Az amerikai polgárháború utolsó napjaiban, amikor a Konföderáció legelvakultabb hívei számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a déli államok visszavonhatatlanul vesztésre állnak, a fajelmélet és a rabszolgatartás meggyőződéses harcosainak maroknyi (állítólag mindössze hatfős) csoportja elhatározta, hogy a győztes Unióval szemben titkos gerillamozgalmat hoz létre.

Rövid tanakodás után, 1865 végén (más források szerint hat hónappal később) a rebellis Tennessee államban (közelebbről: egy Pulaski nevű városkában) megalakul az a szervezet, amely az obsitos alapítók szándékai szerint a fehér felsőbbrendűség elméletének (és gyakorlatának) amerikai zászlóvivője lesz: a Ku Klux Klán színre lép.

Mielőtt belevágnánk a frankóságba, pár szót a Klán szülőhelyéről, a tennesseebeli Giles megye központjáról, Pulaski városról, már csak azért is, mert (két logikai-történelmi lépcsőben ugyan), de magyar vonatkozást is felfedezhetünk a múltjában, ami méltán adhat okot hazafias mellkasunk kidüllesztésére.
Ha azt mondom, hogy az egész Giles megyében manapság kábé annyi ember él, mint Gyálon, az embernek nem esik túlságosan nehezére elképzelni, hogy a pulaski állandó lakcímkártyával rendelkező amerikaiak száma bőven leírható négy számjeggyel. Nos, nem tévedtek: Pulaski jelenleg úgy nyolcezer lelket számlál, el bírjuk tehát képzelni, hogy hányan laktak ott 150 évvel ezelőtt. Teszem azt ezren.

Noha tudjuk, hogy Amerikában minden település, amely rendelkezik legalább két kocsmával, egy gyorsétteremmel és le van aszfaltozva a főutcája, automatikusan kiérdemli a „város” elnevezést (tehát mindegyik), a kies Pulaskiról készült fotókat elnézve azért valami grandiózusabbra számítottunk.

És akkor a magyar vonatkozás.

Egy kicsit talán meglepő módon a település egy Kazimierz Michał Wacław Wiktor Pułaski nevű lengyel grófról és szabadságharcosról (itt balra) kapta a nevét, aki – miután szülőhazájában elég alacsony hatásfokkal próbált alápakolni az oroszoknak – egy rövid török-, majd franciaországi kitérő után kivándorolt az Újvilágba, ahol George Washington egyik szárnysegédjeként megmenti a főnöke életét, majd létrehozza a függetlenségi háború első reguláris lovasegységét (ezáltal a később híressé vált US Cavalry, vagyis az Egyesült Államok Lovassága alapító atyja lesz)  és a Savannah-i  csatát követően (1779 őszén, alig 35 évesen) belehal sebeibe.

Lám, máris három érv, amelyek közül egy is elég lenne ahhoz, hogy legalább egy interstate autópályát vagy a Pentagon egyik emeletét elnevezzék róla – Kazimierz ezzel szemben kap egy Tennessee-i porfészket… Jó, kapott egy megyét Georgiában is, de mégis… Ennyit az utókor hálájáról.

Joggal kérdezhetitek: hol van itt a magyar vonal? Türelem, ráérünk…

Szóval Kazimierz barátunk a lengyel nemesség azon ágához tartozott, amelynek őseit annó Hunyadi János, illetve Mátyás királyunk emelte fel a porból, s örök tanúságul előírta, hogy a klán címereiben szerepelnie kell a Corvin-féle hollónak, csőrében a gyűrűvel. Itt oldalt szemügyre vehetitek a szóbanforgó lengyel nemzetségi címert, s ily módon egyetlen józan gondolkodású magyar ember sem kételkedhet a Ku Klux Klán és a magyarok (kicsit laza, de annál izgalmasabb) történelmi kapcsolatában.

Remélem, tudtatok követni.

De félre a régmúlt dicsőségét, térjünk vissza az amerikai polgárháború utolsó évére.

A közel hétszázezer halottat és négyszázezer sebesültet eredményező, négy éven keresztül tartó testvérháború megnyerését követően az Unió minden erejével azon volt, hogy az északon már hatályos rabszolgatartás-ellenes törvényeket a hagyományosan ultrakonzervatív Délen is bevezettesse. A Klán (ahogyan a társaságra közel másfél évszázada röviden hivatkozni szoktak) eleinte kizárólag feketék és északi republikánus jogvédők (ma úgy mondanánk: emberjogi aktivisták) megfélemlítését tűzte ki célul, amit fizikai és lelki erőszakkal, továbbá fenyegetéssel remélt megvalósítani.

A Klán egyre több hívet szerez magának, főként azokból a társadalmi rétegekből, amelyek tagjai (az új rendszernek tulajdoníthatóan) elveszítik befolyásuk, rabszolgáik és olykor földjeik tetemes hányadát. Ezek az emberek (sok százezren) voltak az észak-amerikai rendszerváltozás vesztesei; gondoljunk csak Scarlett O’Hara, Rhett Butler és Ashley Wilkes szerelmi háromszögére, melynek története hetven éve méltán facsarja szanaszét nők millióinak szívét Alaszkától Johannesburgig.

Egy magára valamit is adó szervezetnek szüksége van megkülönböztető jelzésekre, amelyek láttán a szűkebb-tágabb környezet tudja, hogy most pucolni kell vagy éljenezni. A kezdetektől mintegy védjegyükké vált fehér lepel, az arcot is eltakaró csúcsos süveg és a lángoló kereszt egyre többször bukkant fel az általában éjszaka lebonyolított rendezvényeiken, ahol (főként 1867-től kezdve) a többé-kevésbé spontán lincselések is napirenden voltak.

Az elnevezésük eredetéről több változat is közszájon forog. Az egyik szerint a görög κυκλος (küklosz, vagyis kör) szóból származik; egy másik verzió azt állítja, hogy a névadók szándéka a hangutánzás volt: egy fegyver csőre töltését (esetleg egy whiskysüveg ürítését) próbálták utánozni. A „klán” szót pedig az alapítók ír-skót gyökereivel magyarázzák. Akárhogyan is történt, a három K betűt ábrázoló falfirkák felbukkanása önmagában elegendő volt ahhoz, hogy bizonyos vidékekről (még a spontán akasztások és gyújtogatások előtt) pánikszerűen távozzanak a frissiben felszabadított feketék, na és az Unió által delegált központi államhatalom képviselői.

A fehércsuklyások egyre erőszakosabb fellépése miatt (Luisianában például mintegy kétezer gyilkosságot követnek el egyedül az 1868-as elnökválasztás évében) a washingtoni Kongresszus 1871 tavaszán elrendeli a Klán törvényen kívül helyezését és a tagok büntetőeljárás alá vonását. Az intézkedés hatására a társaság mély konspirációba vonul, s ezzel párhuzamosan olyan, legálisan működő fedőszervezeteket hoz létre, amelyek tevékenységének örve alatt továbbra is megtarthatták gyűléseiket, népszerűsíthették nézeteiket, toborozhatták az új tagokat. Ilyen volt a Fehér Liga (White League), illetve a – valamennyiünk Pál utcai emlékeit felelevenítő – Vörösingesek (Red Shirts).

A kőkemény központi fellépés miatt (továbbá azért is, mert a déli államokban a Demokrata Párt unióellenes szárnyának térnyerésével tényleg sikerült egyfajta fehér dominanciát visszaállítani az államhatalmi és önkormányzati szervekben) a Klán szép csendesen visszafejlődik, s a huszadik század elejére olyanná válik, mint a szociálisan érzékeny piacgazdaság: rengetegen beszélnek róla, de senki sem látja.

A Ku Klux Klán második születésére 1915-ben kerül sor, amikor egy keményvonalas atlantai metodista lelkész, bizonyos William Joseph Simmons tiszteletes (két igehirdetés között, egy fejsérülést okozó autóbalesetet követő lábadozása után, itt balra) előveszi a régi feljegyzéseket, felkutat pár idős, egykori Klán-tagot, és létrehozza a hosszú, de annál kifejezőbb, A Ku Klux Klán Lovagjainak Láthatatlan Birodalma nevű szervezetet, melynek célpontjai közé (az addig megszokott feketék mellé) rutinosan felzárkóztatja a zsidókat, a katolikusokat, az indiánokat, a friss bevándorlókat, a kommunistákat, egyszóval mindenkit, aki nem felel meg a WASP-alapfeltételeknek (WASP = White Anglo-Saxon Protestant, vagyis fehér, angolszász és protestáns). Simmons önmagának (roppant szerényen) a Birodalmi Varázsló címet adományozta.

• Simmons elhatározásában jelentős szerepet játszott egy akkoriban bemutatott, azóta is sokszor hivatkozott némafilm, a The Birth of a Nation (Egy nemzet születése), amelybe a rendező (David Llewelyn Griffith) nem kevés fajvédő sztereotípiát is belezsúfolt a kétségtelenül iskolateremtő tömegjelenetek, vágási technikák és operatőri mozgások mellé. A 190 perces (!) produkció a Klán tagjait meglehetősen egyoldalúan, nettó szabadsághős szerepben mutatta be, egyfajta tiszta tekintetű partizánokként vagy lelkes cserkészekként, akik a négereket előzékenyen még az úttesten is átkísérnék, ha azok nem foglalkoznának szinte kizárólag békés fehér ültetvényesek lányainak erőszakos zaklatásával meg orrpiszkálással.

Egyes (meglehetősen riasztó) statisztikák szerint a Klán fénykorában, vagyis a húszas évek elején-közepén a tagok és szimpatizánsok létszáma meghaladta az ötmilliót (!), ami a választásra akkoriban jogosult amerikai polgárok 15 százaléka volt (A feketék választójogát szövetségi szinten csak 1964-től biztosítják, a nők 1920-tól választhatnak).

Ezt az elképesztő arányt főként egy Hiram Wesley Evans nevű szervezőzseninek köszönhetik (itt balra), aki 1922-től tizenhét éven át volt a Klán Birodalmi Varázslója (miközben másodállásban fogorvosként ténykedett). Hiram barátunk olyan híresség lett, hogy arcképe 1924. június 23-án még a Time hetilap borítóján is felbukkan.

Hogy ezt kellőképpen értékelni tudjátok, tájékoztatásként elmondom, hogy egy héttel korábban XI. Piusz pápa, egy héttel később pedig William Howard Taft, az USA 27. elnöke, az éppen aktuális amerikai főbíró szerepelt ugyanott.

Nem rossz társaság.

Az amerikai politikai elit érzékeli a veszélyt, amit a KKK az államra jelent, ezért egyre keményebb és szigorúbb törvényekkel igyekszik azt visszaszorítani. A szélsőséges megnyilvánulások ritkulásában nem elhanyagolható szerepe van az újonnan megalakult Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) munkatársainak és emblematikus igazgatójának, J. Edgar Hoovernek. Hoover amúgy (finoman fogalmazva) nem nagyon szerette sem a feketéket, sem a zsidókat (a kommunistákról nem is beszélve), de azt, hogy a hatályos szövetségi törvényeket bárki is leszarja, végképp nehezen tűrte.

Az Iroda emberei gyakran a Klánnal összejátszó helyi rendőrségek és sheriffek feje fölött, vagy ezeket megkerülve nyomoznak a lincselések, gyújtogatások és egyéb bűncselekmények kapcsán. Az eredmény látványos: 1940-re a KKK-tagok száma tízezer alá zuhan, a déli feketék meg felszusszanhatnak egy kicsit.

A második világháború utáni évek a szervezet befolyásának további csökkenés hozzák, noha a „mély dél” (Deep South, vagyis az Alabama, Tennessee, Texas, Louisiana és Georgia államok által lefedett terület) hétköznapjaihoz még akkor is szervesen hozzátartozott a fehér leples férfiak (és nők!) csoportjának látványa, háttérben a lángoló kereszttel, amint azt a korszak számos amerikai filmjében láthattuk (Sidney Poitier rulez!). Ez volt az az időszak, amikor nem volt meglepő, ha az alabamai vagy a georgiai éjszakai rendezvényeken részt vett a területileg illetékes sheriff, a polgármester vagy a lelkész, a jogállam és az adott egyház nagyobb dicsőségére. Az sem véletlen, hogy 1968 tavaszán Martin Luther Kinget Memphisben lövik agyon – hogy kik, arról majd egyszer a konteóblogon értekezünk…

Ugyancsak ekkoriban (az általunk egy kicsit közelebbről ismert) Béketáborban az univerzális ideológiai replika minden, a komancsokat ért nyugati vádra az volt, hogy „De Amerikában verik a négereket!”. Ja, és az, hogy „Szabadságot Angela Davisnek!”. A hetvenes évekre a feketék fokozatos emancipálódása, a fajelmélet visszaszorulása és az egyre erősödő jogvédők határozott fellépése országos szinten marginalizálta az akkor már egy évszázados múltra visszatekintő Klánt.

Napjainkban a Ku Klux Klán  távolról sem egységes szervezet; a név egyfajta brandként,  szinte franchise-ban működik, mint a Shell benzinkút-hálózat, azzal a különbséggel, hogy a Klán nem ellenőrzi az oktánszámot meg a szendvicsek frissességét. 2007-es szövetségi becslések szerint az Egyesült Államokban 150-180, egymástól gyakorlatilag teljesen független csoportja létezik, összesen 4-6 ezer taggal, akik a nap 24 órájában számíthatnak a bűnüldözők (főleg az FBI) megkülönböztetett figyelmére.

Hivatalos washingtoni álláspont szerint a Klán „gyűlölet-csoportnak” (hate group) minősül, ami az USA-ban érzelmileg csak egy fokkal enyhébb megítélést jelent, mint amit a terroristának bélyegzett szervezetek kiérdemelnek. Célkitűzéseik is finomodtak valamelyest: manapság már a migrációs törvények szigorítása és a központi, szövetségi kormányzat befolyásának csökkentése szerepel az első helyeken, s az ellenség megtestesülését főleg a dél- és közép-amerikai spanyolajkú bevándorlókban látják (noha sem a feketéket, sem a zsidókat nem kedvelték meg túlságosan, a bolsikról végképp nem is beszélve). Egyes csoportjaik szoros kapcsolatot ápolnak az újnácikkal, akikkel (az amerikai alkotmány első kiegészítésében foglaltakra hivatkozva: többek között a szólás- és gyülekezési szabadságra) rendszeresen együtt vonulnak fel, szabadon lobogtatva akár a horogkeresztes zászlót, akár Adolf-féle karlendítéssel riogatva a bámészkodókat. 

Állítólagos KKK-tagok a mai napig követnek el Amerika-szerte szórványos gyilkosságokat és más, erőszakos bűncselekményeket (amelyek elkövetőit egyre ritkábban mentik fel, nehéz gyermekkorukra való hivatkozással), de Barack Obama elnökké történt megválasztása nap mint nap világosan bizonyítja, hogy a XXI. századi Amerika lakosságának túlnyomó hányada már nem vevő a Ku Klux Klán eszméire, melynek alapítói és főbb zászlóvívői minden bizonnyal forognak sírjaikban, ha a patinás washingtoni Fehér Ház aktuális főbérlőjére gondolnak. 

Srácok, hát érdemes volt..?