Katonaszentekről szóló sorozatunk újabb állomásához érkeztünk. Mai hősünk (a már megénekelt Györgytől és Flóriántól eltérően) virtigli hazai játékos, noha – és nem tudom megállni, hogy ne az egykor jómellű ex-tornászlány, kvázi sportújságíró halhatatlanná vált szavait idézzem – ő sem a szülőföldjén látta meg a napvilágot.

A lovagkirályt (mintegy másodállásban) 15 éven keresztül a sajnálatos módon mára múlt idővé lényegült magyar Határőrség védőszentjeként is foglalkoztatták; a mai nap (a drogprevención kívül) az ő ünnepe. Vizsgáljuk meg tehát, milyen pályafutást tud felmutatni Szent László, akit a katolikus anyaszentegyházzal pofátlanul szembefordulók simán csak I. Lászlóként aposztrofálnak.

Születési idejét a legtöbb forrás 1040-1050 közé teszi (egyezzünk ki tehát 1045-ben), az esemény helyszíne pedig a baráti Lengyelország; tudniillik amikor későbbi édesapja (I. Béla magyar király) körülnézett az európai királyi és hercegi házak tájékán, eladósorba kerülő leányzók után kutatva, első blikkre egy lengyel királylány, bizonyos Richéza ugrott be neki, mint megoldás. Hiába na; a lengyel csajok már akkor is bajnokok voltak.

László (atyai oldalról legalábbis) igen bevállalós családból származik, hiszen a nagyfater nem más volt, mint Vazul herceg, Taksony vezér unokája. Vazul azzal írta be magát a magyar szemészet történelmébe, hogy keményen összerúgta a port magával Szent Istvánnal, minek következtében legnagyobb királyunk rögvest intézkedett, hogy az egyik tökösebb hóhértanonc hüvelykujjával kitolja Vazul mindkét szemgolyóját.

Dicsőség a Nagy Országépítő Királynak!

Ja: a személyiség-jogi pereket megelőzendő gyorsan kijelentjük, hogy képünk csak illusztráció, NEM Vazult ábrázolja!

A lengyelországi gyermekévekről túl sok információval nem rendelkezünk, az viszont bizonyosnak tűnik, hogy a serdülő királyfi közvetlen környezetében időről időre felbukkanó magántanárok társadalmi összetétele egészségesnek mondható arányban tartalmazott az absztinenciától és a cölibátustól ájtatossá lényegült papot, illetve az alkoholtól és a közelharcban kiontott vértől megittasult katonát. Amint azt látni fogjuk, László a stendhali megfogalmazás előtt úgy 800 évvel megoldotta a vörös és fekete klasszikus dilemmáját: roppant vallásos és hitbuzgó katonakirályként élte le uralkodása 18 évét.

Ahogyan az annak idején királyi családok esetében teljesen megszokott volt, ifjúkorát kósza belviszályok, elszórt öldöklések, rokonfenyítés, kényszerkeresztelés és hasonlók színesítették. László napja 1077-ben virrad fel, amikor tesója, az addig csak ímmel-ámmal uralkodó I. Géza elhalálozik, őt pedig királlyá kenik.

Az új főnök hatalmas lendülettel lát munkához. Egymás közt vagyunk, mondjuk ki tehát kerek-perec: az országban kábé annyira volt rend és szervezettség, mint egy átlagos, 21. századi közép-európai tévészékház-ostrom közvetlen környezetében, a rendőri oldalon: a kisebb-nagyobb hadurak egymást (na meg főleg a parasztokat) sarcolgatták, a pogányok a keresztényeket ölték (és viszont), az emberek b*sztak adót fizetni, loptak-csaltak-hazudtak (amint láthatjuk, ilyen szempontból túl nagy változás nem következett be a közerkölcsökben), ráadásul a határoknál folyton fel-felbukkantak a távolról sem jogkövető magatartásukról ismert kun és besenyő portyázók, hogy az ország iránt roppant érdeklődést mutató mindenkori német császárról most ne is beszéljünk.

László tehát a lovak közé csapott, és mindjárt egy helyre kis törvénycsomaggal kezdett. Mivel annó nem kellett mindenféle bizottsággal, frakcióval, ellenzékkel, ombudsmannal és hasonlókkal bohóckodni, viszonylag egyszerű dolga volt, hiszen az ember egymagában egészen könnyen összehozza akár a minősített kétharmadot is: tollbamondta, aláírta, rácsöppentették a vörös viaszt, amibe belenyomta a pecsétet és hadd szóljon!

Mai szemmel olvasva a törvények elég, hm, egyszerűek voltak, de hatékonyságukkal szemben szemernyi kétely sem merül fel. Érdekességképpen álljon itt egy kis ízelítő, veretes magyarsággal:

– Ha valamely pap rabszolganőjét vette maga mellé feleség helyett, adja el; ha nem akarná, erőszakkal adják el, és árát vigyék a püspöknek.

– Ha valaki vasárnapokon vagy a nagyobb ünnepeken nem megy az ő kerületének egyházába, verésekkel javítsák meg.

– Ha valaki egy más férfivel fajtalankodó feleségét megöli, Istennek adjon számot, és ha akarja, más feleséget vehet. Ha pedig az asszony rokonai közül valaki vádat emel ellene, hogy igazságtalanul ölte meg, bírói vizsgálattal tárgyalják meg az ügyet, és a szomszédoktól mindenképpen tudakolják meg, vajon nem állott-e az asszony férjénél lenézésben és megvetésben, vagy a fajtalankodásnak valami gyanúja nem merült-e fel már előbb vele kapcsolatban, és aszerint ahogy ésszerűnek látszik, döntsék el az ügyet.

– Ha valaki leányon vagy asszonyon, aki egyik faluból a másikba megy, erőszakot követ el, úgy bűnhődjék, mintha embert ölt volna.

– Ha valamely férjes asszony lopást követ el, orrát veszítse, és adják el, és minden vagyonával együtt, amivel férje halála után más férfihez mehetett volna, bűnhődjék. És ha özvegyasszony cselekszi ugyanezt, egyik szemét veszítse, és – kivéve a gyermekeit megillető részt – vagyonával bűnhődjék.

– Ha valaki hadjárat idején lopást követ el, az ilyet minden vagyonával együtt irtsák ki.

– Ha szabad ember tíz dénár értékűt lop, minden vagyonával együtt vesszen el; ha kevesebbet, egyik szemét vájják ki.

– Ha valaki a szabadok közül lopást követ el, úgy határoztunk, hogy eme törvény szerint adjon elégtételt: ha először lop: váltsa meg magát, ha tudja, ha pedig nem tudja, adják el rabszolgának.

Amint az itt fentebb látható, joggal vélelmezhetjük, hogy László ma egészen biztosan nem a szabaddemokratákra szavazna, a feministák se hívnák meg a Vagina monológok díszelőadására, viszont rendcsinálásban egészen jó időt futott.

Nemcsak a hazai lakosság jogbiztonságának javításán fáradozott, hanem szétcsapott a pogány és hálátlan besenyők, valamint kunok és úzok között is, akik nem értékelték kellőképpen azt az óriási lehetőséget, hogy anyagi javaikkal (egyházi adó formájában) hozzájárulhattak az őket félemberként kezelő keresztény egyház épüléséhez. Sőt, még arra is maradt energiája, hogy szabadidejében (1091 tavaszán, Bizánc és Velence orra előtt) elfoglalta Horvátországot és Szlavóniát, amelyek aztán úgy nyolcszázvalahány évig csodálatos szimbiózisban éltek a mindenkori Magyar Királysággal (legalábbis szerintünk; az elfogult horvátok véleményére meg nem is vagyunk kíváncsiak).

Az életbe maradt kunokat izomból megkeresztelteti és letelepíti őket az ország közepébe, ahol a leszármazottak azóta is eszméletlenül finom birkapörköltekkel emlékeznek a régi szép időkre. Határvédelmi feladatokkal a mai Székelyföldre pedig letelepíti a kabarokat, akik (egyesek szerint) a székelység ősei voltak, de erről biztosan vannak egészen más elméletek is.

1083-ban – főhajtásként a nagy példakép előtt – kiásatja Istvánt, majd (a pápai engedélyt követően) szentté avattatja; az ő nevéhez fűződik a Szent Jobb ereklyévé nyilvánítása is.

És hogy a csatolt részek se maradjanak ki: 1091-ben a Temes partján, a mai Bánság területén hatalmas csatában győzte le a Dél-Erdélyből leszivárgó kunokat, akik voltak olyan hülyék és bedőltek a mendemondának, mely szerint a király már nem a régi, hiszen nem minden hadifoglyot végeztet ki, hanem aki vállalja, hogy a fejére vizet öntsön egy fekete szoknyába öltözött, fejhangon énekelő férfi, az megússza.

Gondolom, az már átjött, hogy László irtó jól érezné magát az ORFK Teve utcai székházában, ahol immáron négy éve imaszoba is fogadja a kétkezi bűnüldözésbe megfáradt nyomozókat. A péerje olyan jó volt (Lászlónak, nem az ORFK-nak!), hogy egész Európában híre ment a kiváló katonai tulajdonságokkal rendelkező, ugyanakkor buzgón vallásgyakorló magyar királynak; még a Szentföld visszafoglalására szerveződött első keresztes háború nagyvezéri posztjára is kiszemelte II. Orbán pápa, de (egy balul sikerült csehországi hadjárat utáni) betegség következtében László ágynak dőlt, majd 1095 nyarán, a felvidéki Nyitrán belehal a kórságba. Első körben az általa alapított somogyvári bencés kolostorban temetik el, majd 11 évvel később maradványait átszállítják Nagyváradra, ahol a püspökség megalapítása (valamint a székesegyház) ugyancsak az ő nevéhez fűződik. Szentté 1192-ben avatják, az ereklyeként rendelkezésre álló koponyacsontjaihoz történő fohászkodás pedig (állítólag) számos migrénes fejfájást meggyógyított már.

Családi életéről nem sokat tudunk, de tutira nem csalta orrba-szájba a feleségeit. Az biztosnak tűnik, hogy kétszer nősült, s mindkét házasságából egy-egy leánygyermek született; az elsőt egy orosz herceghez, a másodikat (Piroskát) egy bizánci görög királyhoz adta felségül, ami akkortájt igen nagy bölcsességre és előrelátásra engedett következtetni.

Az oroszokkal tudniillik már akkor sem ártott jóban lenni (noha hol volt akkor a Gazprom meg a Kék Áramlat…), a görög származású bizánciak pedig 800 évvel ezelőtt még komoly szereplőnek számítottak a közép-kelet-európai nemzetek sakktábláján, és nem olyan, kicsit lesajnált (a szigetviláguk meg a bárányételeik miatt picinykét irigyelt) bohókás nációnak, mint a mai görögök, akiknek utolsó 300 évéből Európa csak annyit tud, hogy ők azok, akik átb*szták az Uniót, amikor belehazudtak Brüsszel arcába, csak hogy bevezethessék az eurót, most meg havonta választásokat tartanak és zsarolják a világot, csak hogy ne kelljen visszafizetniük a tartozásokat.

De ez egy másik katonaszent, bocsánat…

Nevéhez az elmúlt századokban rengeteg legenda és sztori kapcsolódott; elég, ha a tordai hasadék keletkezésének történetére gondolunk.

És persze: Szent László napján kívánunk minden egykori és mai druszájának boldog névnapot, továbbá egy kicsit lazább erkölcsöket, mint amilyenekkel a nagy előd rendelkezett.