A futball háborúja

A közép-amerikai államok (közös nyelvükön, egymással szétválaszthatatlanul összefonódó történelmükön, egy tőről fakadó kultúrájukon, továbbá kétségkívül bombázó benyomást keltő, általában legalább három fő rassz legjobb jegyeit kihívóan magukon viselő nőikön kívül) még egy lényeges dologban hasonlítanak: az irreális mértékű, futball iránti rajongásukban.

Az idén nem várható sem VB, sem EB, de a tanulságok megszívlelendőek. Következzék tehát mai posztunk az egyik legabszurdabb helyi fegyveres konfliktusról: a futball háborújáról.

1970-ben Mexikót érte a megtiszteltetés, hogy a soros labdarúgó világbajnokság házigazdája legyen. A regionális selejtezők egyik csoportjába (az öreg, bajkeverő ribanc, Fortuna gúnyos kacsintásától kísérve) két olyan állam válogatottja került össze, melynek már akkor komoly elszámolnivalója volt egymással.

Egyikük El Salvador (ez a világoskék csíkos lobogójú), a már akkor is túlnépesedett, nincstelen szegényparasztok százezreinek otthont adó apró ország (négymillió lakos 22 ezer négyzetkilométeren), másikuk Honduras (a nem létező közép-amerikai uniót jelképező öt csillaggal a zászlója fehér sávján), a maga hárommillió lakosával és 120 ezer négyzetkilométerével, ahol banánültetvények százai kiáltottak munkaerő után. Természetes, hogy salvadori földművesek százezrei lépték át az alig őrzött (de évtizedek óta annál vitatottabb rajzolatú) határt, illegális és mélyen alulfizetett munkavállalóként növelve családjuk elég jelentéktelen bevételeit. Apró zsebszerződések születtek, melyek értelmében a földet megmunkáló külföldiek tartós bérleti jogot szereztek.

Az 1968-as hondurasi földreform gyakorlatilag megszüntette ezt a lehetőséget. 200 ezer salvadorit azonnali hatállyal kiutasítottak, ráadásul az általuk viszonylag jól karbantartott földeket kárpótlás nélkül visszaosztották a belföldi nagygazdáknak.

A salvadori politikai elit felkapta a vizet, ami sokkal látványosabb és olcsóbb volt, mint ésszerű, de fájó gazdasági intézkedéseket hozni az ugrásszerűen megnövő munkanélküliség és infláció letörésére: kardcsörtetés, pár zászlóalj felsorakoztatása a közös határon, érzelmektől elfúló fejhangon elmondott lelkesítő beszédek, melldöngetés, díszegyenruhák ezernyi fityegővel, ezüstsassal, csillaggal és színes zsinórokkal, vagyis minden, ami egy átlagos, felhevült latin-indián-néger kombónak kell az extázishoz.

Innen indult be a (még csak verbális) erőszakspirál, melynek részletezésétől eltekintünk. A lényeg, hogy mindkét országban rendszeresen tartottak politikai nagygyűléseket (Ceauşescu agyonlövése óta ebben a sportban a latin-amerikaiakkal csak az észak-koreaiak tudják felvenni a versenyt), az illetékes statisztikai hivatalok kormány-megrendelésre szakmányban hamisították az elvárt kimutatásokat, a sajtó szállította az uszító vezércikkeket, a rádiókabarékban egymáson köszörülték a hazafias nyelveket   – szóval állt a bál rendesen.

1969. június 8-án a salvadori válogatott megérkezett a hondurasi fővárosba, abból a célból, hogy másnap a selejtezők első fordulóját lebonyolítsák. A szállásukul szolgálóhotel nevét – mintegy véletlenül – bemondta a rádió, ergo a csapat megérkezését követő húsz percen belül körülvette azt a hazai B-közép. Eleinte csak káromkodtak és üvöltöztek, később (amikor ingyen sört osztogató titokzatos alakok is megjelentek a környéken) betörték az összes ablakot és bádoghordókkal, kürtökkel, kereplőkkel, valamint ordítással egész éjjel olyan hangzavart produkáltak, aminek következtében a vendégcsapat egyetlen percet sem tudott pihenni, tudniillik reggelig el volt foglalva a halálfélelem legyűrésével.

Másnap – micsoda meglepetés! – Honduras tizenegye 1:0-ra legyőzte a fáradtságtól, a kialvatlanságtól és a rettegéstől még mindig dülöngélő salvadoriakat. Amikor a meccset eldöntő gól megszületett, egy 17 esztendős salvadori lány (bizonyos Amelia Bolaños) odahaza elővette apja eldugott revolverét és hirtelen ötlettől áthatva szíven lőtte magát csalódottságában és elkeseredésében.

A lány elmeállapotát amúgy senki sem vizsgálta, de talán mondanom sem kell, hogy a három nappal későbbi, katonai pompával lebonyolított temetését a salvadori televízió egyenes adásban közvetítette, koporsója mögött komoran ott lépdelt az egész kormány és a hadsereg vezérkara; Ameliából nemzeti hős lett, a vérszívó hondurasiak áldozata, Salvador szimbóluma, a hazafiasság megtestesülése.

Egy hét múlva következett a visszavágó San Salvadorban. Gondolom, senkit nem lep meg, hogy a hondurasiak (akiket folyamatosan egy gépesített rohamezred kísért, megvédendő őket az indulatoktól) nem sokat aludtak, hiszen fémtárgyak, trombiták, utcakövek és elszánt szurkolók ott is akadtak, s – a változatosság kedvéért – itt is bemondta a rádió, hogy melyik szállodában szállásolják el őket.

Másnap a stadiont géppisztolyos kommandósok zárták körül, jelentős mennyiségű homokzsák és páncélozott szállító harci jármű segítségével. A vendégcsapat nemzeti lobogóját ünnepélyesen elégették, majd helyette (az emelkedett hangulat további fokozása érdekében) fekáliával és sárral összekent, szakadt rongyot húztak a zászlórúdra, mely műveletben a salvadori csapat egyes tagjai is lelkesen részt vettek. Úgy vélem, ezek után érthető, hogy a hazaiak 3:0-ra győztek. Az utcán elszabadult a pokol: pár hondurasi sportturistát meglincseltek, kétszáz, idegen rendszámú gépkocsit felgyújtottak. És közben persze mindenki torkaszakadtából énekelte a salvadori himnuszt és könnyes szemmel lengette A Hős Amelia fényképét. A hondurasi csapatot megerősített védelem mellett tudták csak kimenekíteni az országból.

Négy órával később lezárták a közös államhatárt, s mindkét nemzeti hadseregben általános riadót fújtak. A gazdasági termelés gyakorlatilag leállt, a munkahelyeken, az otthonokban és az utcákon (mindkét országban) az emberek kizárólag a bosszú gondolatával foglalkoztak.

A helyzeten nem segített, hogy mindkét idióta államelnök (Honduras színeiben itt jobbra Oswaldo Lopez Arellano, a salvadori sarokban baloldalon Fidel Sánchez Hernández) régi, konzervatív katonacsaládból származott, s eredendő macsóságukra a két család nőtagjai, valamint az illetékes vezérkarok (a hülyébbnél hülyébb tábornokokkal) még rá is dobtak pár lapáttal.

Az akkori szabályok szerint egy harmadik, semleges terepen lejátszandó mérkőzésen kellett eldönteni, hogy ki szerzi meg a VB-részvételi jogot. A helyszín Mexikóváros volt, ahol Salvador 3:2-re győzött. Emlékezzünk meg az itt alul is megnézhető győztes gól szerzőjéről: Mauricio Alonso “Pipo” Rodriguez Lindo jobbszélsőről van szó, akit a meccs után azonnal felterjesztettek mindenféle polgári és katonai kitüntetésre; mondanom sem kell, valamennyit megkapta. Megregényesített életrajzát százezer példányban kapkodták el, s összesen 24 ezer házassági ajánlatot kapott; a sima szexuális felajánlkozásokat senki sem számolta.

De térjünk vissza a politikai-katonai helyzet elemzéséhez: az utcai zendülések mindkét oldalon állandósultak, a vesztesek csalást emlegettek és lincselésre hívtak minden igaz hazafit. A két kormány teljesen elvesztette az (ön)kontrollt (ha voltegyáltalán nekik olyan), egyre durvább hivatalos kijelentések hangoztak el. 1969. július negyedikén megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok, a közös határon megszokottá vált a szórványos tűzharc.

Július 14-én (miközben a két államfő az adott francia nagykövetségeken koccintott a diplomatákkal) egy salvadori katonai gép megjelent Tegucigalpa, a hondurasi főváros fölött és ledobott egy (azaz egy darab) aprócska robbanószerkezetet, amit a hondurasiak természetesen szőnyegbombázásnak állítottak be. Elkezdődött a világtörténelem első futballháborúja, amely kereken száz órán át tartott. A sokkal jobban felszerelt (és elővigyázatosan hetek óta a határ mentén állomásoztatott) salvadori csapatok átlépték a határt, a hondurasiak ellenálltak, majd  lebombázták az ellenség utánpótlási vonalait és üzemanyag-tartalékait.

Lokális győzelmek születtek mindkét oldalon, amelyek közül kiemelkedett José Adalberto Medrano salvadori generális eredménye, aki egy teljes, 120 fős hondurasi falut csatolt 72 órányi időtartam erejéig Salvadorhoz, a település tulajdonát képező nyolc szénaboglyával, negyven ideges sertéssel és huszonhat, továbbra is sztoikus nyugalommal legelésző öszvérrel együtt.

Itt balra látható Salvador hőse, teljes menetfelszerelésben, amint farkasszemet néz az ellennel.

Ha megnézzük a tábornok felszerelését és elismételjük, hogy a salvadoriak sokkal jobban fel voltak szerelve, mint Honduras, akkor nem is hiszem, hogy a két közép-amerikai állam technológiai összecsapásának intenzitásáról különösebb vitát kellene nyitni.

A konfliktus ötödik napján, elsősorban az Amerikai Államok Szervezetének (olvasd: az USA-nak) a nyomására létrejött a tűzszünet, majd július 29-én Salvador visszavonta Hondurasban állomásozó expedíciós erejét. A hivatalos békekötésre egészen 1980-ig kellett várni, a két állam közötti államhatár-vonal végleges meghúzására pedig 2006-ban került sor.

A futballháború egyenlege: mindkét oldalon két-kétezer halott, összesen kilencezer sebesült (közülük több száz egy életre nyomorékká vált), tízezer család fedél nélkül maradt. Az ipari termelés mindkét államban 15-20 százalékkal évekre visszaesett. És nem utolsósorban: mindkét hadsereg megerősödve, új haditechnikai beszerzésekkel, jelentősen megemelt fizetésekkel jött ki a háborúból. A katonák ugyanis nagyon nem szeretnek veszíteni; de az vesse rájuk az első követ, aki igen…

4 hozzászólás

 1. hallari — 2011-09-12 20:52 

Ez nagyon jó, igazi operett-háború. Az előadásmód pedig teljesen illik a téma “komolyságához”. :-)Ez nagyon jó, igazi operett-háború. Az előadásmód pedig teljesen illik a téma “komolyságához”. :-)

 2. hallari — 2011-09-12 20:54 

a mobilos kommentszerkesztő meg monnyonle

 3. outatime — 2013-03-24 18:30 

ha ezt Rejto Jeno megirhatta volna! :))))

 4. outatime — 2013-03-24 18:32 

nem a targyhoz tartozik : csak en nevetek fel hangossan ha meglatok egy latin amerikai tabornokot teljes diszegyenruhaban? :)))

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.