Tiszta szívemből remélem, hogy olvasóink között akadnak olyan polgártársak is, akik a büntetésvégrehajtás keretein belül a legjobb tudásuk szerint igyekeznek társadalmilag roppant hasznos tevékenységüknek hangot adni – már ha ennek az összetett mondatnak, különösen a „tevékenységnek hangot adni” szókapcsolatnak van bármiféle értelme.

Elsősorban nekik szól ez a poszt, de vízvezetékszerelők, kovácsok és ikonfestők kiemelt figyelmébe is ajánlom a Tiborublog rövid megemlékezését a világ (talán) legrégebbi fennmaradt börtöncellájáról.

Ahogyan azt valamennyien tudjuk, kevés természetesebb, már-már genetikailag belénk kódolt késztetés van, mint az, hogy megtévedt embertársunkat – kivégzése előtt – egy szűk, lehetőleg kőbe vájt, nyirkos és alig megvilágított lyukba dugjuk, majd a fejére szarjunk és ezt követően a térdünket csapkodjuk nevetés közben. Az emberi civilizáció történelme gazdagon tud témába vágó példákat felvonultatni; a rómaiak ebben is maradandót alkottak.

A Carcer Mamertinusra (ahonnan a több nyelvben is felbukkanó, börtön vagy zárka jelentésű szavak származnak) a római fórumok közelében futhat rá a kultúrtörténet szerelmese. Ezt a helyet már időszámításunk előtt a hetedik században fogvatartási helyszínnek szánta Róma negyedik királya, Ancus Marcius, aki nem mellesleg az első hidat építtette a Tiberis fölött.

A hely két részből áll:

Az alsó, körkörös (vagy inkább boltívesnek mondanám) rész a Tullianum nevet viseli; ide általában a halálraítélteket vetették, majd a kivégzést követően a holttest egyenesen a Cloaca Maximába, vagyis a római szennycsatornába került.

A felső rész a sima cella (ezt ez a lyuk köti össze az alsóházzal – gondolom, a rács valamivel újabb), melynek több híres lakója is volt az évszázadok alatt. Itt unatkozott öt évig Julius Caesar gall ellenfele, Vercingétorix (Asterix nagybácsija, de ez nem biztos), aki nem értette meg az idők szavát és fegyveresen szállt szembe nagy kedvencünkkel. Az ötödik év végén megfojtották.

Ez a cella látogatható, a Tullianum nem. A bejáratnál becsületkassza van, meg egy szigorú tekintetű nő, aki keresztrejtvényt fejtett, de a lóvét nem lehetett elbliccelni. A becsület az becsület. Nekem 50 centet ért.

A gall hadvezéren kívül a helynek volt még két illusztris vendége, legalábbis a keresztény hagiográfia szerint:

Itt raboskodott ugyanis Szent Péter (jobbra, kezében a mennyek kapujának kulcsával), illetve Szent Pál, a tizenharmadik apostolnak becézett Saulus (a kopaszodó pasi a baloldalon).

Péterről egy helyre kis történet is szól: állítólag vizet fakasztott a cellában, és ezzel keresztelte meg pogány őreit, Néró kolléga legnagyobb bosszúságára.

Természetesen a vaku nem működött, ezért bent, a sitt oltáránál csak ezt bírtam fényképezni.

Ha működött volna, ezt a következő fényképet nem kellett volna kölcsönvennünk a netről.

A fejjel lefelé fordított kereszt biztosan valami súlyos dolgot jelent. Csak remélni tudjuk, hogy nem valami disznóságot vagy sátáni összeesküvést.

Ha elfogadjuk az Ókori lexikon állítását, mely szerint még az időszámításunk szerinti negyedik században is börtönként használták, úgy ez a hely úgy ezer évig szolgálta a római büntetésvégrehajtási szervezet céljait, s mint ilyen, főhajtást érdemel.

Megnézném a Markót vagy a Venyigét mondjuk (és ne legyünk telhetetlenek) úgy ötszáz év múlva.