A horvátországi Brijuni-szigetekről az utazási blogunkban már írtam egy-két apróságot, ezért igyekszem nem ismételni az ott elhangzottakat. Már csak azért sem, mert ez mégiscsak a Tiborublog, s ide az ember igyekszik valami katonai-rendvédelmi cuccot felpakolni, ha következetesen tartani akarja magát a blog irányultságából fakadó kötelezettségekhez. Nem fogom túlzásba vinni a szövegelést sem, inkább a képek domináljanak.

A fő szigeten sétálgattam (ott, ahol a szállásunk volt), amikor egyszercsak erre a figyelmezető táblára bukkantam. A korrekt drótkerítés, no meg a HV rövidítés (Hrvatska Vojska = horvát hadsereg) arra utalt, hogy itt bizony valami katonai dolog van a fák mögött. Igazi férfiturista módjára tovább bámészkodtam, amikor erre a legényre lettem figyelmes. Összeszedtem a mintegy ötven kifejezésből álló, fiatalkoromból eredeztethető szerbhorvát szókincsemet (amit a temesvári piacokon felbukkanó és cigarettával, rágógumival, továbbá Vegetával és Cézár konyakkal seftelő szerbektől csipegettem fel) és beszédbe elegyedtem a marcona hadfival.

A napszaknak megfelelő köszönés után bemutatkoztam neki és megkérdeztem, hogy mi a harci helyzet. A beszélgetést nem tudnám szó szerint visszaadni, de mindketten jól szórakoztunk; ő kábé annyit tudott angolul, mint én németül, magyar nyelvtudása megközelítette az én horvát ismereteimet (olaszul kábé egálban voltunk), de mindketten hősiesen próbáltunk kommunikálni. A lényeg az volt, hogy elmagyarázta, hogy nem mehetek tovább, mert agyon kéne lőjön (ezen sokat nevettünk), de ha én tényleg a katonai dolgok iránt érdeklődöm, akkor menjek tovább és úgy egy kilométer után jobbra térjek be az erdőbe, mert ott kezdődnek az érdekességek. Arról, hogy ő mit őriz, nem volt hajlandó semmit sem mondani, de ez nem lepett meg.

Biztosított arról, hogy taposóaknák nincsenek (újabb kacagás), viszont fényképezni lehet. Férfiasan kezet fogtunk, éberséget és egészséget kívántam Davornak (kiderült, hogy így hívják), majd kölcsönösen búcsút intettünk egymásnak. Én továbbmentem a jelzett irányba, és láss csodát, egy kilométer után belefutottam ezekbe a lövészárkokba.

Innen kezdve minden ment, mint a karikacsapás. Jó pár helyen földalatti bunkerek is voltak, meg rozsdás ágyúk (asszem légvédelmiek), itt-ott őrtornyok (amelyekbe ragyogóan fel lehet mászni) és további árokrendszer, amibe annó annyi cementet pakoltak, amivel egy kisebb települést lazán fel lehetett volna építeni. Az egész nagyon elhanyagolt, minden rozsdásodik, ami vasból van és minden töredezett, ami betonból, de a hely hangulatának ez csak használt szerintem; minden fiúgyerek egy ilyen erdőről álmodozik, ahol a világ legfrankóbb háborús játékait lehetne eljátszani.

Nem sikerült adatot gyűjtenem arról, hogy ezt az egészet eredetileg mikor építették (állítólag még a Monarchia idejében, amikor itt hadikikötő volt), de vélelmezem, hogy akkoriban újíthatták fel utoljára, amikor Tito marsall rendszeresen errefelé töltött évente hat-hét hónapot, s a Jugoszláv Néphadsereg haditengerészete úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére (mert Brijunin bizony mindig is a tengerészek voltak az urak, a belgrádi testőrség csak asszisztálhatott…)

Ha az olvasók közül van olyan, aki segítene nekem/nekünk valami háttérinformációval, már ami a Brijuni-szigetek újkori (huszadik századi) katonai történelmét illeti, netán konkrétumokkal is tud szolgálni, hogy mi volt ez, amiről itt bemutattam ezt a pár fotót, nagyon hálás lennék. Például biztos vagyok abban, hogy MTi kolléga tud néminemű adalékokat ezzel kapcsolatban.

Ha arrafelé jártok, érdemes megnéznetek ezt a spontán, szabadtéri és teljesen elvadult kvázimúzeumot. És ha Pejaković skupnik (őrvezető) még mindig ott van, azt üzenem neki, hogy köszönöm a tippet,  remélem, hogy már legalább desetnik (tizedes), és ami engem illet, nagyon várom őket az Unióba – tudni fogja, miről beszélek :-)