A berlini Stasi-múzeum

Noha tisztában vagyok azzal, hogy germanofil olvasóink elemi felháborodását kockáztatom, be kell vallanom, hogy Berlin nem tartozik a kedvenc úticéljaim közé. Fene se tudja, mi az oka (biztosan én is rosszul csinálok valamit), de úgy igazából a német főváros soha nem volt képes megszólítani. Ettől függetlenül el kell ismernem, hogy látnivaló azért van bőven, s most (figyelemmel arra, hogy jelen blogunk mégiscsak rendvédelem- és hadtörténelemmel, továbbá ennek határterületeivel foglalkozik) az egyik ilyen germán különlegességet szeretném bemutatni olvasóinknak.

Kezdjük egy kicsit messzebbről.

1.) Egy kis bemelegítés

A keletnémet titkosszolgálat (amelyet mindenki csak Stasi-ként ismer, kivéve az egykori munkatársait, akik állítólag továbbra is Die Firma-ként hivatkoznak rá) több szempontból is kilógott a komancs gumitalpú cégek közül. Először is (ha nem csalódom) a Varsói Szerződés tagállamai között kizárólag az NDK állambiztonsági szerve volt a legmagasabb közigazgatási szinten megszervezett testület: a Ministerium für Staatssicherheit ugyanis – nevének megfelelően – önálló minisztérium volt. A DDR-es elvtársak tehát nem szaroztak holmi főcsoportfőnökségekkel, belügyminisztériumi főosztályokkal, államtitkárságokkal, hanem megadták a maximális elismerést a titkosszolgálati munkának.

A Stasi másik különlegessége az volt, hogy karhatalmi, fegyveres erő felett is rendelkezett, hiszen hozzá tartozott a (fénykorában több, mint tizenegyezer főből álló) Félix Dzerzsinszkij Őrezred (Wachregiment Feliks E. Dzierzynski), amely a Nemzeti Néphadseregtől (Nationale Volksarmee) teljesen függetlenül mozgósítható volt, ha a Párt úgy kívánta.

A harmadik specialitás (illetve rekorder) pedig maga a főnök volt: Erich Mielke hadseregtábornok 1957 és 1989 között 32 évig irányította a Stasit, amivel kenterbe verte az összes kollégáját a környéken. Elég, ha annyit mondok, hogy hivatali működése alatt 7 (hét!) KGB-elnökkel parolázott.

Erich barátunk kedvenc mondása (amit állítólag naponta többször elsütött) ez volt: Genossen, wir müssen alles wissen! Magyarul: Elvtársak, nekünk mindent tudnunk kell!

Hát ennél tömörebben tényleg nem lehet megfogalmazni egy titkosszolgálat szakmai krédóját.

A Stasiról és munkamódszereiről szerintem mindenki hallott, ezért ezekre itt nem is térnék ki; majd talán ha egyszer külön írás készül a szervezetről, elcsemegézünk ezekről is. Mai posztunk témája azonban a berlini Stasi-múzeum, s itt az ideje, hogy rátérjünk a konkrét mondanivalóra.

2.) Hogy jussunk oda?

Magára a múzeumra nem könnyű rábukkanni, valahogy nem nagyon reklámozzák. Szerintem senki nem lepődik meg azon, hogy Kelet-Berlinben található (naná, mert majd a Kurfürstendammon…), méghozzá ennek a Lichtenberg nevű kerületében. A legegyszerűbb metrózni egyet: az Alexanderplatzot mindenki megtalálja, itt az U5-re kell felszállni (senkit ne tévesszen meg, ez nem tengeralattjáró, hanem metró és itt van az egyik végállomása), majd hét megállót utazni vele, egészen a Magdalenenstrasse-ig. Jöjjünk ki a föld alól (két helyen is megtehetjük), keressük meg a megálló nevét viselő utcát, majd ezen gyalogoljunk el egészen a Normannenstrasse-ig. Itt vegyünk egy balost, s további 70-80 méter után cövekeljünk le és nézzünk balra: egy hatalmas udvarra lehet bemenni. A képen sárga keretben a két  le-, illetve feljárat a metróba/ból, sárga vonallal a gyalogos útvonal, pirossal a múzeum, amit (roppant találóan) a Stasi egykori főhadiszállásául (központjául, bázisául, stb.) szolgáló épületkomplexum 1-es számú (nagyfőnöki) ojjektumában rendeztek be.

Amúgy a Magdalenenstrassén is van egy-két érdekes ház, például ez a sárga itt. Nem tudom mi lehet, vagy hogy kik laknak ott, de hogy annyi szögesdróttal és többé-kevésbé rejtett riasztóval van biztosítva, mint egy lőszerraktár, az tuti. A másik jópofa dolog pár itteni épületen ez a földszinti fémrács, ami – szakemberek tudják – arra szolgál, hogy megakadályozza a (többé-kevésbé mester)lövészt, hogy beküldjön pár skulót a belső élettérbe. De az utcán robbanó bombarepeszektől is viszonylag jól véd. Ebben az épületben például valami adóhivatal van (legalábbis a tábla szerint); elég szar lehet a német adófizetők lelkiállapota, ha az ottani NAV ilyen előrelátó.

3.) A Haus Eins

A Stasi megintcsak nem aprózta el: a főhadiszállás-komplexum 30 (!) épületét a világ egyik legjobban őrzött 22 hektáros telkén valósították meg, s igazi város volt a városban: fedett és szabadtéri sportpályákkal, szaunával, orvosi szakrendelőkkel, szállodával, éttermekkel, és még egy sürgősségi állatkórház is az érdeklődők rendelkezésére állt – gondolom a szolgálat közben megbetegedett (kelet)német juhászoknak. Itt nem kevesebb, mint nyolcezer alkalmazott dolgozott, vagyis az összes főállású Stasi-munkatárs kábé egytizede.

A hétszintes Haus Eins-ba (avagy Nummer Eins-ba – itt felül piros körrel megjelölve, teljes mai pompájában itt alul) 1960-ban költözhetett be Mielke miniszter és legszűkebb (alig 300 fős) stábja. Amikor 1990 januárjában a berlini polgárok elfoglalták, pár röpke percig úgy nézett ki, hogy kő kövön nem marad, de a józan ész végül győzedelmeskedett, s majdnem a teljes berendezést átmentették az utókor számára. Az épület előtt kedves színfolt ez a lacikonyha, ahol thüringiai lókolbászt és lóhúsgulyást lehet vásárolni, ez utóbbit kilónként 7.- euróért. Én bizisten megkóstoltam volna, de zárva volt.

4.) A kiállítás

Lássuk akkor az érdekesebb tárgyakat, amelyek 1990-ben megúszták a népharagot.

Rögtön a bejáratnál a már szóba került Félix Edmundovics Dzerzsinszkij szobra köszönti a látogatót. A Cseka megálmodójának és létrehozójának elképesztő kultusza volt a Stasin belül, aminek magyarázatát a mai napig keresem. Jójó, szovjet elvtárs, meg gumitalpú meg alapító atya meg minden, de hogy több FED-szobor és -kép volt az endékás elvtársaknál, mint Moszkvában, Varsóban és Szófiában együttvéve, az majdnem biztos. És azt képzeljétek el, hogy a stázisok egymás közt önmagukat „csekistáknak” nevezték…

Ez itt egy jóféle asztali rádió a sofőrök pihenőszobájából, amely világvevő ugyan, de a megbízható keletnémet hullámhosszok be vannak ám jelölve, nehogy a rothadó kapitalizmus iránti kíváncsiság úrrá legyen az ideológiailag amúgy sziklaszilárd Stasi-alkalmazottak valamelyikén és véletlenül belehallgasson az egyik nyugatberlini szennyrádió dekadens műsorába.

Az egyik miniszteri szárnysegéd irodája. Nem azért, de 1990-ben idehaza egy vidéki téesz seprűgyártó melléküzemágának irodája is igényesebben nézett ki, maximum ott nem volt két telefon az íróasztalon.

Ez a miniszteri titkárság, az elmaradhatatlan Robotron 202-es elektromechanikus írógéppel (a Karl Marx Stadt-i ipar büszkeségével), a 32 nyomógombos titkársági telefonokkal, és a falon az összetéveszthetetlen Lenin-arcélt ábrázoló grafikával.

Itt a miniszteri iroda látható. Nem tudom, ki választotta ki ezt a kék árnyalatú kárpitot és mi lett a büntetése, de most már mindent elhiszek, amit a Stasi kegyetlenségéről írnak és mondanak. A következő képen a miniszteri páncélszekrény vehető szemügyre, melynek tartalmáért három évtizeden keresztül minden nyugati hírszerzőfőnök habozás nélkül odaadta volna a háromnegyed potenciáját. A miniszternek amúgy volt egy magánszobája is, ahová visszavonulhatott két súlyos döntés között (itt alul). Ez se az a kifejezett feng-shui (ti is érzitek azt a műbőr-szagot..?) de itt legalább azoktól a kék székektől eltekintettek. Amúgy meglepően spártai, nem? Ne feledjük, mégiscsak az NDK állambiztonsági miniszterének hivatali pihenőszobáját látjuk. Nem azért a húsz fillérért, de ennél sokkal fényűzőbben berendezett állami irodákat láttam a kilencvenes évek elején (nem ott, hanem idehaza), és távolról sem miniszterek ültek bennük.

A KGB-Stasi fegyverbarátságra nem igazán kellett emlékeztetni a Nummer Eins lakóit, de – biztos, ami biztos alapon – mégis megtették: itt a szovjet és a keletnémet titkosszolgálatok címerpajzsai láthatóak, természetesen egységbe forrva. És itt vannak azok a németek is, akik a második világháborúban a szovjet hírszerzésnek dolgoztak. A név- és képsor régi barátunkkal, Sorge doktorral kezdődik, majd Ruth Werner, Max Christiansen-Clausen, Harro Schulze-Boysen és Ilse Stöbe következnek. És senki ne szégyenkezzen, ha erről a négyről nem hallott; nem voltak akkora spílerek, mint Sorge, noha Ruth és Maxi Clausen annó együtt dolgozott vele (túl is élték Richárdot mindketten).

A falakon mindenhol plakátok és buzdítások, valamint jelszavak. Ez utóbbiak közül a kedvencem itt alul látható. A szöveget a szovjetektől kölcsönözték: „Csekistának lenni: forró szív, hideg fej, tiszta kéz.

Ez itt alul az úgynevezett tábornoki kávézó, ahol a csúcsvezetők leültek és cseverésztek egy kicsit két értekezlet között. Az ülőhelyek száma elég kevésnek tűnik, tekintettel arra, hogy a Stasinak a nyolcvanas évek közepén már 62 (hatvankét!) tábornoka volt, akik közül harmincan itt dolgoztak a Normannenstrassén.

És akkor jöjjenek a dolgos hétköznapok emlékei. Itt van például a szolgálati igazolványuk, amit (a visszaélések megakadályozása érdekében) évnegyedenként le kellett bélyegeztetni egy folyton változó dizájnú és színű pecséttel. Vagy a szagminták rögzítésére és tárolására alkalmazott befőttesüvegek (a Stasinak körülbelül kétszázezer archivált és nyilvántartott szagmintája volt a rendszer belső ellenségeitől/ről.

A németek tényleg nem felejtenek (és ezt most nem ijesztgetésként mondom): Horn Gyula és Alois Mock 1989. június 27-i soproni kordonbontását még itt is megörökítették.

Így utólag bevallhatom, hogy a múzeum bizony csalódás volt. Persze megértem én a németeket, hogy még a látszatát is el akarták kerülni a Stasi reklámozásának, de ahhoz képest, hogy a kiállítás a Haus Eins négy emeletén keresztül húzódik, bizony édeskeveset nyújt egy hajdani baráti országból jött érdeklődőnek. Velem együtt járta végig a termeket egy húszfős amerikai diákcsoport (átlagéletkor 16-17 év, valami egyházi iskolából jöhettek, mert minden kiscsajon volt melltartó), akik szinte sokkos állapotba kerültek a döbbenettől, amikor – kérdésre válaszolva – az idegenvezetőjük elmondta, hogy a Stasi-komplexumon belül NEM VOLT ökumenikus kápolna. Sőt: semmiféle kápolna nem volt.

Szóval nekik biztosan óriási élmény volt, amiről majd hosszasan mesélnek odahaza Nebraskában. Én sajnos majdnem végig unatkoztam, de becsületből végignéztem az egészet.

Távozás előtt még beugrottam a szuvenyírshopba, hátha találok valami jópofa mielkés pólót, félixes bézbólsapkát vagy legalább egy Stasi-emblémás kulcstartót, de ismét meg kellett állapítanom, hogy a könnyed kreativitás nem a keletberliniek erőssége: az ajándékbolt szinte teljes választéka szemügyre vehető ezen a fotón itt alul. Végül egy dévédét vettem a Stasi történelmével, de ezt is csak azért, mert a rajta olvasható reklámszöveg megtetszett:

Stasi – Ein ganz normaler Geheimdienst, in einer ganz normalen Diktatur.

Stasi – Egy teljesen hétköznapi titkosszolgálat, egy teljesen hétköznapi diktatúrában.

Ez viszont zseniális, nem?

19 hozzászólás

 1. scaevola — 2013-03-28 03:30 

Nyolcvanas évek végén voltunk Berlinben a rögbicsapattal… akkor történt meg velünk – hármunkkal – hogy egy gyorsétterem-félébe betérve (szocreál önkiszolgáló, semmi mekdonalc) ettük az ócsa hamburger utánzatot, mikor az egyik csapattársam szólt, hogy bámulja őt egy figura.
Kifelé menet elkezdett valamit németül mondani a srácnak. Csak annyit értettünk belőle, hogy sájsze ungarise, de ezen felül az arckifejezése mindent elárult… kifelé mutogatott.
Kimentünk mindhárman – gondoltuk bunyó lesz – de csak sájszézott, majd leköpte a srácot. Erre ő megborította, egyetlen ütéssel.
Ahogy elfeküdt, azonnal elrohantunk, majd egy sarokról lestünk vissza, hogy mi történik.
Semmi különös nem történt, ezért elindultunk a postára képeslapot feladni. Ott ültünk – voltak ilyen fasza kis padok asztallal, hogy levelet lehessen írni – mi másodmagammal már végeztünk az “üdv. Berlinből” szövegünkkel, de a srácot kissé feldúlta, hogy levert egy németet és hosszasan írt a barátnőjének.
Egyszer csak leül velünk szembe egy ember, babrál valamit a nyakában lógó fényképezőgépével, majd hirtelen 2x elcsattintja, majd elrongyol.
Innentől vált az egész parássá… annyira, hogy a srác hatalmas ötlete az volt, hogy kifordítja a bomberjét, mert biztos, hogy fekete dzsekis embert keresnek.
Belül narancssárga volt… sejthetitek, hogy sikerült az álcázás.
Hál’ Istennek nem történt más incidens. Meg voltunk róla győződve, hogy a stazi emberét verte le a barátom…

 2. stampho — 2013-03-29 10:23 

Kivancsian vetettem bele magam ebbe a postba, mivel mikor par eve Berlinben jartam mindenkepp szerettem volna megtekinteni ezt a muzeumot. Sajnos a terv meghiusult, mivel a Checkpoint Charlie-nal egy hatalmas felho szakadas kapott el minket es vegul egy kozeli muzeumba (ha jol emlekszem a nyugati oldalon) huzodtunk be: http://www.mauermuseum.de/
Hezitaltunk, hogy vegyunk e jegyet, mert az eloterbol a muzeum nagyon kicsinek tunt, de vegul raszantuk magunkat. En eltem a lehetoseggel es megkerdeztem a jegy arusito holgyet, hogy az ervenyes magyar diakigazolvannyommal elhetek a diak kedvezmennyel, legnagyobb meglepetesemre a holgy bemondasra elhitte (nem kerte a diakot), hogy diak vagyok es kedvezmenyes jegyet adott :)
Igy utolag a cikket olvasva nagyon megerte, hogy inkabb ide mentunk a stasi muzeum helyett. A kiallitas a vartnal sokkal nagyobb volt es tenyleg volt minden, ami egy kicsit is kapcsolodott a falhoz! NDK-s urhajosok, a vasfuggony lebontasa, bemutatok szokesi kiserletekrol, stb. Kb. 3 ora hosszat nezelodtem es nem tudtam megnezni mindent, ami erdekel! Mi magyarok is kaptunk egy kulon sarkot, ahol a postban is emlitett kordonbontos esemeny volt kiallitva: volt ott is nemzeti szines szalaggal atkotott darab a vasfuggonybol, kozben egy tv-n vegtelenitve jatszottak az akkor keszult felveteleket es ha jol emlekszem egy Horn Gyula riportot, feliratozva, magyarul. Ami meg jobban meglepett az egy kulon szoba volt Mikhail Khodorkovsky-nak szentelve, itt szemelyes targyait (pl. fesu) es a bortonben kapott/irt leveleit allitottak ki. Nagyon erdekes volt! Ha Berlinben jartok, mindenkeppen latogassatok meg, erdemes.

 3. gloriamundi — 2013-03-29 16:44 

Lehet, h a múzeum uncsi, de a poszton jókat nevettem :) Mi bajod a kék fotelekkel, na? :P
Az a jelmondatos csekistás plakát simán elmenni a Gestapo-nak is, sztem, lehet, onnan koppintották, a gót betűkkel…
És ez a részletes útleírás… Most már fix, h mindenki odatalál :)

 4. minorkavidor — 2013-03-29 18:23 

A Dzerzsinszkij őrezred létszáma nem is olyan sok:)) Főleg ha az NDK 17 millió lakójára vetítjük. Nálunk a Rákosi-rendszerben az ÁVH keretében működő belső karhatalomnak 15 ezer tagja volt 9,5 millió lakosra.
Ami Mx Clausen barátunkat illeti ő volt Sorge ördögi kezű rádiósa. Amikor kihallgatása során megkérdezték tőle japán kihallgatói, hogy mennyi idő alatt tudja a szétszedett rádiót újból összerakni 5 percet mondott és bekötött szemmel! japcsik hitetlenkedtek. Szétszedtek egy rádiót, bekötötték Max szemét, és Max összerakta a cuccot, 3 perc alatt! Utána már mindent elhittek neki amit a rádiókról mondott.
Ha már Te nem írtad le, akkor én írom, hogy az arisztokrata származású Harro Schulze-Boysen a vhb. legkiterjedtebb kémszervezetének, az ún. Vörös Zenekarnak volt oszlopos tagja. E kiterjedt szervezett svájci leágazása volt a híres Dóra csoport.
Az a 62 tábornok 80 ezer emberre nem olyan sok:)) Ez kb. 1300 emberre jelent egy ” istent”. Gondolj bele a Magyar Honvédségnél hány ember jut egy tábornokra!:))

 5. tudi — 2013-03-30 17:23 

Ahogy elnézem az irodák berendezését itt nem pazarolták az NDK adófizetők pénzét.

 6. tiboru — 2013-03-30 20:18 

@tudi:

És még nagyon finoman fogalmaztál :-)

 7. lumpi — 2013-03-31 00:28 

Nekem ellenben tetszenek az irodak stilusai. Sok fa mindenhol, fabol van a fotel, asztal, szekek, falak, na es a ropogos parketta…visszahozza a regi emlekeimet a hazunk melletti OTProl, amikor meg a mostani rideg-hideg hangulatu modern muanyag es fem berendezesek es csiszolt marvanypadlo helyett hasonlo cuccok voltak.
Aradt az irodabol a melegseg…csak nemi cserepes novenyek asztalon valo elhelyezesevel turboznam fel a hely hangulatat.

 8. wazelin — 2013-03-31 14:21 

A címet olvasva először sajnáltam, hogy ez kimaradt, amikor pár éve Berlinben jártam, de elolvasva, már nem zavar :)

Az irodai képekről nekem nem a melegség jutott eszembe :)

Külföldön (USA, Németország) velem is többször előfordult, hogy diák nélkül megadták a kedvezményt.

 9. outatime — 2013-04-05 07:32 

forró szív, hideg fej, tiszta kéz.

fuhlen azt jelenti erzo, nem? csak kerdezem.

 10. outatime — 2013-04-05 07:40 

en ’89ben voltam berlinben, olcso volt minden de silany ( 6 keletnemet markaert vett zsebora egy nap alatt 4 orat kesett, olcson tudtal enni de nem volt semminek jo ize )

nem sokat adtak a kulsosegekre, mar mar az igenytelenseget surolja a berendezes. A balatonaligai partudulo ehhez kepest egy dubaji luxus szallo.

 11. tiboru — 2013-04-08 16:55 

@outatime:

Khm, én úgy látom, hogy az gótikus “k” kisbetű: kühlen. Olyan, mint a “Tschekist” szóban.

 12. quantas — 2013-04-13 09:55 

Tengermély tiszteletem!
Nem leptél meg! Mindig is azt vallottam, hogy ha valaki olyasmiről beszél/ír, amelyhez hivatásszerűen ért, az a témához való /hallgatói olvasói affinitástól függetlenül vagy ellenére érdekes lehet. Úgyhogy jó helyre ment/ek a szavazataink!

 13. vagymegsem — 2013-04-14 19:57 

A stílus -mint, általában- remek, a téma nem nem kavart fel. Dzserzsinszkijről sokat megtudhatni; Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai (A zsarnok és akik neki gyilkoltak) c. könyvéből. Nagyon tanulságos írásmű.Egy mondat, magától a Cseka “megálmodójától” , az egyik nővérének mondta.
“Sokan vannak, akiket semmi sem rémít meg annyira, mint a nevem.”

 14. lumpi — 2013-04-20 08:26 

OFF

Jaj, mar napok ota vannak elvonasi tuneteim, mikor lesz ujjabb szellemi taplalek a Tiborublogon?

OFF vege

 15. tiboru — 2013-04-21 16:28 

@lumpi:

Sajnos most egy ideig nem tudok posztolni, nagyon behavazódtam :-(

 16. Estván — 2013-05-06 22:02 

Pár éve én is jártam Berlinben, nekem kifejezetten tetszett a város. Viszont ez a hely kimaradt.
Cserébe egy NDK-s időkben strandnak készült kempingben aludtunk, ahol róka is lakott. És ez így a Hauptbahnhof-tól nem messze, kb. a város közepén…
A székek kék kárpitja engem a ’80-as évek-beli női rendőregyenruha váll-lapjára emlékeztet :)

 17. chomsky — 2013-05-15 14:36 

Tiboru, nejed nem vagott nyakon, amikor az amerikai csajok melltartojat figyelted meg a kiallitas helyett/mellett? ;)

 18. tiboru — 2013-05-17 09:57 

Hehe, ő nem jött velem a Stasihoz, inkább a Pergamonban nézelődött :-)

 19. Rókakígyó — 2013-11-16 10:25 

Csak jelezném, hogy Németország a világ egyik legfontosabb állama és ezt az ottlakók kellő komolysággal kezelik. Ezért semmi olyantól nem riadnak vissza, ami profizmust mutat, kerüljön bármennyibe. Ez a rácsok kapcsán jutott eszembe.

Aki a németek nagyhatalmi státuszát megkérdőjelezi, az elég rosszul viselkedik, mondjuk, hogy a saját érdekei ellen dolgozik. Lásd a Merkel-Obama affért a lehallgatás kapcsán.

Németországot meg lehet érteni, sőt meglepő módon szeretni is lehet és Berlinben óriási erőfeszítéseket tesznek ezért, hogy mielőbb rehabilitálják a várost és tényleg, igazi világváros legyen belőle.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.