A Kínába irányuló, kötöttségek nélküli ópiumexportért indított brit offenzíva egyik fontos hozadéka volt Hongkong angol kézbe kerülése. A gyarmattal 150 éven át büszkélkedett az Egyesült Királyság, noha az ópiumháború Britannia legszégyenteljesebbjének tekinthető.

Napjainkban, amikor a kábítószerellenes küzdelem minden magára valamit is adó kultúrállam prioritásai között szerepel (és most hagyjuk az amszterdami coffee-shopok létjogosultsága fölött folytatott parttalan és fárasztó vitát…), furcsának tűnhet visszatekinteni úgy 150 évre a történelemben. Igen, a XIX. század derekán a modern európai demokráciák egyik bölcsője, sokak példaképe, a dicsőséges Britannia fegyverrel kényszerítette Kínát (még pontosabban: a Csing-dinasztiát, melynek sárkányos lobogója itt látható) arra, hogy – piacait és kikötőit megnyitva – korlátlanul és ellenőrizetlenül fogadja be a brit (később a francia és az amerikai) árukat, többek között az ópiumot.

Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy az 1601-ben megalakult Brit Kelet-indiai Társaság (a továbbiakban: BKT, zászlaja itt baloldalt) állam volt az államban: több, mint háromszáz éven keresztül olyan kereskedelmi monopóliumokkal rendelkezett a Brit Birodalomban és csatolt, illetve függő részein (vagyis a földkerekség úgy egyötödén), hogy napjainkban ezek töredékéért bármelyik kőolajkitermelő óriás teljes igazgatótanácsa odaadná lelki üdvösségét (már ha lenne nekik olyan).

Aktuálpolitikából áptudét olvasóinknak csak annyit, hogy még Alekszej Boriszovics Miller is csak egy-másfél év múlva fog olyan globális befolyással rendelkezni, mint a Társaság 250 évvel ezelőtt.

A XVIII. század közepére a BKT (melynek fő tevékenységi területe – micsoda meglepetés! – India és vonzáskörzete volt) rájött, hogy a hatalmas félsziget egyes részei kiválóan alkalmasak a több, mint háromezer éves múltra visszatekintő, és egyes vidékeken roppant népszerű narkotikum, az ópium anyanövényének, a máknak a termesztésére. A BKT menedzserei (noha tudomásunk szerint egyetlen marketing-szakkönyvet sem olvastak) jó kereskedőkhöz méltó módon tudták, hogy a kínálat megteremtését követően a következő lépés a kereslet kialakítása: ázsiai léptékkel számolva egy kőhajításra ott terpeszkedett Kína, a már akkor is elképesztő számú, megfizethető élvezetek után áhítozó, több százmilliónyi lakosságával.

A nagyüzemi máktermesztés, valamint az ópium exportja villámgyorsan elkezdődött. A BKT olyan módszerekkel és haszonkulccsal dolgozott, amelyek hallatán a Gazdasági Versenyhivatal valamennyi munkatársa a mai napig sírva fakad, ha csendes munkahelyi kávézások során szóba kerül.
A kínaiak – akik mindig és minden újdonságra nagyon aktívan reagálnak, a nikotinnal kezdve az atombombán és az űrkutatáson keresztül egészen a gyermekpornográfiáig – roppant fogékonynak és befogadónak bizonyultak az új tudatmódosító szerrel szemben is: elképesztő gyorsasággal és sűrűségben alakultak és nyitottak azok a műintézmények, amelyek nemes egyszerűséggel az ópiumbarlang elnevezést kapták, s amelyek utóbb modellként szolgáltak a hasonló európai és amerikai utódok számára. 1835-ben eltörölték a BKT monopol-jogát, s az ópiumexportőrök száma megtízszereződött.

A több milliónyi, ópiumfüggővé vált és nettó zombisorsra jutott munkavállaló miatt a Mennyei Birodalom 1839-re a népegészségügyi és nemzetgazdasági katasztrófa állapotába került. A nagy számok törvénye még Ázsiában is hatályos, akadt tehát egy valóban megvesztegethetetlen kínai főhivatalnok, Kanton tartomány császári főbiztosa, bizonyos Lin Ce-hszü, akinél egyszercsak betelt a pohár: megnyerte magának az uralkodó, Tao-kuang támogatását, majd – valódi távol-keleti Vasprefektusként, egyfajta vágott szemű Gergényi Péterként – lecsapott a kábítószerre: minden felkutatható raktárat felgyújtatott, pár ezer kínai dílert, passzert, kajfert és pushert kivégeztetett, a külföldieket kiutasíttatta az országból, majd egy igen udvarias, de határozott hangú levelet írt Viktória királynőnek, amelyben arra kérte: ha Angliában be tudták tiltani az ópiumot annak roppant káros hatásai miatt, lenne szíves megakadályozni a kábítószer Kínába történő exportálását és ottani forgalmazásának elősegítését

A brit uralkodó sajnos nem tudott időt szakítani egy válaszlevélre, viszont az angol haditengerészet furcsamód pont ráért, úgyhogy 1840 júniusában a birodalmi flotta felvonult a kínai partok előtt, pár csatában ronggyá lőtte a mintegy tízszeres túlerőben lévő, de kezdetleges fegyverekkel ellátott, gyengén kiképzett császári csapatokat, lerombolta az erődítményeket, vagy ahogy elsőéves bölcsészhallgatók mondanák a harmadik nagyfröccs után: a minőség diadalmaskodott a mennyiségen.

1842 augusztusában ünnepélyesen aláírták az első ópiumháborút lezáró Nankingi Szerződést, melynek értelmében Kína – nagyon komoly összegű jóvátétel kifizetését követően – minden kereskedelmi előjogot megad az angoloknak, nem támaszt akadályt az ópium importja elé, és nem utolsósorban Hongkong (a Szikla) ekkor kerül – akkor még úgy hitték: örökös – brit fennhatóság alá.

1856-ban a történelem megismétlődik: a második ópiumháború jóformán csak két dologban különbözött az elsőtől: a briteken kívül (eltérő mértékben) részt vettek benne a franciák, amerikaiak, németek és oroszok is, valamint abban, hogy a végén (1860-ban) Kína még nagyobb pofont kapott, mint az első után.

Történészek szerint a 260 évig uralkodó Csing-dinasztia totális leépülése és az 1912-es bukásuk előkészítése a két ópium-háború során elszenvedett erkölcsi (és persze fizikai) vereségnek is tulajdonítható.