Történelmi tanulmányainkból tudhatjuk, hogy a messzi Északon mindig is tökös legények éltek (lásd például a finn hadseregismertetőnket), akiknek nem kellett a szomszédba menniük, ha embertársaikat fegyverrel kellett meggyőzniük álláspontjuk tarthatatlanságáról.

Máris helyesbítek: azért néha bizony átmentek ők a szomszédba is (sőt, a szomszéd szomszédjáig is elmerészkedtek), hogy szúró- és vágóeszközökkel, valamint épületek felperzselésével adjanak nyomatékot mondanivalójuknak; gondoljunk csak a vikingek portyázásaira.

Hogy hová akarok kilyukadni? Hát természetesen a norvég hadsereghez, melynek bemutatását egy messzi-messzi galaxisban blogban megszavaztátok úgy bő egy hónappal ezelőtt.

Előzmények

Észak Őrzői (ahogy előszeretettel becézik önmagukat, valami pihent agyú péeres jelzős szerkezetével) intézményesen nem igazán tudhatnak komoly múltat maguk mögött (most a vikingektől nagyvonalúan tekintsünk el). Az első reguláris szárazföldi norvég csapatokat 1628-ban hozta létre IV. Keresztély dán király, aki 60 évig volt a dán-norvég perszonálunió uralkodója. Az első katonai oktatási intézmény csak 1750-ben nyitotta meg kapuit, és bizony a katonai sikerekre is elég sokat kellett várniuk: 1808-ban egy másik skandináv állam (Svédország) próbálta meg elfoglalni, de a svédeket akkor még sikeresen visszaverték.

Ez érdekes amúgy: mi a jó franc fantáziát láttak előbb a dánok, majd a svédek a norvég területek feletti ellenőrzésben, hogy ennyire görcsöltek? A kőolaj akkor még nem játszott, jéggel és hóval gazdagon el van látva minden ország ott fent, aranyló búzaföldekről és napsütötte, homokos tengerpartról pedig szó sem volt…

A napóleoni háborúk során aztán a dánok mégis átengedik Norvégiát a svédeknek, s a változatosság kedvéért az addigi dán-norvég kombó helyett jön a svéd-norvég társult állam, amelyben a norvégoknak külön alkotmányuk és sorozásos rendszeren alapuló hadseregük volt ugyan, de Stockholmmal közös külpolitikát és uralkodóházat kellett bevállalniuk. Nagyjából úgy, mint annó nekünk a sógorokkal, csak ők tolmács nélkül is megértették egymást.

1903-tól norvég barátaink elkezdik fejleszteni a hadseregüket, egyre morcosabban néznek a svédekre, de annak ellenére, hogy 1904-re a háború küszöbére sodródnak, végül egy évvel később békésen szétválnak útjaik. Közel hatszáz év után létrejön a független norvég állam, amelynek minden szempontból saját hadserege van.

Az első világháborút még sikerül megúszniuk, noha a britek (eléggé sportszerűtlen, ámde annál pragmatikusabb módon) gazdasági eszközökkel és lágy fenyegetéssel arra kényszerítették őket, hogy kereskedelmi flottájuk jelentős részét (tengerészekkel együtt) bocsássák az Antant rendelkezésére. Azt nem mondanám, hogy örömmel tették, de a Keresztapa óta tudjuk, hogy vannak olyan ajánlatok, amelyeket nem lehet visszautasítani: több ezer norvég lelte halálát brit zászló alatt az első világháborúban úgy, hogy országa hivatalosan semleges maradt.

Ez a méreg, nem a mustárgáz.

A második világháború

Huszonöt évvel később Adolf nem akart hibázni, no meg a térképet és a történelemkönyveket is szerette böngészni: rájött, hogy ha Norvégia megint semleges marad (amint azt VII. Haakon király sietve kijelentette), az a Vaterlandnak megint nettó szívás lesz. Rövid tanácskozás a tábornokaival, s 1940 áprilisában a németek bevonulnak Dániába és Norvégiába, kvázi megvédeni őket egy francia-angol inváziótól. A norvég hadsereg egyes alakulatai hősiesen ellenállnak ugyan, de ez fix annyira elég, hogy a Wehrmacht ne két hét, hanem két hónap alatt tegye rá a kezét az országra (Unternehmen Weserübung, vagyis a Weser-gyakorlat fedőnevű művelet).

A két hónapnyi fegyveres ellenállás amúgy abszolút elismerést érdemel: a lengyelek öt, a franciák hat hétig bírták a nyomást. A csehek meg úgy 14 másodpercig.

A horogkeresztes zászló kitűzését követően a norvég hadsereg gyakorlatilag megszűnik: a pilóták és a haditengerészek egy része fogja magát és átszökik Angliába, ahol beállnak a szövetségesek közé és fegyvert fognak a németek ellen. A szárazföldiek pedig vagy a honi ellenállási mozgalmat (Hjemmefronten) választják, vagy csatlakoznak az 5. számú SS Páncélos Hadosztályhoz (Wiking), amely tárt karokkal fogadta a tiszta fajú skandináv önkénteseket. 1943-tól felkínáltak nekik egy másik opciót is: ez volt a 11. számú SS Páncélgránátos Hadosztály (a Nordland).

A háború végén a norvégok (norvégek?) brit segítséggel szervezik újjá a hadseregüket, és (okos emberek lévén) már elég korán rájönnek arra, hogy az a 200 kilométer közös határ a Szovjetunióval pont kétszázzal több, mint a kívánatos. Katonapolitikusaik tanulmányozzák a vonatkozó papírokat és úgy döntenek, hogy a semlegesség nem nagyon jön be; elfogadják az amerikaiak ajánlatát (már megint egy ajánlat…), és 1949-ben a NATO alapító tagjaként írják alá a washingtoni dokumentumot.

A hidegháború

A NATO-tagság automatikusan azt is jelentette, hogy elkezd ömleni a jenki haditechnika: M-114-es, M-109-es és M-105-ös lövegek, M-46-os Patton és M-24-es Chaffee harckocsik, valamint repülőgépekből az F-84 Thunderjet, az F-86-os Sabre és az F-5-ös Tiger. Norvégia (illetve hát a norvég hadsereg) feladata világos: vigyázó szemeit a szovjet Északi Flotta murmanszki bázisáról kiinduló felszíni és víz alatti hajókon kell tartania, továbbá meg kell akadályoznia, hogy egy esetleges szovjet offenzíva esetén a norvég partok mentén az oroszok bázisokat létesítsenek előrenyomuló hadihajóik számára. A norvég haditengerészet lett a Norvégia-Izland-Grönland (később Skócia-Izland-Grönland) között végighúzódó SOSUS-rendszer egyik felügyelője és karbantartója is.

SOSUS: Sound Surveillance System, vagyis a NATO által telepített és fenntartott, az Atlanti-óceán alatt végighúzódó, több ezer speciális vízalatti mikrofonból (hidrofonból) álló hálózat, amely – alapfeladatként – képes (volt?) arra, hogy a nyugat felé lopakodó szovjet tengókat kiszúrja.

A norvégok és a jenkik közötti kiváló katonai kapcsolatokat jelzi az az apróság (?) is, hogy a US Marines már az ötvenes években átszállított és lezsírozva elraktározott Trondheim mellett egy teljes dandárra való hadianyagot és –technikát (a kanálgéptől a téli cuccokon át ötezer ember tetőtől talpig történő felszereléséhez elegendő mindenfélét). Ezt ötévente felülvizsgálják és naprakésszé teszik; az utolsó ilyen áptúdételés 2008 júniusában történt. Úgy tűnik, Amerika hisz a régi mondásokban és tényleg szárazon tartja a puskaport…

Ott fenn, Északon különleges erők vonatkozásában sincs miért szégyenkezniük. Az első ilyen alakulatot már 1951 végén létrehozták, méghozzá a Haditengerészet kebelén belül. Ők a Marinejegerkommandoen. Rendszeresen együtt gyakorlatoznak az amerikai és a brit tengerészgyalogosokkal, akik évente legalább egyszer Norvégia északi területeire küldik embereiket, hogy szokják egy kicsit a hideget, no meg az orosz közelséget.

A nyolcvanas évek elején jelentős korszerűsítési hullám sepert végig a norvég hadseregen: először Leopard 1 harckocsikat vettek Németországtól (és nem aprózták el: mindjárt 150 darabot), majd további 40 darab Leopard 2-est is beszereztek, de a légierő sem panaszkodhatott, hiszen csak F-16-osból hetven (!) darabra adtak le megrendelést. És hogy a haditengerészetük se nyávogjon, a németországi Emdenből az elkövetkezendő években újabb húsz (!) Kobben osztályú dízel-elektromos tengeralattjáró érkezett a Bergen melletti Haakonsvern támaszpontra.

Napjaink

A hidegháború végeztével Norvégia geostratégiai szerepe is átértékelődött kissé, ami nem csak a közvetlen szovjet fenyegetés látszólagos megszűnésének volt köszönhető, hanem annak a távolról sem elhanyagolható körülménynek is, hogy az Északi-tenger kőolaj- és földgáz-mezőit nem csak feltérképezték, hanem módszeresen el is kezdték kiaknázni. Mára az egy főre eső mintegy 40 ezer eurós GDP-jével Norvégia Európa leggazdagabb államává vált (a luxembourgi és liechtensteini számokat most ne vegyük figyelembe, hiszen azok mögött nincs termelés, csak folyószámlák és zömében külföldi pénz); összehasonlításként elmondom, hogy a vonatkozó magyar szám 13 ezer euró körül mozog…

Északi barátaink katonai szempontból is óvatosan közelítették meg a Varsói Szerződés (és a Szovjetunió) 1990/1991-es megszűnését. Öt évig gyakorlatilag semmit sem változtattak a nyolcvanas évek doktrínájához képest. Jött aztán az 1995 decemberi norvég-orosz katonai együttműködési megállapodás, majd (ennek egyenes folyományaként) az 1996-os hadseregreform, minek következtében az addigi 13 szárazföldi dandárról 6-ra csökkentették az aktív létszámot.

Úgy tűnik, az oroszok tényleg nagyon megnyugtathatták őket, mert további négy év elteltével a politikusok újabb karcsúsítást vertek végig a kicsit duzzogó (és hivatalból enyhén paranoiás) tábornokok ellenkezése dacára: a hat dandárból maradt négy, ráadásul egyre-másra lakat került a norvég véderő büszkeségeire, a híres (részben rejtett, részben nyílt) északi erődítményekre és föld alatti bunker-hálózatokra. És hogy a végső kétségbeesés szele minden norvég military-rajongót megcsapjon, aki még reménykedett: 2004 óta már csak két aktív szárazföldi dandár áll készenlétben arra, hogy hivatásszerűen életét adja a sárgán ringatózó norvég búzamezőkért gleccserekért és a fjordokért.

A fenti élőerő-létszám a hivatásosokra és szerződésesekre vonatkozik; a sorozott állománnyal együtt a 18 ezres létszám nagyjából 28-30 ezres lesz – de erről bővebben a második részben olvashattok.

A norvég államháztartás felelősei megkülönböztetett figyelemmel kísérik a megcsappant létszámú katonaság pénzügyi igényeit. Oslo a NATO jótanulói közé tartozik, hiszen ebben az évben 6,5 milliárd dollárt fog költeni katonai-védelmi célokra, ami a (rendszeresen szufficites!) norvég költségvetés 1,57 százaléka. Ismét teszek egy fájó összehasonlítást: a 2011-es évben Magyarország körülbelül 1,3 milliárd dollárt (275 milliárd forintot) fordít védelmi kiadásokra, ami a magyar GDP-nek kábé az 1,2 százaléka. És akkor most ne is vegyük figyelembe, hogy mi pont kétszer annyian vagyunk (mármint lakosság szempontjából).

Az oroszokkal tényleg egészen jól megvannak; egyetlen komolyabb nézeteltérésük az egymással határos északi-tengeri területek hovatartozásának eldöntése körül izzik fel időről időre. Persze azt senki sem gondolja, hogy a jegesmedvék vagy a jéghegyek feletti rendelkezési jog okozza a parázs vitákat. Nem bizony; becslések szerint a környéken (mármint az ottani tengerfenék alatt) van a Föld még fel nem tárt gáztartalékainak 25-30 százaléka – ez azért elég nyomós ok egy kis szkanderezésre.

Norvégia és Izland 2007 áprilisában aláírtak egy védelmi megállapodást, melynek értelmében a jenkik fokozatos keflavíki visszavonulásával párhuzamosan a (hadsereg nélküli) szigetország védelmét biztosítandó Oslo csapatai rendszeresen szerveznek hadgyakorlatokat Izlandon, beleértve a haditengerészeti műveleteket, valamint az izlandi légtér biztosítását is a norvég légierő közreműködésével.

A nemzetközi jelenlét ugyancsak fontos prioritás a norvég hadsereg életében; 1948 óta több, mint 50 ezer norvég katona szolgált kék sisakban valahol a nagyvilágban. A belső rendelkezések és a jogszabályi háttér jelenleg kétezer katona egyidejű külföldi jelenlétét teszi lehetővé, ami a teljes létszámnak több, mint a 10%-a, de szó van a felső korlát emeléséről. A különböző békeműveletekbe főként a „Telemark” gépesített zászlóalj, illetve a 2005 óta működő ISTAR (Intelligence, Surveillance, Target Acquisition and Reconnaissance, vagyis egyfajta különleges felderítő feladatokat ellátó) zászlóalj szokott embereket delegálni. És azt sem hallgathatjuk el, hogy (noha Norvégia nem tagja az Európai Uniónak), szoros katonai együttműködést folytat az EU szakosodott szerveivel.

A poszt második részében (amire nem kell túl sokat várni) áttekintjük a felszerelést, a szervezeti alapelveket, röviden a különleges erőiket, valamint egy kicsit részletesebben foglalkozunk a haditengerészettel, a légierővel és „negyedik haderőnemmel”, a híres norvég Nemzeti Gárdával, a Heimevernettel.