Emlékhelyen készült fotókon).

4.) A posztszovjet idők

És aztán elérkezik 1991 ősze, s ezzel együtt egy módszeres örmény katonai előrenyomulás, párhuzamosan a Karabahi Védelmi Bizottság karhatalmi alakulatainak létrehozásával. Szeptemberben kikiáltják a Hegyi Karabah Köztársaságot (címere itt balra). Furamód a központi szovjet alakulatok (főleg a belügyiek) elég nyíltan az örmények mellé állnak, s légi támogatással segítik a jereváni csapatok előrenyomulását. Ami a katonailag egyre jobban megalázott azerieket illeti, bizony hiába több, mint kétszer akkorák minden szempontból (kiterjedés, lakosság, hadsereg), mint az örmények, bizony sorra kapják az egyre komolyabb pofonokat, ráadásul saját felségterületen: ’91 novembere és ’92 januárja között elveszítik Karabah 80 százalékát, majd a továbbiakban kénytelenek lesznek feladni a Karabah és Örményország közötti korridort is.

Az örmény fővárosban található hadtörténeti múzeumban további érdekességek láthatók a karabahi háborúról. Ott is jártam, s az erről szóló posztot itt olvashatjátok.

1994-re az örmények (Karabahon kívül) elfoglalják Azerbajdzsán hat megyéjét, összefüggő területet létrehozva az anyaország és a távolabbi tartomány között; lásd a térképet.

Különböző források (természetesen) más-más adatokkal szolgálnak a csaknem hat évig tartó háborúban résztvevő katonai erőkről, az viszont majdnem biztosnak tűnik, hogy azeri oldalról matematikai erőfölény állt fenn, amivel nem tudtak élni. Erre többféle magyarázat is született; ezek közül csak a számomra legvalószínűbbet fogom itt kiemelni.

Mindkét oldalon sorozott hadsereg volt (az egykori szovjet múlttal és felszereléssel a hátuk mögött), amelyhez (ugyancsak mindkét esetben) külföldi zsoldosok és önkéntesek is csatlakoztak: a jereváni és karabahi csapatokhoz a jelentős örmény diaszpóra küldött lelkes hazafiakat, azeri oldalon pedig a mudzsahedek és általában a muszlim radikálisok bukkantak fel (jelentős számú csecsennel soraikban), akik a kereszténység és az iszlám közötti összecsapást látták a karabahi háborúban.

Szóval a száraz matematika azeri sikert valószínűsített volna, de nem így történt. És a (szerintem legvalószínűbb) magyarázat:

A szovjet időkben az örményeket „nyugati” nemzetnek tartották, akik a szovjet fegyveres erőknél teljes értékű kiképzést kaptak; a Vörös Hadseregnek számos örmény származású tábornoka volt, akik komoly hadászati eredményekkel büszkélkedhettek a második világháborúban. Ezzel szemben az azeriek „keletinek” (vagyis ki nem mondottan bár, de megbízhatatlannak) minősültek, ami (többek között) azzal járt együtt, hogy sorozás és bevonulás után főleg munkaszázadoknál, építkezéseknél és más, nem-kombattáns alakulatnál szolgáltak. Ily módon a több évtized alatt a katonai felkészítés területén felhalmozódott különbség jelentőssé vált, ami aztán a karabahi háborúban hozta meg gyümölcseit – mármint az örmények javára.

Más vélemény?A kommentekben kifejthetitek.

Az ember mintha két, egymáshoz még csak nem is hasonlító háborúról hallana, annak függvényében, hogy örmény vagy azeri forrásokat böngész. Az viszont hellyel-közzel ténynek tűnik, hogy a hat év alatt körülbelül negyvenezer ember halt meg (négyötödük azeri), továbbá mintegy százezer megsebesült (kétharmaduk azeri). Bakui források egymillióra teszik a kényszerkitelepülők, az elüldözöttek és menekültek számát, akik jelenleg táborokban és szükséglakásokban, tényleg nagyon nyomorúságos körülmények között élnek Azerbajdzsánban. És folyton a hazatérésről álmodoznak.

5.) Napjaink

A karabahi háború emlékei, illetve az örmények által elfoglalt azeri területek iránti sóvárgás valami elképesztő intenzitással van jelen az azeri hétköznapokban. Nem szeretem az erőltetett párhuzamokat, de valami hasonlónak képzelem el a Trianon utáni hazai hangulatot. A legváratlanabb helyeken bukkannak fel a háború emlékei: trafikokban, szállodákban, éttermekben láthattok kitéve térképeket, amelyeken az „elszakított területek” ki vannak emelve; közintézményekben tablókat helyeztek el, amelyeken az adott területhez kötődő hősi halottak arcképei, életrajzai vehetők szemügyre; minden hivatalos külföldi delegáció szinte kötelező programpontja virág elhelyezése a karabahi háború halottainak sírjain (itt fent és baloldalt).

Amint egy kicsit is közel kerültél egy azerihez, biztos lehetsz benne, hogy előbb-utóbb megtalál a kérdéssel: mi a véleményed arról, hogy Örményország katonai erővel megszállva tartja Azerbajdzsán területének 15 (mások szerint 20) százalékát?

Amint kiderül, hogy nem „sima” külföldi vagy, hanem magyar (bennünket amúgy szeretnek, akárcsak a törökök), rögtön következik majd a másik kérdés: szerinted Magyarország miért nem ajánlja fel az életfogytra ítélt azeri tiszt büntetésének végrehajtását Azerbajdzsánnak? Szerinted igazságos ez a súlyos büntetés? Szerinted mit kellett volna tennie egy becsületes katonának, ha napokon keresztül azt hallja, hogy az ellenség folyamatosan ócsárolja nemzetét, zászlaját, hazáját? Az azeri srác ugyanis – védekezésében – erre hegyezte ki az emberölés indítékát…  És odahaza természetesen félistenként emlegetik.

Szóval nem lesz könnyű dolgod, ha ezekre a kérdésekre (akár magánemberként, akár hazádat is képviselő hivatalos delegáció tagjaként) megpróbálsz válaszolni.

Jelenleg az azeri-örmény határ le van zárva, szórványos lövöldözések és átkiabálások a mai napig előfordulnak. Karabah tekintetében (ahol gyakorlatilag egyetlen azeri sem maradt) mindkét fél hajthatatlan és (legalábbis látszólag) alkuképtelen; az ezen kívüli, hat-hét azeri megyényi elfoglalt területről az örményeknek előbb-utóbb ki kell vonulniuk, hiszen akárhogyan is forgatjuk, ők ott frankó megszállók, s ezt még Jerevánban se nagyon tagadják. Pikáns részlet, hogy a jelenlegi örmény köztársasági elnök, Szerzs Szargszjan (itt jobbra fent) Sztyepanakertben, a karabahi fővárosban született, tehát duplán nehéz tőle objektivitást várni.

És persze mindkét oldalnak megvannak a legendái, mártírjai; itt balra például egy örmény nemzeti hős síremléke örmény területen, aki az USA-ból tért haza, hogy életét adja nemzete egységéért.

Az elmúlt húsz évben az USA, Oroszország és Franciaország, továbbá nemzetközi szervezetek (ENSZ, EBESZ, EU) próbáltak közvetíteni a két (három?) fél között, kevés sikerrel.

Mi a véleményed a karabahi háborúról és annak következményeiről? Mi lenne szerinted a korrekt megoldás? Örmény gyökerekkel rendelkező olvasóink véleménye külön érdekelne…

31 hozzászólás

 1. chph — 2012-03-04 15:00 

Mondhatni érdekes, már-már trendszerű. Mondjuk mi nem kezdtünk el harcolni a régi területeinkért, de a trianoni párhuzam jó.

Mi lenne a korrekt megoldás? Passz… ha az egyik oldalt, vagy a másik oldalt “támogatnám”, akkor a másik illetve az egyik oldal ellen lennék….

 2. bedivere — 2012-03-04 15:42 

“Ha ezt Lenin megérhette volna… Százezrek gyülekeztek 1989 szeptemberében a Szovjetunió megalapítójának emlékművénél a bakui olajtermelő vidékről, hogy követeljék: maradjon Hegyi Karabah Azerbajdzsán része. A Hegyi Karabahban élő örmények viszont azt szeretnék, ha a területet az Örmény Szovjet Köztársasághoz csatolnák. Nemzetiségi, etnikai és vallási feszültségek rázzák meg mindenfelé a hatalmas vörös birodalmat.”
(Forrás: Ez volt a század. Szerk.: Dr. Manfred Leier, Bp.: Magyar Könyvklub, 1996.)

http://www.archive.worldpressphoto.org/search/layout/result/indeling/detailwpp/form/wpp/start/18/q/ishoofdafbeelding/true/trefwoord/year/1989?id=wpp%3Acol1%3Adat6986
(Andrei Soloviev orosz fotóriporter első díjas képe a World Press fotópályázatán, 1989- szerepel az idézett könyvben)
A nyílt háborúban valószínűleg a politikai helyzet is az örmények kezére játszott, hiszen a központi szovjet vezetésnek nem volt érdeke a még egy háborúba belépni. Afganisztán után muzulmán kormányt biztosan nem támogattak volna. Azerbajdzsán lakossága egyébként a harcias síita felekezethez tartozik, a fanatizmus a népirtásban felismerhető. Irán esetleg támogathatta volna az azeri hittestvéreit, de az Irak elleni 8 éves háború után nem sok eszköze lehetett erre.

 3. tiboru — 2012-03-04 16:55 

Nekem a helyszínen kifejezetten az volt a benyomásom, hogy Azerbajdzsán egy teljesen világi állam, ahol az egyháznak nagyjából annyi beleszólása van az állami ügyekbe, mint idehaza mondjuk a katolikusoknak (vagy talán annyi sem…).

Persze ne feledjük, hogy Alijev elnök, khm, meglehetősen kemény kézzel kormányoz és a rövid póráz a kedvence; kérdés, hogy ha neki (ilyen vagy olyan okokból) egyszercsak mennie kell, a muszlim egyház megerősödik-e és netán szélsőséges irányba viszi-e tovább az országot. Ez utóbbi esetben az azeri-örmény fegyveres konfliktus borítékolható (no nem mintha most nagyobb összegben fogadni mernék arra, hogy az elkövetkezendő tíz éven belül nem lesz háború köztük).

 4. kszabo — 2012-03-04 19:00 

A követeléskultúra a környék népeinek gyenge pontja. Pedig igen jó bor van arrafelé, egy kulacs bor, ló és egy marok föld csodákra lenne képes. De sajnos lassan terjed a jó példa, pedig mi szóltunk időben:)

 5. tiboru — 2012-03-04 22:04 

A jó bort (és a konyakot) igazolom, na meg a grúz Borjomi ásványvizet, amit örmények és azeriek egyformán isznak másnaposság ellen. Tényleg csodára képes :-)

 6. rdos — 2012-03-05 11:25 

Korrekt megoldás? Az már szerintem nincs. Ettől még lehetne törekedni békésebb irányba.

Valahol ott kellene kezdeni, hogy mindkét félnek kölcsönösen bocsánatot kellene kérnie a másiktól. Mindkét félnél, azokat akik embertelenségeket követtek el, fel kell kutatni, felelősségre kell vonni (csak hogy alakuljon az azeri örmény barátság, akár közös nyomozások – kutatások útján).

Ezzel párhuzamosan az egymásnak okozott károkat tételesen fel kell mérni, a károsult személyeket (ha meghaltak akkor az örököseiket) kártalanítani kell. Ebből az is kiderülne, hogy az okozott kár jóval nagyobb, mint a “zsákmány”. Aki haza akar térni, annak erre lehetőséget kell erre adni. A kisebbségi jogokat kölcsönösen meg kell adni egymásnak.

Csakhogy amíg a 2. vh győztes nagyhatalmai szerint korrekt dolog népek kollektív büntetése, kitelepítése, vagyonuk elrablása, addig erre nagyhatalmi nyomás aligha várható.

Ettől még mindkét fél felismerhetné az ártatlan civilek kártalanításának fontosságát. Annál is inkább, mert az igazi közeli ellenfél a szovjet, ma orosz birodalom, mindkét fél számára.

 7. bedivere — 2012-03-05 18:31 

A békésebb irány helyett az a hadsereg felé fordult mindkét ország a legutóbbi években. A 2008 március 5-én 16 katona halt meg egy határincidensben, ahol a korábbiaktól eltérően tüzérséget is bevetettek. Azerbajdzsán az olajból származó bevételeiből intenzíven fejleszti a haderejét, emiatt az örmény védelmi kiadások is jelentősen növekednek. Az egyik orosz tanulmány szerint az erőegyensúly kezd felborulni az azeriek javára, és ez az egész térséget destabilizálhatja… Alijev tényleg többször fenyegetőzött azzal, hogy drasztikus eszközökkel oldja meg a kérdést. Pl. 2009 novemberében egy müncheni csúcstalálkozón mondta, hogy ha nem sikerül megegyezniük az örményekkel, akár a megszállt területek visszafoglalása is felmerülhet…

 8. rogaldorn — 2012-03-05 18:42 

Annyiban bonyolultabb azért a helyzet, a helyi geopolitika soktényezős sakktábláján. Egyrészt nem síiták az örmények, hanem 94%-ban szunniták, innentől kezdve Irán már annyira nem barát, ahol viszont tényleg a síiták vannak többségben. Viszont Azerbajdzsán a török népek népes táborába tartozik, Törökország nagy barátja, és azt tudjuk, hogy a török és az örmény, háát annyira nincsenek jóban. Ugyanakkor Azerbajdzsán igazi rendes Turanista hátterű állam is, ahol iskolai szinten tanítanak a Turanizmusról. Ilyen értelemben nekünk mellettük a helyünk, minket rokonnak tartanak. Viszont az örményeké az első keresztény állam, és mint ilyennek, vallásilag élő a rokonsága velünk, mondjuk az örmény egyház teljesen független Rómától, és jóval archaikusabb nála. Bonyolult kérdések ezek, de nem lepődnék meg azon, hogyha az örmények is rokonnak tartanának minket.

 9. tiboru — 2012-03-05 21:42 

Lehetnénk mi a híd az örmények és az azeriek között :-)

 10. tiboru — 2012-03-05 21:50 

Amikor kint voltam, mesélték az ottaniak, hogy több, mint 400 (!) azeri katonatiszt-hallgató tanul kint Nyugaton (és nem ám holmi tinglitangli főiskolákon, hanem West Point, Sandhurst, Saint-Cyr és hasonló helyeken), Törökországban további 200, és még Moszkvára is jutott vagy 50 (mert több lábon kell állni – ahogy mondták…)

Tegyük hozzá, hogy 9 millióan vannak, de egy 120 ezres hadseregük van, s a GDP 5%-a megy katonai kiadásokra.

 11. rogaldorn — 2012-03-06 10:38 

Lehetnénk, csak akkor a végén minket lőnének agyon….Lásd, ha kívülállóként beleszólsz egy családi perpatvarba, akkor téged b@sznak pofán… :D Mondjuk vannak próbálkozások, a kelet-nyugat hídszerep betöltésére, pl. Magyar-Turán Alapítvány, amelyik a Kurultáj szervezésével úttörő szerepet tölt be a Turáni népek kapcsolatrendszerének a kiépítésében.

 12. rdos — 2012-03-06 12:52 

A posztszovjet térség hírei
2012-03-06 08:52:33
Zavargások Azerbajdzsánban
Ilyenre már rég volt példa
A múlt hét végén zavargások robbantak ki az észak-azerbajdzsáni Guba városában, melyeket csak a belügyi erők bevetésével (vízágyúkkal, könnygázzal) sikerült csak leverni. A zavargásokban résztvevők felgyújtották a városi közigazgatás épületét. A megmozdulásokat internetes közösségi oldalakon szervezték. Azerbajdzsánban a ’90-es évek eleje óta nem példa hasonló eseményre. A tüntetők a jelek szerint nem ideológiai alapon szerveződtek, nem politikai követeléseket fogalmaztak meg, hanem egy helyi vezető sértő megnyilvánulásai miatt fogyott el a türelmük.
(Nyezaviszimaja Gazeta)

http://www.oroszvilag.hu/?t1=sajtoszemle&hid=2994

 13. rdos — 2012-03-06 12:54 

2012-03-06 11:00:56 Gyóni Gábor
Azerbajdzsán Hodzsalira emlékeztetett
20 éve 613 azerbajdzsán civilt mészároltak le örmény fegyveresek

Azerbajdzsán széleskörű kampányba kezdett a nyugati világban, melynek célja a húsz évvel ezelőtt, 1992 február végén történt hodzsali népirtás megismertetése a világ közvéleményével.

1992. február 25-26-án a Hegyi Karabahban található Hodzsali település ostroma során örmény fegyveresek több mint 600 azerbajdzsán nemzetiségű civilt mészároltak le.

Az évfordulón Azerbajdzsán amerikai lapokban fizetett hirdetésekkel, Párizsban konferenciával és filmvetítéssel, Argentínában és Lettországban emlékmenettel próbálta felhívni a figyelmet a Hodzsaliban történtekre. Baku szeretné elérni, hogy a hodzsali mészárlást hivatalosan is népirtásként ismerjék el (ezt már megtette Pakisztán és Mexikó, és Törökország is erre készül).

A legnagyobb támogató megmozdulásra persze Azerbajdzsán talán legközelebbi partnerénél, Törökországban került sor. Isztambulban nyolcvanezres tüntetés fejezte ki szolidaritását az azerbajdzsánok mellett.

Azerbajdzsán mellett kiállt az egyre szorosabb szálakkal a kaukázusi országhoz kötődő Izrael is: egy izraeli parlamenti bizottság a „XX. század század egyik legnagyobb tragédiájának” nevezte a hodzsali mészárlást.

Az azerbajdzsán kampány célja – amellett, hogy Karabah kérdésében megszerezze a Nyugat szimpátiáját – megtörni azt az örmény kampányt, amely kizárólag az örményeket ábrázolja az áldozat szerepében.

(eurasianet.org)

http://www.oroszvilag.hu/?t1=sajtoszemle&hid=2996

Érdekes az izraeli – azeri közeledés is.

 14. rogaldorn — 2012-03-06 14:35 

Ez egy geopolitikai sakkjátszma…Aki Irántól fél, az betagozódik az USA mellé, mivel Iránt Oroszország is támogatja. Cserébe az oroszok az örményeket, akik alig várják, hogy a grúzokkal mi lesz. Törökök támogatják Azerbajdzsánt, és próbálják ellensúlyozni a térségben az oroszokat.

És akkor még ott vannak az abházok, oszétok, csecsenek. Jól egymásra találtak…

 15. rdos — 2012-03-06 16:02 

Jól mondod rogaldom. Sakkjátszma. Annyiban nehezebb kisilabizálni, mint egy sakkjátszmát, hogy nem kétszereplős, hanem többszereplős.

Szintén bonyolítja a helyzetet, hogy a több, a sok szereplőről sem tudni hogy ki melyik csapat tagja. Egyáltalán, hány csapat van?

Eligazodásban segíthet egy hosszú, de politikailag korrekt (PC) történelem könyv, ami nem kevesebbet állít, minthogy az oroszok és az amik (egybesült államok) titkos szövetségesek:

http://www.angelfire.com/realm3/hmult/IIvh/IIvhhern1.htm

Egy aktuális hír, mely ezt a magyarázatot alátámasztja:

http://atv.hu/cikk/20120229_wikileaks_oroszorszag_irani_raketakodokat_adott_izraelnek?source=hirkereso

 16. rogaldorn — 2012-03-06 16:28 

Huhh. Az ami-orosz-izraeli szövetség kicsit erős, de amúgy amióta napvilágra került, hogy Oroszország az Eurázsiai Unió megvalósításán dolgozik, semmi sem lehetetlen. A háttérben összeérnek és összefonódnak a szálak és az érdekek. Főleg azok amelyek Irán kőolajára és földgázára vetettek szemet, és akiknek csípi a csipáját, hogy Törökország lassan a muzulmán világ vezető hatalma lesz.

 17. tiboru — 2012-03-06 18:10 

Izrael és Törökország közismerten (és meglepően) jó politikai, gazdasági ÉS katonai kapcsolatokat ápol egymással; lehet, hogy Izrael azeri diplomáciai offenzívája is ennek a kapcsolatnak az egyik hajtása.

 18. rogaldorn — 2012-03-06 18:15 

Közismerten jók a kapcsolatok, főleg, amióta a Farkasok Völgye III.:Palesztina c. filmet elkészítették a törökök és nagy sikerrel vetítették. :D Amióta a Mavi Marmara nevű hajót megtámadták az izraeli kommandósok. Vagyis nem annyira egyértelmű a képlet.

 19. tiboru — 2012-03-06 19:28 

Persze ne Németország és Ausztria kapcsolataihoz mérjük az intenzitást, de ahhoz képest, hogy Törökország végül is muzulmán állam (még ha világi is), nem olyan rossz az…

A műbalhék pedig (Mavi Marmara és társai) porhintés; a háttérben bizony nagyon komoly védelmi és terrorelhárítási együttműködés van. Az abroszfejű robbantós srácokat sem Ankarában, sem Tel Avivban nem szeretik…

 20. rogaldorn — 2012-03-07 15:36 

Ankara meglátásom szerint a Közel-Kelet békekötője és a muzulmán világ vezetője és egyesítője szeretne lenni. A technikai, katonai, tudományos fejlesztések miatt részben kénytelen együttműködni az izraeli és USA csúcstechnológiát képviselő eszközei miatt. Viszont a török hadiipar rohamosan fejlődik, és sok saját fejlesztésű eszközük van már, és sok mindent gyártanak saját maguk.

 21. rogaldorn — 2012-03-07 17:40 

Az örmények nem hajlandóak Azerbajdzsánban énekelni

Vélhetően politikai okok miatt lemondta részvételét az idei azerbajdzsáni Eurovíziós Dalfesztiválon Örményország.

Az Azerbajdzsánnal szomszédos Örményország köztelevíziója szerdán jelentette be, hogy távol marad a májusi nagyszabású megmérettetéstől. Az örmény televízió vezetője nem közölte, mi késztette őket erre a lépésre.

A dalfesztivál szervezője, az Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége (EBU) sajnálatát fejezte ki a bejelentés után. “Rendkívül csalódottak vagyunk” – fogalmazott Jan Ola Sand az EBU dalversennyel kapcsolatos honlapján. “A befolyásunkon kívül álló körülmények vezettek ehhez a szerencsétlen döntéshez” – jegyezte meg a szervezet.

Azerbajdzsán és Örményország között háború tört ki a Szovjetunió összeomlása után a többségében örmények lakta enklávéért, Hegyi Karabahért. A konfliktusban mintegy 30 ezer ember vesztette életét. A két ország közötti 1994-es fegyverszünetet a mai napig nem követte békeegyezmény.

Az örmények távolmaradásával 19-ről 18-ra csökken a május 24-iki elődöntő résztvevőinek száma. Magyarországot a Compact Disco képviseli a 42 országból álló mezőnyben.

MTI

 22. kadavid — 2012-03-12 17:13 

Kedves Tiboru,

Először is szeretném megköszönni Tiborunak, hogy írt a karabahi háborúról. Nem azért, mert ez annyira vidám téma, hanem azért, mert én örmény származású vagyok, és régóta foglalkozom a témával. Nem vagyok szakértő, legalábbis háborús dolgokban nem, de talán van rálátásom a dologra “örmény” szemszögből. Tehát független véleményre tőlem nem lehet számítani :-)

Az én véleményem az, hogy ebben a térségben a nagyhatalmak kényükre-kedvükre játszadoznak a kis létszámú, ám annál nyughatatlanabb népekkel. Élükön az orosz és török testvéreinkkel. És most nem is szeretnék semmiféle ideológiai agymenésbe belemenni, egyszerű tényeket szeretnék leírni. Az örményeket mindig is szorongatták a náluknál nagyobb népek, mint például a rómaiak, a szeldzsuk törökök, a mongolok, arabok, ottomán törökök, oroszok, a listát lehetne még bővíteni. Ebben talán még nem is lenne semmi furcsa, de az, ami a 19. század vége felé kezdett trendszerűvé válni (nevezetesen az ottomán uralom alatt), már egészen durva. Az örményeket felső utasításra módszeresen kezdték írtani. Először megelégedtek “kisebb” mennyiséggel, mintegy 300 ezer emberrel. Ez a török birodalom területén, a mai örményországtól nyugatra történt. Utána következett 1915-től kezdődően az örmény Genocídium. Ennek következtében mintegy 1,5-2 millió örményt deportáltak, és semmisítettek meg. A túlélők, akiknek a borzalmas események az elméjükbe ivódtak (és feltehetően átadták a következő generációnak) a későbbi Szovjet Örményországba menekültek (főnyeremény), vagy a világ különböző országaiba (főleg Libanonba, Oroszországba, Franciaországba, és az USA-ba). A végeredmény, 3 millióan élnek Örményorszában ma, és kb 8 millióan külfödön, a diaszpórában. Ők nem hinném hogy még álmodoznak a valamikori hazatérésről…

Miért írtam le mindezt? Azért, mert éreztetni akartam, hogy az örmény mentalitás alapja, hogy el vannak szakítva az anyaországtól. A háborús időkben pedig a fő mozgatórugó nem csak a harci tapasztalat volt, de egy nagyon egyszerű nézet: győzelem, vagy végső megsemmisülés. Az örmények nem csak hogy el vannak szakítva, hanem a visszatérés lehetősége is megszűnt (akár Törökországba, akár Örményországba), ugyanis arról az azeri és török testvéreink előrelátóan gondoskodtak. A karabahi háború alatt az örmények fő gondolata az volt, hogy ők a hazájukat védik egy megszálló hatalom ellen, a puszta túlélésükért harcoltak. Ha Karabakh elesik, Jerevánig meg sem állnak az azeriek. Az azerieket ellenben nem motiválta ilyen erő. Egy Monte Melkoniannal készült interjúból kiderül, hogy az azeriek helyi kisebbségieket küldtek a frontvonal első soraiba, akik valószínűleg nem is tudták hogy miért harcolnak. Nem voltak motiválva. Ez súlyos hiba. Meg is lett az eredménye. Azért közben ne felejtsük el azt a pirinyó részletet, hogy tőlük nyugatra a törökök alig várják, hogy megtámadhassák Örményországot. Nyilván orosz tanácsra erre nem akartak vállalkozni.
Más kérdés, hogy a háború semmit nem oldott meg, minden bakui örmény elmenekült (kb 100 ezer), vagy a jól bevált recept szerint külföldre, vagy Örményországba. Örményországból pedig szinte minden azeri elmenekült Azerbajdszánba, bár én láttam a Youtube-on egy interjút egy idős azeri asszonnyal, aki Karabahban (!) él ma is. Tehát az örmények, akiknek mindezen történelmi viszontagságokon keresztül kellett menni, egyszerűen eszükbe nem juthatott meghátrálni. Nyilván Moszkva meg jót röhögött rajtuk ezenközben, mert neki kitűnően elvégezték a piszkos munkát az örmények, nevezetesen, véglegesen beékelődtek a két török állam, Törökország és Azerbajdszán közé. Oroszország az örményeken keresztül érvényesíti perverz geopolitikai érdekeit. Hisz’ van itt minden, mi szem-szájnak ingere: kőolaj, gáz, jó utak (relatív, gondolom), ásványkincsek (és egy kis folyosó, ami elér egészen Iránig, hoppá!). A törökök és azeriek, pedig habos szájjal tagadják a tényt, hogy a Genocídium valaha is megtörtént volna. Nyomorult azeriek sínylődnek valóban szánalmas körülmények között, miközben ahogy Tiborutól olvashattuk, a GDP nem kevesebb, mint 5%-át költik fegyverkezésre, destabilizálva az egész térség biztonságát (na mintha az valaha létezett volna), ahelyett, hogy az olajukból befolyó pénzt a létszínvonal emelésére költenék. Bár én nem tudom milyen ott a létszínvonal, erről Tiboru őszintén tudna nyilatkozni, egyébként kíváncsi vagyok rá. Azt tudom örményektől, hogy Örményországban nagyon nem jó a helyzet, bár jövögetnek föl, de hát még messze vannak. A Eurovision-re meg szarok. Az egy politikától csöpögő színvonaltalan agymosás… Tehát vissza a Kaukázusba. A megoldás szerintem abban rejlik, hogy egy következő háborút mindenképpen el kell kerülni, mert az kizárt, hogy abból a nagy orosz maci kimaradna. És akkor kő kövön nem marad, Örményország, Azerbajdszán, és talán Törökország keleti félteke egy nagy kráterré válna. Amúgy is sok ott a földrengés (például 1988 telén volt Örményországban egy, ami következtében 25 ezer ember halt meg, a gazdaság 40%-át megsemmisítve), minden a térségben lévő ország polgára megkóstolhatta, hogy az milyen is. Másodszor, generációs váltás kell, nem egy, hanem legalább négy. De ez csak tipp, nem vagyok pszichológus. Tudva levő, hogy Örményországban (és így a környező államokban is) 70 évig kemény kommunizmus volt. Az azt jelenti, hogy szinte mindenki agymosott, a nyugati gondolkodástól teljesen eltérően rendezik a dolgaikat. Itt meg szeretném jegyezni, hogy annak idején, vagyis a bolsi bekebelezéskor az örményeknek két lehetőségük volt: vagy a csatlakozás a vörösökhöz, ezáltal ugyan behódolni, de biztosított a túlélés, vagy pedig függetlennek maradni, és harcolni a törökök ellen, vagyis végső deportálás.. Meg lehet érteni, hogy szovjet területi ígérgetés ide vagy oda, nem volt más választásuk (magyarul szopás). És ott van még a diaszpórából odautazó örménység is, ők esetleg adhatnak valamilyen perspektívát ebben a helyzetben. Már ha engedik őket. Én úgy tudnám elképzelni, hogy kölcsönös engedményeket adnak egymásnak, például teszem azt, a törökök egy reggelen könnyes szemekkel ébrednek, a szívükhöz kapnak, és rohannak hogy ország-világ előtt elismerjék, hogy a Genocídium tényleg megtörtént, és az ő atyjaik a felelősek érte. Ez a történelmi igazságtétel meg tudná törni a jeget, ami befagyasztotta a gondolkodását mind a három (vagy több?) népnek. Hiszen ők vannak túlerőben, nekik lenne úrias egy ilyen gesztus megtétele (úgyis annyira hangoztatják, hogy olyan fene nagy kultúrájuk van, hát tessék bebizonyítani). Az amit az örmények tehetnek ebben az elkeseredett helyzetben, nem sok, maximium az, hogy folytatják a fegyverkezést, és küzdenek továbbra is a Genocídium elismertetéséért külföldön. Nekik ugyanis nincs mit veszteniük, tudván, hogyha egyszer megpróbálták kiírtani őket, mi a garancia rá, hogy mégegyszer nem teszik meg?

Még sok víznek kell lefolynia a Dunán, hogy a háború utáni helyzet rendeződjön, bízom benne, hogy minden nép, török, azeri, örmény megtalálja a kiutat ebből a nyomorult helyzetből. Már ideje lenne. Tessék megnézni a Monte Melkoniannal készült interjút a Youtube-on, első kézből szerzett tapasztalatok a karabahi frontvonalról, nagyon érdekes. Válaszokat (beleértve anyázásokat is) szívesen várom!

Üdv

 23. tiboru — 2012-03-12 17:55 

Szia!

Nagyon köszönöm a kiegészítésed, szerintem nem csak én olvastam érdeklődéssel! Remélem, lesz reakció a többi olvasó részéről is!

Én májusban készülök Örményországba, és nagyon kíváncsi vagyok az ottani helyzetre, főként Azerbajdzsánnal összehasonlítva. Az mondjuk elég beszédes részlet, hogy meggyőztek: csináltassak új útlevelet, mert a régiben benne van az azeri vízumom, aminek a jereváni reptéren biztosan nem örülnének :-)

Mégegyszer köszi a kommented, térj vissza gyakran!

tiboru

 24. Rogal Dorn — 2012-03-12 17:56 

Akkor most ebben a filmben az örmények vannak fehér kalapban, a többiek meg feketében?

 25. kadavid — 2012-03-15 17:02 

Szia Tiboru,

Örülök, hogy tetszett a kommentem, én is remélem, hogy lesznek még más hozzászólások. Azt szeretném kérdezni, hogy ha visszajössz Örményországból (remélem Karabahba is eljutsz), az ottani tapasztalataidat közzéteszed -e? Esetleg részedről személyes beszámolóra van lehetőség? Igazán nem akarok tolakodni, de én még nem jártam ott soha, egyelőre más elfoglaltságaim miatt nincs rá se időm, se pénzem, de mindenképp realizálódni fog a jövőben. Sok sikert az útlevéllel!! :-D

Kadavid

 26. tiboru — 2012-03-16 13:03 

Mindenképpen fogok írni az útról az utazási blogomba (a Csurtusba). Karabah sajnos nem valószínű, hogy összejön, e ahogy nézem, van arrafelé bőven látnivaló ezen kívül is :-)

Üdv, és köszi a jókívnságokat :-)

 27. zigzag — 2012-05-30 14:11 

Ma megjelent a Katpol blogon egy poszt ebben a témában.
http://katpol.blog.hu/2012/05/30/18_eves_fagy

Szintén az azeri KGB ma hozta nyilvánosságra, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválon robbantásos merényletet terveztek elkövetni terroristák, amit sikeresen megakadályoztak.
http://hvg.hu/vilag/20120530_eurovizios_dalfesztival_merenylet

 28. tiboru — 2012-06-01 20:05 

Én pont Jerevánban voltam, amikor az eurovíziós cirkusz volt… Az örmények elég sajátosan látták a bakui döntőt.

 29. wjudit — 2012-09-05 15:42 

Ezt a hozzászólást nagyon érdekes volt olvasni. Köszi!

 30. wjudit — 2012-09-05 15:43 

Mármint Kadavid hosszú leírására gondoltam :)

 31. atesz — 2014-05-08 20:44 

Nagyon szuper volt ez az összefoglaló. Az örmények hányatott sorsáról már olvastam. A törökök örmény népirtásával kapcsolatos pár írást is elolvastam. Véleményem szerint ez legalább olyan etnikai üldöztetés volt mint a II. világháborúban a zsidóké. A világ azonban becsukja a szemét – fülét ha arra kerül a hangsúly, hogy ezért ítéljék őket el. Ha már ők maguk ezt nem teszik meg.
Karabahal kapcsolatban az a véleményem, hogy az örmények valamilyen szinten honvédő háborút vívtak. Hisz egy megszállt országrészüket, örményeket szabadították fel a számosabb azeriekkel szemben.

Olvastam korábban, hogy Törökországban voltak olyan települések ahol a nagy számú török hadsereg megjelenése ellenére a maroknyi örmény falusi lakosság felvette a harcot ellenük. Nem is akárhogy! Csak komoly katonai erősítéssel és nagy áldozatokkal sikerült a törököknek elfoglalni ezeket a településeket.
Nem adták fel harc nélkül saját otthonaikat annak ellenére se hogy tudták nincs esélyük, úgy harcoltak, mintha fordítottak lettek volna az erőviszonyok.

Szerintem az örmények tradicionális “önfeláldozása” is hozzájárult ahhoz, hogy a karabahi konfliktusban a számbeli fölényben lévő azerieket legyőzték.
(az írásban felsorolt okokon kívül)

A törökökre visszatérve nem csak az örményekkel tették meg a népirtásukat. Ezt velünk magyarokkal is végig művelték. Dráva – Száva között lévő szín magyar tömböket irtottak ki, az Alföldön szintén. Jelentősen megváltoztatták a Kárpát medence etnikai viszonyait.

Tisztelettel: Juhász Attila

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.