A Rainbow Warrior felrobbantása

A Tiborublog házigazdája (hasonlóan olvasóink döntő többségéhez) elkötelezett környezetvédő: nem dobálja szanaszét a sörösdobozokat, nem gyújt tábortüzet benzinkutak közvetlen szomszédságában és elviszi az üres lőszerhüvelyeket a színesfém-kereskedőkhöz.

Innen is látszik, hogy a Greenpeace-szel szemben semmiféle negatív prekoncepció nem terhel, ugyanakkor – mély levegőt véve – azt az ősrégi közhelyet is ki kell mondanunk, hogy ami hülyeség, az hülyeség. Punktum.

Mai posztunkban egy régi, ámde tanulságos esetet elevenítünk fel, amely a titkosszolgálatok és a környezetvédők közötti örök szemléletkülönbség eredője – hogy finoman fogalmazzunk. Fogadjátok megértéssel és környezettudatos empátiával a Szivárványharcos klasszikus történetét.


Az amerikai, brit és orosz titkosszolgálatok (vélt vagy valós) külföldi fellépései már semmiféle meglepetést nem okoznak; a hírfogyasztó rezignáltan veszi tudomásul, hogy Szudánban, Grúziában vagy az arab világban belenyúltak a belpolitikába, esetleg hogy eltettek láb alól egy pápát, hercegnőt vagy törzsfőnököt. Business as usual – mondja az érdeklődő és unottan a sportrovathoz lapoz.

A francia intelligens szervízek valahogy kívül esnek a Föld lakossága (franciául nem beszélő) többségének érdeklődési körén, pedig Isten (és az Ötödik Köztársaság) a tanúnk, hogy Párizsban is születnek olyan műveleti tervek, amelyek olvastán Robert Ludlum vagy Tom Clancy is megnyalná lézernyomtatója festékpatronját. Ne is lepődjünk meg ezen, hiszen most például olyan elnökük van, aki túsztárgyalásból is diplomázhatna.

1985 tavaszát írjuk, amikor – a francia kísérleti nukleáris robbantások újrakezdésének apropójából – a Nukleáris Központok Igazgatósága (ez egy francia kormányzati szerv volt, elvileg az energetikai miniszterhez tartoztak, de egy tengernagy, bizonyos Henri Fages volt a góré, ami azért elég sokat elárul a gall hozzáállásról a témához), szóval az NKI jelenti, hogy a Greenpeace (a továbbiakban: GP) szervezet a Mururoa zátony környékére tervezett újabb atomrobbantások kapcsán tiltakozását jelentette be.

A francia hírszerzés (Direction générale de la sécurité extérieure, Külső Biztonsági Főigazgatóság, a továbbiakban: DGSE) minden tégláját és a zöldek közé beépített, fedett emberét mozgósítja, akik hamarosan jelentik, hogy a GP vásárolt egy 48 tonnás halászhajót, a Rainbow Warrior-t (Szivárványharcos, a továbbiakban: RW), amellyel komoly terveik vannak. Mivel a GP Óceániában már addig is elég sok borsot tört a francia haditengerészet orra alá, Párizsban nagyon komolyan veszik a híreket.

Az aktuális védelmi miniszter, Charles Hernu (a DGSE a védelmi tárcához tartozik) 1985. március negyedikén személyesen fogadja Fages admirálist, valamint az úgyszintén tengernagy Pierre Lacoste-ot (itt balra; ő a DGSE főgóréja), akik a sírógörcs határán számolnak be a GP terveiről. A zöld szervezet arra készül, hogy a robbantás előtt behatol a francia felségvizekre, így téve lehetetlenné a kísérletet. A főkém kétségbeesése azonban álságos: a miniszter kérdésére („Mon Amiral, van-e valami javaslata?”) biztatóan bólint, majd négyszemközti beszélgetést kérelmez.

Hernu (itt jobbra) egy meglehetősen érdekes figura amúgy; számos illetékes úgy véli, hogy 25 éven keresztül a szovjetek (KGB, első Főigazgatóság) egyik csúcsvakondja volt Nyugaton – egyszer talán írunk róla is…

Azt, hogy mi hangzott el valójában a tengernagy és a miniszter purparléján, soha senki nem fogja bebizonyítani (Hernu 21 éve halott, a most 87 éves Lacoste meg soha nem volt az a pofázós típus); a lényeg, hogy a miniszter még aznap kihallgatást kér François Mitterand elnöktől, majd ezt követően ismét Lacoste-tal dumcsiznak egy jót, kicsit később a kvaterkázáshoz harmadiknak csatlakozik bizonyos Lesquer ezredes, a DGSE Műveleti Igazgatóságának újonnan kinevezett főnöke. És nem kávét főzni érkezett.

Az uszodások (a DGSE beceneve a francia köznyelvben a „La Piscine”, vagyis „Az Uszoda” esetleg “A Medence“, lévén, hogy székhelyének egykori fedése a huszadik kerületi Mortier sugárút 141 szám alatt egy vízisporttelep volt, ami – Párizsban jellemző módon – két hét alatt kiderült…), szóval a fürdőmesterek kidolgoznak egy tervet, amelynek az a lényege, hogy a RW-t akkor kell elkapni, amikor az még az új-zélandi Auckland kikötőjében horgonyoz. A terv első verziója szerint a Cég békaemberei majd egy apró kis robbanószerkezetet tesznek a hajó motorja alá, amely jól felrobban és így nem kell aggódni amiatt, hogy a köcsög zöldek behajóznak a tiltott – nemzeti! – területre. A mókára éjszaka kerül majd sor, amikor a környéken senki sem tartózkodik, úgyhogy emberi életben semmiféle kár nem keletkezik – emelte esküre két ujját Colonel Lesquer, szemében a műveleti tisztek őszinteséget sugárzó csillogásával.

Hernu megrázza a fejét: szó sincs róla, hogy a GP ilyen primkó, csakis retardált óvodások ötletéhez méltó figyelmeztetést kapjon! Az ökoidióták egy nagyhatalommal szórakoznak – emelte fel a hangját a politikus -, nehogy már megússzák egy rohadt motorblokk-cserével… A hajót el kell süllyeszteni, oszt’ bonzsúr! – szól az ukáz.

Lesquer bólint: akkor két bomba lesz. Az egyik (a kisebbik) nagyot szól majd, de kárt nem igazán okoz, s arra szolgál, hogy az esetleg még a környéken tartózkodók beszarjanak megijedjenek és elfussanak. A második (a kakaósabb) már nagyot robban és egy akkora lyukat vág a hajótesten, hogy a RW pikkpakk elsüllyed. A művelet (melynek előkészítő dossziéjára az „Urgence!”, vagyis „Sürgősség!” matricát ragasztják) a különösen jól hangzó Satanic (Sátáni) fedőnevet kapja (amiért később a sajtó lesz nagyon hálás).

  • Ezeket a “sürgős!“, “azonnal!” meg “soron kívül!” feliratú matricákat (vagy rájegyzéseket) egyetlen műveleti tiszt sem szereti, hiszen azt jelentik, hogy kapkodni kell, márpedig a kapkodás minden rendvédelmi (vagy titkosszolgálati) operáció vagy játszma esetén megsokszorozza a gikszerek bekövetkezésének valószínűségét.

A DGSE tűzszerészei morognak és mindenféle olyan technikai paraméter után érdeklődnek, amit ilyen rövid idő alatt a hírszerzők nem tudnak megszerezni, de ők is katonák: a parancs az parancs. A D-Day (azaz a francia módi szerint: a Jour J) időpontja: 1985. július 10., szerda.

Egy külföldön végrehajtott művelet hatványozott körültekintést és energiát igényel, főként akkor, ha a fogadó állam illetékeseinek fogalmuk sincs a terveinkről. A Satanic-ban közvetlenül mintegy negyvenen vettek részt, közülük tucatnyian a helyszín közvetlen közelében.

A GP-n belül már 1985 eleje óta működött egy beépített francia hírszerző: bizonyos Christine Cabon hadnagy, akit többek között bevallott leszbikussága miatt választottak ki erre a feladatra, az új-zélandi GP aktivisták zöme ugyanis ehhez a, khm, társadalmi csoporthoz tartozott. Nem én mondom, hanem az a disznó, hímsoviniszta, undorító, csúnya-csúnya, minden szempontból elítélendő DGSE állította.

A robbanószerkezeteket az Ouvéa magánvitorlás szállítja a francia TOM-nak (Tengerentúli Területnek) minősülő Új-Kaledóniából, amelyet a DGSE négy (természetesen fedett) ügynöke bérel ki. A négy főből három a DGSE tengerészgyalogos-kommandójának tagja (Gérard Andries, Roland Verge és Jean-Michel Barcelo főtörzsőrmesterek), a negyedik egy (ugyancsak hivatásos állományú) orvos, Xavier Maniguet. Ez utóbbi (őrnagy lévén) a csempész-akció parancsnoka.

  • Utólag kiderül, hogy a közvetlen műveletben részt vett egy másik Gérard is, akinek eredeti neve Gérard Royal, és van neki egy nővére, bizonyos Ségolène, aki Sarkozy vetélytársa volt a 2007-es francia elnökválasztási küzdelemben…

Az aucklandi kikötőben Dillet őrnagy várja őket, aki Jean-Louis Dormant néven lépett be Új-Zélandra; ő a koordinátor, a helyszíni halljakend, a vezetőtiszt, a műveletirányító. Szar beosztás, utólag (otthon mármint, ha nincs nagy gebasz) szinte garantált pénzjutalom, előléptetés és teljesen bizonyosan gyomorfekély a következménye az ilyen melónak. Meg magas vérnyomás, tüdőtágulás, később cukorbetegség, egyenetlen pulzusszám, egyéb pszichoszomatikus tünetek, különféle allergiák, asztma, emésztési és alvási rendellenességek, megromlott családi hangulat, válás, olykor öngyilkosság.

Nincs szebb hivatás, mint hazádat szolgálni.

A beépülők svájci útlevéllel utaztak be: legendájuk szerint ifjú házasok és mézesheteiket jöttek tartalmasan eltölteni a távoli országba. Ők a Sophie és Alain Turenge házaspár (itt fent jobbra, valójában Dominique Prieur százados és Alain Mafart őrnagy). Útleveleiket (a hivatalos bejegyzések szerint) a lyoni svájci főkonzulátus állította ki 1977 májusában, de – amint az kiderült később – ez kamu volt.

Első nagy hiba: az útlevelek hamisak voltak, ami az első aprólékosabb ellenőrzés (és a lyoni főkonzulátus telefonon történt megkeresése) során kiderült.

Kínzó kérdés: miért nem használtak fedőnévre kiállított, de EREDETI francia okmányokat? Egy francia okiratot csak francia hatóságnál lehet ellenőrizni, egy külföldi papírt pedig a külföldi hatóságnál…

A „házaspár” feladata elég összetett: ők veszik át a tengerészektől a robbanóanyagot egy erdőben, előzetesen feltérképezik a kikötőt, belépési engedélyt szereznek arra a mólóra, ahol a RW is horgonyoz, majd tizedikén késő délután kimennek a kikötőbe (július arrafelé a tél közepe, délután négykor már sötétedik), találkozik az Ouvéa víz alatt úszva érkező legénységével és részletesen elmesélik nekik a tapasztalataikat, átadják a robbanóanyagot és az időzítő szerkezetet, majd az ő feladatuk lesz/lenne a bevetési egység kijuttatása is az országból, ha gáz van. Ja és ők mondják, hogy senki nem tartózkodik a hajón, indulhat a mandula.

Pechjükre a kikötői őrség nagyon éber: feltűnik nekik a szürkület utáni szokatlan nyüzsgés a mólón, a gyanús alakok nagy zsákokkal, a leoltott lámpákkal közlekedő autó, úgyhogy jól felírnak és lefényképeznek mindent, ami a mólón történik (s amit a franciák persze nem vesznek észre).

A békaemberek 22.00 óra körül átveszik a cuccot és elindulnak a RW felé. A Turenge házaspár (most már nevezzük így őket, unalmas az a sok időzőjel) beül a bérelt kisbuszba (amit a kikötői őrség már lefotózott ugye…) és elhajtanak, a kommandó pedig felerősíti a robbanóanyagot a zöldek hajójára, abban a hitben, hogy senki nincs ott, majd kiúsznak a kikötőből és ők is távoznak.

Senki nem számol azzal, hogy a GP egy portugál származású, holland állampolgárságú fotósa, bizonyos Fernando Pereira (itt jobbra felül) a 23.42-kor bekövetkező első robbanás után nemhogy messze futott volna, hanem visszatér a RW-ra azért, hogy holmi műszaki cuccot magához vegyen. A 23.51-kor bekövetkező második bumm (ami sokkal izmosabb, mint az első) instant megöli a szerencsétlent.

A perceken belül a helyszínre érkező rendőrséget a kikötői őrség várja, a Turenge házaspár által bérelt kisbusz rendszámával és az általuk készített fotókat hordozó filmmel. A franciák már messze jártak, ezért fogalmuk sem volt a fotósról.

Reggeli kávéjuknál hallják meg a rádióból, hogy a RW felrobbantása halálos áldozatot is követelt. Nem (annyira) hülyék, úgyhogy rögtön érzik, hogy nekik pucolniuk kell. Telefonon máris lefoglalnak két helyet a nemsokára Szingapúrba induló gépre, a bérelt kisbuszt azonban VISSZAVISZIK (!!!) a kölcsönzőbe, ahol a rendőrség már várja őket…

Második nagy hiba: mi a lóf***ért kellett a kisbuszt visszavinniük? Hát nem volt mindegy, hogy (lebukás esetén) a halált okozó robbantás után esetleg egy kölcsönzött autó visszavitelének elmulasztása miatt is felelősségre vonják őket? Ennyire hülyék voltak ezek a francia tisztek, vagy csak ennyire normakövetők? Miért nem gyújtották fel azt a rohadt kocsit, vagy miért nem lökték le egy szikláról? Aztán kérjenek segítséget Párizstól: egy szigetországból viszonylag egyszerűen le lehet lépni, ha egy nagyhatalom titkos ügynöke vagyok, nem?

Szóval őrizet, majd letartóztatás, az ujjnyomaikat megtalálják a gumicsónakon, amit a robbanás helyszínétől nem messze felfedeznek a nyomozók. Alban Galbraith felügyelő, az aucklandi rendőrség nyomozó osztályának vezetője gyorsan a svájci hatóságokhoz fordul, akik postafordultával megerősítik, hogy a két svájci útlevél hamis, adataik gyanúsak: Sophie Turenge például hét éve alussza örök álmát egy helvét temetőben…

Innen kezdve már nem is oyan nehéz kisakkozni, hogy mi történt, illetve hogy kik is a hamis svájciak. Még az új-zélandi hírszerzés is felajánlja segítségét, de a rendőrök megköszönik, mondván: ez egy olyan világos, köztörvényes ügy, hogy gumitalpúaknak semmi keresnivalójuk a nyomozásban.

A párizsi védelmi minisztériumban egyre erőteljesebb fekália-szag terjeng, hiszen mindenki érzi, hogy ez nagyonnagyonnagyon el lett baltázva. Egyetlen reménysugár, hogy Új-Zéland mégsem egy Libanon, Szovjetunió vagy Kuba, hanem egy baráti, nyugati szövetséges. Hátha sikerül szót érteniük vele: szívességet kérünk, és alkalomadtán szívességet adunk cserébe, hiszen ez mozgatja nemcsak a kelet-európai falusi szomszédságot, hanem a nagypolitikát is… Ehhez azonban őszinteség kell.

Hernu (emlékszünk még: a védelmi miniszter) azonban hallani sem akar arról, hogy a franciák elvigyék a balhét… Hát hogyan is nézne az ki, hogy egy szocialista kormány hírszerzése felrobbant egy zöld szervezethez tartozó hajót és ezzel egy ártatlan ember halálát okozza?! Mindent tagadni kell! – szól a miniszteri ukáz. És mi legyen a műveleti területen elfogott és bebörtönzött két hírszerző tiszttel? – kérdezi a DGSE. Leszarom! – jött a miniszteri válasz.

Az új-zélandi bűnügyi rendőrség sem ül közben a seggén; ezeket a srácokat szinte kivétel nélkül a Scotland Yard képezte ki és nem arról híresek, hogy a herevakarás lenne a kedvenc időtöltésük. Minden kötelező kört lefutnak, beleértve a házaspár által az országból indított telefonhívások ellenőrzését is, és megállapítják, hogy a két hét alatt Svájcot ugyan egyszer sem hívták (!), Párizst viszont számtalanszor.

Innen is gratulálok a kiképzőjüknek.

Szorul a hurok, na. Július 22-én (12 nappal a robbantás után) az aucklandi ügyészség a két francia ügynököt emberöléssel megküldi, s ezzel párhuzamosan már csak a távoli maori települések kiskorú és ugyanakkor szellemileg kicsit visszamaradott lakói nem tudják, hogy ők a francia titkosszolgálat emberei. 26-án elfogatóparancsot adnak ki a már régesrégen Franciaországban tartózkodó további öt DGSE-ügynök ellen, akikről egyértelműen bebizonyosodott, hogy részt vettek a robbantás előkészítésében, illetve végrehajtásában.

Látható, hogy logó meg jelvény meg szimbólum-ügyileg a franciák nagyon jól álltak; már csak az állomány kiképzését kéne valahogy rendbe tenniük, és figyeljenek oda, hogy hülyéket ne engedjenek ki terepre. 

Vagy mielőtt élesben bevetik őket, iskolázzák be őket valami szaktanfolyamra. Ha szépen kérnek, talán van egy-két tippem.

Innen kezdve felgyorsulnak az események: augusztus hatodikán Mitterand részletes jelentést kér, amit 26-án meg is kap: ebben a DGSE még úgy-ahogy megmagyarázza a balhét. A sajtót azonban nem lehet elhallgattatni: a Le Monde szeptember 17-én, majd a L’Express huszadikán ismét felkavarja a nemzeti ülepítőmedence tartalmát, újabb szaftos részletekkel szolgálva (amikről még a miniszterelnök sem tudott). Ezt már Hernu sem bírja tovább: huszadikán délután lemond, de előtte még felmenti a DGSE főnökét, Lacoste tengernagyot.

  • Szeptember 22-én a tiszta feketébe öltözött miniszterelnök, Laurent Fabius sajtótájékoztatót tart, amit az összes francia televízió és rádió élőben közvetít. Itt bejelenti, hogy:

    „A Rainbow Warrior-üggyel kapcsolatos igazságot fogom Önökkel közölni, és ez az igazság kegyetlen: a hajót nemzeti titkosszolgálatunk, a DGSE ügynökei süllyesztették el, akik parancsra cselekedtek.

November 22-én (igen, ugyanazon év novemberében, vagyis alig 134 nappal a robbantás után; úgy látszik, az új-zélandi bíróság nem szokott tötymögni) a Turenge házaspár 10-10 év fegyházat kap; azért ilyen keveset (elméletileg az életfogyt is benne volt a pakliban), mert őszinte, beismerő és feltáró jellegű vallomásukban bűnösnek vallották magukat gondatlan emberölésben és különösen nagy kárt okozó rongálásban.

A francia közvéleménykutatások adatai szerint az ügyet követően Hernu ex-miniszter és a DGSE népszerűsége 15-20 százalékpontot növekedett.

  • A DGSE mottója (frankón!): Bárhol, ahol a szükség törvényt bont.

A Turenge-házaspár egy évet ült Új-Zélandon, majd (miután Franciaország sikeresen lobbizott 80 ezer tonna új-zélandi vaj európai importjáért) a büntetés további végrehajtását felajánlják Párizsnak; a két tiszt először házi őrizetet kap valahol Francia-Polinéziában, majd hazatérhetnek. A DGSE (vagy más francia hatóság) soha nem hallgatta ki őket, sorsukról 1988 (vagyis végleges hazatérésük) óta nincs hivatalos információ. Franciaország 40 millió frank (körülbelül 8 millió dollár) kártérítést fizetett a Greenpeace-nek, 10 millió frankot (2 millió dollárt) a megölt fényképész családjának, valamint további 45 millió frankot (9 millió dollárt) a Francia-Új-Zélandi Baráti Társaságnak.

Elég drága durranás volt.

9 hozzászólás

 1. pobeda — 2011-03-23 19:38 

Ostobák.Egy kitalált terrorcsoport nevében bejelentik hogy x órán belül felrobbantják.(kicsit sántít, de mondjuk ilyen a bónájuk) Az előzmények meg olyanok hogy abba egy afrikai ország titkosszolgálata is belekékülne.

 2. appleuserch — 2015-05-30 16:06 

Egészen alapos cikk. Azért 1-2 kiegészítés elkél :
1.) A legfontosabb, a slusszpoén kimaradt : az a bizonyos fényképész aki meghalt, az KGB beépített ügynöke volt a Greenpeace-nél. Bizonyos dolgokat (meg)tudhatott és nem véletlenül volt neki olyan fontos, hogy visszamenjen kihozni a fényképezőgépét..így azért kicsit más a leányzó fekvése.
2.) A DGSE azért nem ennyire amatőr. Az először hatalomra jutott francia szocik (akkor még 4 komcsi miniszterrel a kormányban) persze 1981-ben nekiláttak az elődszervezet SDECE (Service de Documentation Extérieure et de Contre-espionnage – Kémelhárító és Küldokumentációs Szolgálat) átszervezésének, mely 1982 óta lett DGSE – az átszervezés nem ment éppen zökkenőmentsen… De gondoljunk csak bele a szocik életükben először olyan akták és területek felett veszik át az irányítást, mint a francia Afrika-politika sötét bugyrai, stb. stb. . A szervezet élén is kissé gyakran történtek személyi változások, Lacoste nem az első volt a DGSE élén.
3.) 2-ből következik, hogy van olyan hipotézis is, mi szerint a volt gaullista ügynökök érdekeltek voltak abban, hogy az új DGSE bakizzon, lejárassa a szocikat, melybe a Fabius kormány, mégjobb esetben Mitterrand elnök is bukik. Szeptember 17-én a jobboldali elfogultsággal aligha vádolható, mértékadó Le Monde közölte, hogy a Rainbow Warriort a francia titkosszolgálat különlegesen képzett békaemberei süllyesztették el július 10-én. Az akcióban részt vett egy mindeddig ismeretlen kéttagú kommandó is, mely az eddig már lebukott két egységgel, a Turange házaspárral és az Ouéva legénységével működött együtt. Az információt a DGSE két tisztje szivárogtatta ki…
4.) A DGSE 3 fő divízióra oszik:
1. Technikai részleg
2. Operációs részleg
• ARMA /anyagok megsemmisítése, megszerzése/
• HOMO /emberek likvidálása vagy elrablása/
• OBS /megfigyelés/
3. Akciórészlegek
• Légi akciók /GAM 56 – Groupe aérien mixte 56 – „Vegyes Légicsoport”
• Kommandók
• Vízi akciók

4.) A DGSE 2 fő kaszárnyaszerű épülettel rendelkezik: a Mortier és a Tourelles-nek nevezett épületek közül főleg az utóbbi a fontos. Ha valaki Párizsban jár, akkor a város keleti peremén a Porte de Bagnolet körül keresse őket. (A hivatalos cím 128 Boulevard Mortier volt – legalábbis a 2000-es évekig – és nem 141, illetve elég nagy terület.) Az épületek mellesleg rendkívül feltűnőek, minden titkosság ellenére: Felismerhetőek a túlzott számú figyelőkamerákról és a szerteágazó parabolaantenna-rendszerről a tetőkön. Tudtommal 2005 utántól az ingatlanokat kiürítették a francia HM értékesítette volna őket, de nem tudom végül el lettek-e adva illetve ki vette meg. /Legközelebb megnézem, ha arra járok Párizsban./
1992-ben kezdték el építeni a DGSE új központjait Noisy-Le-Secben és Romainvilleben az „Erőd 2000” Program keretében. A “Balardgone” projekt (mely ugye a francia Pentagont akarta felépíteni szaftos ingatlanpanamás körettel, kb. Métro Balard, http://2.bp.blogspot.com/-x7pOM5ACUTE/UOsDZsRIyAI/AAAAAAAAZVc/SLtIedoYqfw/s1600/964556-1141878.jpg ) lehet a további kötöztetésekre is kihatással volt, ha van rá igény utánanézhetek.
5.) Egyéb érdekességek : A DGSE helyi kapcsolattartásában a szolgálat nincs felhatalmazva a rádióhálózat UHF/VHF frekvenciáinak használatára. Leginkább mobiltelefonon és nyilvános telefonkészülékeken (!) keresztül tartják (tartották) egymással a kapcsolatot. Fontosabb esetekben azonban használhatják a katonai sávtartományt (UHF 440-452). A készülékek maximum 5Wos talkies-walkies-k.
A külföldön, főleg az USA-ban foglalkoztatott DGSE ügynökök használhatják a 00800-as zöld számot, mely „ingyen” kapcsolja őket szekcióikhoz.Tengeren a 8 Megaherczes rövidhullámú sávtartományt használják, mint a Satanic akcióban is.
6.) Nemzetközi szál : az atomrobbantások terén minden nagyhatalom sarát fel lehetne emlegetni, nem a csak a franciákét. Például Nagy-Britannia annak idején szintén végrehajtotta a kísérleti robbantásait a Kajmán-szigeteken, melynek környéke a hivatalos állásfoglalások ellenére nem is annyira lakatlan…

 3. tiboru — 2015-06-08 10:01 

@appleuserch:

Köszönjük a tartalmas kiegészítést!

 5. bibo65 — 2015-09-07 09:35 

@tiboru: Az érintettek nem nagyon fogadták el a bocsánatkérést…
http://bigstory.ap.org/article/efd7fb9855a24b83ab024d84b930e6f7/30-years-later-french-agent-apologizes-bombing-boat
“Kiemelkedően kiképzett, elit katonai csoport voltak. Valóban ennyire rosszul végezték volna a munkájukat?”

 6. tiboru — 2015-09-07 17:33 

@bibo65:

Egy csomó minden bizony érthetetlen ebben a sztoriban…

 7. hollisztikriszti — 2015-09-18 07:45 

Basszus, nem hiszem el, hogy ide kattintok, és lőn, ez is alátámasztja elmebeteg, hollisztikus elméletemet a Franciàkkal kapcsolatban… Ami napjainkban kezd megvalósulni, ráadásul a jelmondatom is illik: csinálj valamit minėl feltűnőbben, annál jobban rejtőzködsz. 😊

 8. hollisztikriszti — 2015-09-18 07:53 

Ráadásul, már telehãnytam mindent, hogy mindenki bocsánatot kér a tetteiért, magyarán nem vállalja a felelősséget senki…. Milyen férgek ezek, hogy az abszolút tudatlan közvéleménynek akarnak megfelelni??!!!.. Na, ezért nem kellenek emberek a hírszerzésbe, megbízhatatlan köpönyegforgatók, jórészt.

 9. tiboru — 2015-09-28 08:55 

@hollisztikriszti:

Azért a hírszerzőket sem szabad egy kalap alá venni :-) Hamarosan megjelenik egy könyvem, róluk szól, érdemes lesz elolvasnod, ha teljesebb képet szeretnél róluk.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.