Érzékeny műhelytitokkal kezdem, de csak azért, mert tudom, hogy köztünk marad.

Amikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy ki is legyen a Tiborublog titkosszolgálati sorozatának következő alanya, rájöttem, hogy a pártatlanság, az objektivitás és a kiegyensúlyozottság fenntartása érdekében itt az ideje, hogy megint egy olyan figurát válasszak soron következő főhősnek, aki Sorge doktorral, Abel ezredessel vagy Kim Philbyvel ellentétben nem a szovjeteknek, hanem ellenük kémkedett. Körülnéztem a piacon és – nem először – rájöttem, hogy a választék bizony nem is olyan nagy; mintha az elmúlt nyolcvanakárhány évben Moszkva ügyesebb lett volna Washingtonnál, Londonnál vagy Berlinnél. Vagy a nyugatiak ennyivel kevesebb esetben buktak volna le?

Nem tudom, de most nem is akarok ezen filózni. Koncentráljunk inkább Adolf Georgijevics Tolkacsovra, (Tolkacsevre? – mindkét verziót láttam már), akiről szerintem sokkal kevesebben hallottak, mint mondjuk Mata Hariról, pedig legalább egy nagyságrenddel nagyobb formátumú kém volt –  két nagyságrenddel kisebb csípő- és mellbőséggel.

A kis Adolf 1927-ben született az egykoron szovjet (napjainkban már Kazahsztánhoz tartozó) Aktyubinszkban. A nem kifejezetten középázsiai vagy orosz hangulatú keresztnévből (ami akkoriban szovjet földön nem hordozott semmiféle negatív mellékzöngét) még a logikával hadilábon állók is kikövetkeztethetik, hogy ősei a Nagy Katalin cárnő által Oroszföldön letelepített volgai németek közé tartoztak.

Életkorából adódóan éppen csak hogy megússza a második világháborúban történő aktív, katonai részvételt. Ebbéli örömében a tanulásnak szenteli minden idejét; világéletében a reáltantárgyakra gerjedt, s olyan szép tanulmányi eredményeket mutatott fel már a középiskolában, hogy pályaválasztási tanácsadóval nem igazán kellett bajlódnia: a sorkatonai szolgálat három éve után egyenes útja vezetett a harkovi műegyetemre, melynek villamosmérnöki karát 1955-ben (más források szerint 1954-ben) vörös diplomával végzi el. Ennek egyenes folyományaként nem valami isten háta mögötti kolhozba helyezik fejőgép-karbantartónak, hanem a híres Aviapribor melléküzemágaként létrehozott, és a szovjet repülőgép-ipar egyik legfontosabb beszállítójánál, a moszkvai Fazotron Intézetben kap állást.

A következő két évtized Adolf életében ugyanúgy telik, mint minden olyan moszkvai műszaki értelmiségi esetében, aki a sors (és a Szovjetunió Kommunista Pártjának) kegyelméből katonailag fontos beosztásban és érzékeny munkahelyen dolgozik: a (szovjet viszonyok között) tisztes megélhetést biztosító (kábé havi 350 rubelnyi) fizetésért, egy kilencedik emeleti, kétszobás állami panelért és a moszkvai tömegközlekedési eszközökre érvényes ingyenbérletért cserébe kötelező párttagság, rendszeres ideológiai továbbképzés, valamint a KGB megkülönböztetett figyelme személye, továbbá egész családja, barátai és ismerősei irányában.

A párttagságot meg a havi alapszervezeti gyűléseket szemrebbenés nélkül viselte (noha saját, későbbi állítása szerint nem is volt párttag, de ezzel a kijelentéssel kapcsolatban elég komoly kételyek merültek fel), ám az évek során a titkosszolgálat krónikus érdeklődése – mindennel és mindenkivel kapcsolatban, ami és aki személyével összefüggött – kezdett az agyára menni. Gondoljuk csak el: az ő pozíciójában (mert azt nem mondtuk ugyan, de sejthető, hogy az évek során egyre magasabbra került a Fazotron hierarchiájában) még félre sem tudott volna lépni egy jót anélkül, hogy egy fél elhárítási csoportfőnökség ne csámcsogott volna a kép- és hangfelvételeken.

Elérkeznek a brezsnyevi pangás évei; Moszkva amúgy sem a pörgő mediterrán hangulatáról volt híres, de a hetvenes években végképp úgy nézett ki minden, mintha  szarba fagyott volna; Tolkacsovot a 49. születésnapjára felesége (Natalia Ivanovna) öt teljes évfolyamnyi Novij Mir folyóirattal lepi meg, amelyben még Szolzsenyicin írásai is olvashatók voltak. Ez megadta a végső lökést ahhoz, hogy meghozza döntését: a tőle elvárható módon hozzá akar járulni a szovjet diktatórikus rezsim minél hamarabbi lebontásához (ezek a szép szavak biztosan száz százalékban fedik a valóságot, hiszen magától Adolftól származnak, amikor utólag a motivációiról faggatták).

Lévén, hogy akkoriban a kutatóintézetben már a MiG-31 (Foxhound) vadiúj szovjet vadászgép rádiólokátorán dolgozott, a „mit?” kérdésre automatikusan adódott a válasz; a „kinek?”-re az USA moszkvai követségének látványa felelt (Adolfék lakása alig 500 méterre volt a jenki nagykövetségtől, s naponta ott sétált el a csillagos-sávos lobogós épület előtt); már csak a „hogyan?”-ra kellett kidolgoznia valami tip-top okosságot.

Nem tudom, van-e mérnök az ismerőseitek között (nem nagy szégyen az, nyugodtan be lehet vallani, e poszt írója is majdnem az lett…); nos, ha nincs, akkor elárulom, hogy az ő agyuk mindig a legegyszerűbb, legpragmatikusabb megoldásokra törekszik. Nem volt ez másként hősünk esetében sem. Olyan megközelítési módot választott, amitől minden, operatív érzékkel egy kicsit is megvert ember haja az égnek áll, de Tolkacsov műszaki ember volt, nem felderítő.

Lássuk, mi is történt.

Emberünk heteken át kifigyelte, hogy a nagykövetségi autók olykor meg-megállnak egy közeli benzinkútnál, amelyre rálátása volt a kereken hat négyzetméteres konyhájuk ablakából. Négyzethálós papírra csinált is rögtön egy pofás kis gyakoriság-táblázatot és megállapította, hogy este hét óra körülre tehető a legvalószínűbb időpont, amikor összefuthat a sofőrrel. 1976 decemberének közepétől kezdve Adolf úgy időzíti esti sétáit, hogy 1900 óra körül a benzinkút környékén legyen.

A matematika olyan, mint az alkohol: ritkán hagyja cserben a benne erősen hívőket; egy hónap sem telik el, amikor egy este diplomáciai rendszámú autó áll meg tankolni a kútnál. Emberünk odalép és megkérdezi a kocsiból épp kiszállni szándékozó pasitól, hogy amerikai-e? Az – meglepetten – egy rekedtes „dá!„-val felel. Adolf ekkor egy előre elkészített, pár soros feljegyzést tartalmazó papírlapot ad át a még mindig kicsit gyanakvóan pislogó amerikainak, majd elsiet.

Ordas nagy közhely ugyan, de igaz: a véletlennél nincs mókásabb és bevállalósabb rendező; mit gondoltok, az akkoriban mintegy 500 fős, Moszkvába akkreditált amerikai diplomáciai testületben milyen beosztásban szolgálta Uncle Samet a tankolni akaró amerikai?

Igen, nyert. Ő volt Bob Fulton, a CIA helyi főrezidense (itt jobbra; sajnos jobb képet nem sikerült felkutatnom róla), aki egészen jó idegenforgalmi referensi fedéssel rendelkezett.

A cédulán annyi állt, hogy írója „az USA számára talán kulcsfontosságú témáról” szeretne minél hamarabb beszélni „egy megfelelő szintű illetékessel”, ezért kapcsolatfelvételt javasol, helyszín és időpont megjelölésével.

Fulton sem most jött le a falvédőről. Első gondolata (természetesen – tesszük hozzá gyorsan) az volt, hogy a KGB provokációjáról van szó, és csak ürügyet keresnek, hogy fogást találjanak rajta és kiutasíthassák. A nagykövetségre visszatérve azonnal jelenti az ügyet Langley-nek, s az ottaniak egyetértenek vele: úgy kell csinálni, mintha mi sem történt volna, s a február végi randi helyszínének közelébe sem szabad mennie.

Márciusban a nagykövetségi utca sarkán a jelenet szinte betűre megismétlődik: Adolf (egy méretes hókupac árnyékában) második cédulát csúsztat Fulton kabátja zsebébe, amelyen egy májusi találkozó helyszíne és időpontja szerepel. A CIA-s ismét továbbjelenti az eseményt, de nem megy el semmiféle talira.

A dolog még háromszor ismétlődik meg ’78 márciusáig. Időközben Fulton helyére egy másik főrezidens érkezik, Gardner Hathaway, aki szerint ilyen idióta és kitartóan egyhangú provokációt még a KGB részéről is nehéz feltételezni, ezért (elődjével ellentétben) azt javasolja a Cég központjának, hogy engedélyezzenek egy személyes találkozót a titokzatos (és rém kitartó) orosszal.

Langley az orrát húzza, s csak akkor hajlandó engedni egy kicsit, amikor az utolsó (1978 februárjának végére datált, és a nagykövetség kerítésén gyakorlatilag átdobott) levél azzal fejeződik be, hogy az addig ismeretlen orosznak teleszaladt a zsákja és még egy (tényleg utolsó) esélyt ad az amerikaiaknak, s ha oda se jönnek el (vagy nem hívják fel a mellékelt telefonszámon), többet nem hallanak felőle; amúgy pedig – szinte minden mindegy alapon – megadja a teljes nacionáléját, munkahelyének nevét és lakcímét is. De az igazi részlet, ami megmozgatta egy kicsit az amerikai hírszerzést, az a levél mellékletét képező hét oldal volt, amelyről a szakértők azonnal megállapították, hogy valami különleges harci radarberendezés egyik fő alkatrésze dokumentációjához tartozik, amelyen még világosan látható volt a „Szoversenno szekretno!” jelzés.

Azt, amit a CIA központban éreztek a hír hallatán, csak a romantikus lányregények szerzői tudják szavakba önteni, amikor azt írják a baronesszről (aki a daliás, ámde sajnos vagyontalan és alacsony származású lovász lassú, de annál hetykébb közeledését látja a kastély ablakából), hogy „tűzforró hullám öntötte el ölét, mellbimbói megkeményedtek, kicsit szédült és lélegzete szakadozottá vált, mintha szto gramm, éhomra legurított borsos vodka után még le is tüdőzött volna egy extra nagyságú szippantást egy osztályon felüli füves cigiből”, vagy valami ilyesmit.

Ráadásul (hab a tortán) a CIA alig egy hónappal korábban kapott egy könyörgő levelet a Pentagonból, amelyben a katonák a kétharmad potenciájukat is felajánlották cserébe minden olyan információért, ami a még csak a tervezőasztalon létező, de őket máris nagyon nyugtalanító új szovjet radarról és a Foxhoundról szól.

Szóval a CIA a buksi fejéhez kap és sürgősen Moszkvába küldi egyik szovjet-specialista műveleti tisztjét, az amúgy orosz származású John (Ivan) Guilshert (itt jobbra lent, vagy három évtizeddel később), aki a szakmát Koreában tanulta és Vietnámban gyakorolta, tehát nem az a totyogós szarógalamb-típus. Előkotorja „Vanquish” utolsó levelét a telefonszámmal (onnan is látszik, hogy a jenkik kezdik komolyan venni, hogy Adolf máris fedőnevet kapott), tesz vagy húsz kört Moszkvában, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy tiszta, majd felkutat egy működő nyilvános telefont (további tíz kör) és felhívja Adolfék lakását. Csak Natalia van otthon, ezért Guilsher leteszi a kagylót. Másfél órával később ismét próbálkozik, ekkor már Adolf szól bele a kagylóba. „Itt Nyikoláj!” – mutatkozik be az amerikai, Tolkacsov levélbeli útmutatásai szerint.

Az amerikai megnyugtatja Adolfot, hogy eddig minden oké, nagyon örülnek neki meg minden, de mostantól kezdve ő (vagyis „Nyikoláj”) a főnök; mindent úgy kell csinálnia, ahogyan ő mondja és nem lesz semmi baj; a diplomáciai rendszámú autók zaklatásáról pedig egyszer s mindenkorra tegyen le, mert nem tesz jót az egészségnek. Amúgy meg vigyázzon magára, töltse kellemesen a nyarat, július végén jelentkezni fog.

Ígéretéhez híven Guilsher 1978 augusztusában ismét rátelefonál Adolfra. Az amerikaiaknak három teljes hónapra volt szükségük, hogy részletesen kidolgozzák az általuk legbiztonságosabbnak ítélt kapcsolattartási módot, és – nem utolsósorban – lecsillapítsák a két esettisztet (Hathawayt és Guilshert), akiknek tele volt a tökük Langley óvatoskodó hozzáállásával és (igazi műveleti tisztekhez méltóan) már belecsaptak volna a lecsóba.

Más rendészeti, katonai és/vagy titkosszolgálati szervezetektől sem idegen ez a kettősség; mindig is feszültség és (látszólagos) érdekellentét uralkodik a terepen dolgozó, az idő nagy részében 101 százalékos fordulatszámon pörgő, gyakorlatias szempontú harcosok és a mindenkori Központ között.

Az előbbiek (orrukban a valódi vagy virtuális puskapor illatával és az ellenség testszagával) azon vannak, hogy a dolgok haladjanak már vagy erre, vagy arra, de ne szarakodjunk ennyit, az isten szerelmére! A második csoport (távol az első vagy a nulladik vonaltól) viszont felülemelkedik a helyi, taktikai (szerintük néha: szűklátókörű és részrehajló) érdekeken, és szereti azt hinni, hogy stratégiai, távolbamutató szempontok szerint értékeli és elemzi a helyzetet.

Mivel a végső szó az esetek 95 százalékában a Központé, így az erősebb kutya szexuális szokásai érvényesülnek; a fennmaradó 5 százalékban meg a területi kollégákat jól fenéken szokták billenteni, ha a saját fejük után menve cselekednek és gáz lesz belőle. Ha nem lesz gáz, hanem mégis az esettiszteknek lesz utólag igazuk a nagyfejűekkel szemben, akkor jönnek a kitüntetések meg a duma, hogy „büszkék vagyunk rátok, hiszen volt erőtök felülbírálni a Központ…khm, módszertani ajánlását!”

Mondanunk sem kell: az igazság, illetve a helyes döntés (mint mindig) valahol középúton van.

Szóval az augusztusi telefonbeszélgetés során Guilsher elmondja Adolfnak, hogy hol találja meg a hírszerzők elsősegély-dobozának nevezett csomagot, amelyben a vegytintától kezdve az egyszer használatos rejtjelig és a különlegesen preparált papírig minden benne van, ami a komoly meló elkezdéséhez szükséges. Noha Tolkacsov idegenkedik a tárgyi postaládáktól (ennek később többször hangot is ad), az egyik közeli építkezésen elrejtett, és koszos melósruhába göngyölt dobozt megtalálja és átveszi. Az utasításoknak megfelelően megírja jelentését, majd – három részletben – postázza azt a megadott fedőcímekre. Szeptember végén mindhárom, külsőre teljesen hétköznapinak tűnő levél már a megfelelő íróasztalokon van, túl az óceánon.   

A kódfejtés után az amerikai katonai szakértők, hogy úgy mondjam: erektált hímvesszővel szaladgáltak a Pentagon folyosóin: Vanquish küldeménye értékes részleteket tartalmazott a Tihomirov Tudományos Kutatóintézet (NIIP) által kidolgozott, és a MiG-31-es repülőgépekbe szerelt Zaszlon S-800-as multifunkcionális radarról, továbbá röviden felvázolta több, még fejlesztés alatt álló hasonló ketyere és biszbasz aktuális műszaki állapotát.

A hadügy pozitív visszajelzését követően Langleyben is belátták, hogy Adolf tényleg megér egy misét, úgyhogy november közepén (még mindig 1978-ban vagyunk) Hathaway és Guilsher zöld lámpát kaptak az orosz által már gyakorlatilag jó másfél éve kezdeményezett személyes találkozó előkészítésére.

Az első randi még a szex-, akarom mondani a szabadidőpartnerek esetében is különös fontossággal bír, akik – teszem azt – a saját hazájukban, egy kellemes kávézó teraszán ismerkednek először egymás tekintetével és aurájával. Na most tessenek elgondolni, micsoda jelentősége van az első személyes találkozásnak egy olyan kém és tartótisztje számára, akik az ellenséges terület szívében, a szó szoros értelmében a halállal (kínzással, életfogyttal) dacolva először fognak kezet és váltanak pár mondatot.

Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy szívük a mandulájuk mellett dobogott, eltorlaszolva a nyelőcsövet, csak minimális átjárást biztosítva a tüdőből sípolva ki- és beáramló levegőnek.

1979. január elsejének délutánján megtörténik hát az alaposan előkészített személyes ismerkedés, melyre Vanquish elhozza azt a közel száz oldalnyi „kiegészítő információt”, amelyet az elmúlt hónapokban sikerült összegyűjtenie és lejegyzetelnie. Voltak ott számítások, táblázatok, rajzok, jelleggörbék és még annyi minden, ami fényesen bizonyította, hogy Adolf a lehető legkomolyabban gondolja, amit mondott.

Utólag az amerikai  haditechnikai szakértők kijelentik: a (számukra ismeretlen) CIA-forrás által adott információk technológiai értelemben öt évnyi kutatást és fejlesztést spóroltak meg a jenki hadiipar számára. Állítólag az F-15-ös harci gép teljes elektronikáját a Moszkvából megszerzett alapokra támaszkodva fejlesztették tovább, közel százmillió dolláros kiadást takarítva meg az amerikai védelmi költségvetésnek.

Motivációit tekintve Tolkacsov (aki kémhez nem teljesen illő módon imádott magáról mesélni, és akkora lelke volt, mint a Bolsoj Színház) elég széles spektrumot vonultatott fel a vele kapcsolatot tartó CIA-seknek. Szolzsenyicin műveinek állítólagos hatásáról már tettünk említést, de Adolf további mozgatórugókról is beszámolt.

Ott volt például felesége, Natalia, akinek családját a sztálini önkény alatt elég csúnyán meghurcolták: a nő anyját 1938-ban az NKVD szabotázsgyanú miatt agyonlőtte, amikor Natalia még csak három éves volt; apja (vagyis Adolf apósa) koholt vádak alapján nyolc évet töltött egy szibériai munkatáborban, majd valódi fizikai-szellemi-érzelmi zombiként történő hazatérte után három hónap múlva (1955 nyarán) elhunyt.

Ugyancsak stimulálóan hatott rá a 29 éves Viktor Belenko főhadnagy (itt balra), a Szovjet Légierő pilótájának esete, aki 1976 szeptemberében beül a MiG-25-ösébe, majd meg sem áll egy japán repülőtérig. Nos, Adolf ezt a Belenkót nagyon nagyra tartotta és rettenetesen felháborodott, amikor a (KGB által a Szovjetunióban szándékosan, fű alatt terjesztett) hírekből azt hallotta, hogy a disszidens főhangyát az USA-ban elütötte egy autó és belehalt sérüléseibe. Guilsher megnyugtatta, hogy ez dezinformáció, Viktor él és köszöni szépen, Kaliforniában egészen jól elvan a havi 8 ezer dolláros életjáradékból, amit a szövetségi tanúvédelmi program alanyaként kap.

Ha már a piszkos anyagiakról esett szó: noha eredetileg Vanquish nem kért pénz szolgálataiért (innen is látszik, milyen amatőrként kezdte), idővel aztán nemcsak elfogadta a „dologi kiadásaira szánt” rubeleket, hanem számlát is nyitottak neki az USA-ban, ahová elég szép összegeket utalgattak amerikai munkaadói, mondván, hogy ha majd „végleg a szabadságot választja”, legyen miből új életet kezdenie. Kém-pályafutása vége felé meg azt mondogatták neki, hogy immáron annyit keres, mint az USA elnöke; ezzel arra céloztak, hogy volt olyan év, amikor 200 ezer dollár is a számláján landolt, márpedig akkor ennyit keresett hivatalosan a fehér házi főbérlő.

Adolf eleinte nem volt túlságosan  követelőző, de később fiának (az 1966-ban született Olegnek) gyakran kért mindenfélét: lemezeket nyugati rockzenével, könyveket, kedvenc slágereinek szövegkönyvét, edzőcipőt, valamint speciális író- és rajzolóeszközöket (a srác egy képzőművészeti szakközépiskolába járt és műépítésznek készült). Önmagának gyógyszereket, néha borotvapengéket (!) és más hasznos apróságokat.

1979 decemberében szemrebbenés nélkül átvett százezer rubelt (emlékeztetőül: ez a saját, nem rossz állami fizetését alapul véve kábé 25 évi bére volt), és finoman célzott arra, hogy kiszámolta, mekkora kárt okozott a szovjeteknek, és ahhoz képest ez az összeg dollárban sem lenne eltúlzott.

Guilsherrel kidolgoztak egy igen aprólékos kapcsolatfelvételi rendszert is, amit itt nem fogok részletezni, csak arra mutatok rá, hogy Adolf eredendően irtózott a tárgyi postaládák használatától, és minden alkalmat megragadott, hogy (írásban és szóban egyaránt) arra kérje összekötőit, hogy személyes találkozókon bonyolítsák az általa összeszedett anyag átadását-átvételét.

Noha olvasóink hellyel-közzel képben vannak a hírszerzés terminus technicusainak világában, azért nem árt, ha definiáljuk a „tárgyi postaládát”. Nos, így nevezik azokat a rejtett (titkos, leplezett) helyeket és/vagy tárgyakat, ahová a hírszerzők eldughatják a másik hírszerzőnek vagy kapcsolattartónak szánt küldeményüket, üzenetüket, amelyet (bizonyos idő elteltével, és esetleges más feltételek megléte esetén) a „címzett” feltűnés nélkül ki tud üríteni, vagyis el tudja vinni a cuccost anélkül, hogy a két személy közvetlenül találkozna, netán anélkül, hogy akár ismernék egymást.

Tárgyi postaláda (angolul: drop box) lehet egy faodú, szikladarab, földhányás, egy közterületi pad elmozdítható lécdarabja, de múzeumi kiállítási tárgy, falból kiemelhető tégladarab vagy éttermi vécé öblítőtartálya is; mérete a továbbítandó dolog méretétől függ.

Langley nagy nehezen elfogadta Adolf érvelését és áldását adta a személyes találkozókra; 1979 januárja és 1980 augusztusa között háromhavonta randiztak Guilsherrel, s az amerikai minden alkalommal dokumentumok és fotók tucatjaival (esetenként százaival) tért vissza a nagykövetségre. Apropó fotók: a CIA Vanquish rendelkezésére bocsájtott speciális, gyufásdoboz-méretű, egyszer használatos fényképezőgépeket, amelyek különösebb pepecselés nélkül képesek voltak 80-100 darab, jó minőségű fotót készíteni, még kritikus fényviszonyok közepette is.

Guilsher 1980 szeptemberében más feladatot kap és búcsúzni kényszerül Adolftól, Moszkvától és a Szovjetuniótól. Adolf elszontyolodott, hiszen már egészen jól összecsiszolódtak Ivánnal, de a szolgálat az szolgálat: tartójának (akiről később bebizonyosodott, hogy gratulációt érdemel: a szovjet fővárosban töltött három éve alatt olyan jól végezte a dolgát, hogy a róla szóló KGB-dosszié csak a szokásos, érdektelen és értéktelen, önigazoló jelentéseket tartalmazta) mennie kellett.

Helyére egymást – átlagban évente – váltó összekötők érkeznek, akiknek sem intellektuálisan, sem érzelmileg nem sikerül olyan kapcsolatot kialakítaniuk Vanquish-sel, amilyen az kívánatos volna, de az is lehet, hogy simán csak nem voltak annyira kíváncsiak Adolf hatalmas lelkére, mint elődjük. Nem állítjuk, hogy embertelen, gépies katonák lettek volna, de azt az empátiát, együttérzést és emberi hozzáállást, amit Guilsher nyújtott, nem tudták meg sem közelíteni.

Váltott kapcsolattartókkal a munka már nem a régi intenzitással folyt; utólag elemezve kiderült, hogy tevékenysége első három évében (1977 és 1980 között) mennyiségileg négyszer annyi dokumentumot adott át Guilshernek, mint az őt követő tartóknak a további öt év alatt, s az információk minőségi színvonala is csökkent valamelyest.

A ragyogóan indult, majd kicsit alábbhagyott, de továbbra is eredményes Vanquish-féle kémtevékenységnek egy egykori CIA majdnem-összekötő vet véget. Történetét ismertetve most egy kicsit visszalépünk az időben.

Még 1983-ban egy bizonyos Edward Lee Howardot is kiválasztották, mint olyan terep-szakembert, aki egy évre átveheti Adolf helyi irányítását. Még otthon, vagyis az USA-ban megismertették a teljes előzményi anyaggal, felkészítették a moszkvai teendőkre, amikor Edward fennakadt az ügynökség belső elhárításának rutinellenőrzésén. Semmi tragikus (mondhatná egy piréz felderítő, akiknél sokkal lazábbak a biztonsági elvárások), de a hathavonta minden ügynök esetében esedékes környezettanulmányán kiderült, hogy barátunknak volt egy-két meglehetősenkétes szerencsejáték-ügye (imádott nagy tételben pókerezni és rulettezni), olykor el-elszívott egy-egy spanglit, na meg részegen néha többet mesélt a munkájáról alkalmi ivócimboráinak, mint amennyi az elfogadható lett volna.

Röviden: 1983 tavaszán Edwardot felszólítják, hogy a filmekből is ismert kartondobozba 20 perc alatt csomagolja be az íróasztalán heverő családi fényképeket, írószereket és kávéscsészét, majd takarodjon a francba.

Érthető módon kicsit keserű szájízzel mutatja fel középső ujját, amikor utoljára kihajt Langley parkolójából. Hogy pontosan mikor mi történt, a mai napig nem lehet tudni, de az biztosra vehető, hogy 1984 szeptemberében Európába utazik, ahol Bécsben bekopog a helyi szovjet nagykövetségre és a KGB-rezidenssel folytat egy többórás beszélgetést. Ezt (mármint a bécsi utat) hat hónap múlva, vagyis ’85 áprilisában megismétli, amikor is 150 ezer dollárral lesz gazdagabb.

Nem mellesleg 2002 májusában Edward Lee Howard (aki akkor már évek óta a Szovjetunióban élt, fotója itt jobbra) saját, közép-oroszországi dácsájának lépcsőjéről leesve törte ki a nyakát. Más források szerint meg csak hébe-hóba látogatta meg a Szovjetuniót, s az egyik ilyen alkalommal (amikor egészen véletlenül újból moszkvai turistaúton jár – biztos a Tretyakov Galéria legújabb kiállítását akarta megnézni), részegen kiesik szállodája hetedik emeletének ablakából és szörnyethal.

De ezek már olyan finomságok, amelyek kibontására itt nincs idő. A lényeg: Adolf árulója tíz éve már nincs az élők sorában. És még mondja valaki, hogy a titkosszolgálatok távol állnak az érzelmektől.

Utólag az is kiderült, hogy Howardtól függetlenül Aldrich Ames (egy másik CIA-alkalmazott, aki hosszú időn keresztül Moszkvának dolgozott) 1985-ben ugyancsak beköpi Tolkacsovot kágébés kapcsolatainak.

Innen kezdve Adolf napjai meg vannak számlálva. 1985 áprilisának végén (a pontos napot nem tudom), miután legalább három hétig 24/24-es megfigyelés alatt tartják és több száz fotót készítenek róla, Adolfot a KGB Második (kémelhárító) Főigazgatóságának civilbe öltözött, speciális beavatkozó egysége elfogja Moszkva melletti dácsájának udvarán és ugyanazzal a lendülettel beviszik a Lubjanka téri épület kihallgató részlegéhez. Az orosz mérnök nem az a kifejezett hős típus, úgyhogy nincs szükség körömletépésre, a végbélbe feldugott seprűnyélre és más, a szovjetellenes tevékenységgel gyanúsítható személyekkel szemben általában bevetett, szofisztikált kihallgatási taktikákra és módszerekre: vesz egy mély levegőt és bizony mindent bevall, még a kapcsolattartási forgatókönyveket is.

Ez utóbbiak ismeretében a KGB-nek nem okoz különösebb problémát, hogy június elején lekapcsolja a soron következő személyes találkozóra igyekvő CIA-összekötőt (bizonyos Paul Stombagh-ot), akinél újabb tárgyi bizonyítékokat találnak: kémtechnikát, írott utasításokat, célzott kérdéseket, pontosítandó szakmai területeket, köszönőlevelet a CIA-től (!), pénzügyi elszámolást (!!), valamint nyolcezer rubelt. A diplomáciai útlevéllel rendelkező amerikai hírszerzőt három óra múlva elengedik, majd kiutasítják a Szovjetunióból.

1985. szeptember 20-án a TASzSz szovjet hírügynökség szűkszavú kommünikében (majd a Pravda egy rövidke mínuszos hírben) tájékoztatja a hazai és nemzetközi közvéleményt, hogy „folyó év júniusában letartóztatták A. G. Tolkacsov szovjet állampolgárt, aki egy moszkvai kutatóintézet munkatársaként honvédelmi jellegű információkat próbált meg átadni az Egyesült Államoknak”. Egy évvel később (a nem csituló nyugati érdeklődésre válaszul) moszkvai illetékesek megerősítették a már hónapok óta szállingózó híreket, melyek szerint Tolkacsovot „valamikor 1986 első felében” a bíróság hazaárulásban bűnösnek találta, halálra ítélte, majd a fellebbezés elutasítása után kivégezték.

Találgatások folynak arról is, hogy a kivégzőosztag árnyékában Adolf talán üzletet kötött a KGB-vel, amelyet – furcsamód – a szovjet titkosszolgálat betartani látszott. A jelek ugyanis arra utalnak, hogy a teljes, őszinte, feltáró jellegű vallomásért cserébe családját nem érte atrocitás; Oleg Adolfovics Tolkacsov (aki elsőéves egyetemista volt apja kivégzésekor) befejezhette tanulmányait, s jelenleg jól menő műépítész-vállalkozást irányít az orosz fővárosban.

Nataliáról nincs hírünk. Reméljük, jól van.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.