Elijahu Kohen 1.0

Kémekről és hírszerzőkről szóló minisorozatunk nem lehet teljes a zsidó állam egyik legsikeresebb gumitalpújáról szóló poszt nélkül. Ez a pali a hatvanas évek első felében olyan dolgokat vitt véghez a Közel-Keleten, amelyeket Torontótól Párizson keresztül Moszkváig azóta is tanítanak a spionhistóriai kurzusokon, és biztosak vagyunk abban, hogy a legenda kialakítása, a beépülés és a közvetett befolyásolás speckolok végén sorra kerülő számonkérésekkor minimum két kérdés kapcsolódik hozzá.

Lássuk tehát Elijahu Kohen (vagy Cohen) történetét.

Azt, hogy az izraeli titkosszolgálatok évtizedeken keresztül a második legősibb szakma egyik csúcsát jelentették, még (amúgy számos) ellenségeik se nagyon szokták kétségbe vonni. Blogunk nem pszichoszociológiai eszmefuttatásairól híres, ezért elsődleges (és természetesen vitatható) magyarázatként fogadjuk el, hogy egy állam hírszerzése és elhárítása színvonalának ezek szerint nem jön rosszul, ha folyamatosan riadókészültségben, a legmagasabb fordulatszámon kénytelen működni. Egy, a frontvonalban tevékenykedő titkosszolgálatra a természet törvényei alkalmazhatók: az erősek fennmaradnak, a gyengék elhullanak.

Na jó, néha az erősek is csúnyán végzik, de ők inkább utóbb, mint előbb.

Elijahu 1924 decemberében született Egyiptomban. Szülei még az első világháború előtt Szíriából menekültek a zsidókkal szemben valamivel toleránsabb Alexandriába, ahol az öreg Saul Kohen egy rövidáru-kereskedést nyitott; specialitása a tiritarka nyakkendők voltak, amelyek nagyon szépen fogytak. Ortodoxok lévén, túl sok világi szórakozásra nem nyílt lehetőség, ezért ne csodálkozzunk, hogy Szófia asszony fegyelmezetten, egymás után hét virgonc gyermeknek ad életet; hősünk volt a második a sorban, egyúttal a legidősebb fiú.

Itt fent jobbra (még csak négy gyerekkel) az alexandriai Kohen-család; Eli a bal szélen látható.

Az iskolai évek semmi különössel nem szolgáltak: Elijahu (a barátoknak: Eli) eminens tanuló volt (gondolom, a többiek utálták is rendesen), a nyelvek úgy ragadtak rá, mint luxusprostik egy felspécizett Maserati GranTurismóra: érettségire az anyanyelvi héberen és az egyiptomi, valamint a szíriai arab dialektusokon kívül franciául és angolul kiválóan, olaszul és spanyolul tűrhetően ír, olvas és beszél.

A nyelveken kívül a történelem és a fényképezés a gyengéje, valamint rendszeresen elkápráztatja cimboráit és családtagjait fotografikus memóriájával. Nem okoz neki különösebb gondot az a mutatvány, hogy a helyi telefonkönyv tetszőleges oldalát három percig bámulja, majd szemrebbenés nélkül visszamondja a neveket és számokat, oda-vissza, helyre, tétre, befutóra.

A család rabbit akar csinálni belőle, de Eli tarkóján felborzolódnak a hajszálak, amikor erről hall: a máskülönben roppant fegyelmezett fiatalember a 19. születésnapján a sarkára áll és röviden közli a megdöbbenéstől csak hápogni tudó családdal, valamint  az őt éveken keresztül istápoló Ventura rabbival, hogy köszöni szépen a lehetőséget, de speciel egészen más tervei vannak. Mindenki meghökkenésére az alexandriai műegyetemre iratkozik be, de közben árgus szemekkel figyeli a javában tomboló második világháború híreit.

Minden jel arra utal, hogy már közvetlenül a háború után kapcsolatba kerül az akkor még terrorcsoportként működő földalatti zsidó szervezetekkel: az Irgunnal és a Haganával. Noha robbantásokra, gyújtogatásokra is felkérik, ő már akkor tisztázza, hogy neki inkább az intellektuálisabb, illetve a stratégiaibb részfeladatok fekszenek. Ily módon az ifjú Kohen beszáll a cionista embercsempész-bizniszbe: a Gósen-művelet keretein belül egyiptomi zsidók Palesztinába történő kijuttatását szervezi, meglehetős eredményességgel, mintegy másodállásban pedig fedőneveken különböző lakásokat bérel szerte Észak-Egyiptomban, amelyek búvó- és pihenőhelyül szolgálnak a fáraók földjére ilyen-olyan feladatok végrehajtására érkezett zsidó különítményeknek.

Noha sokáig húzódozott, 1956-ban (amikor az előrenyomuló izraeli csapatokat jóformán csak a Szuezi-csatorna és a nagyhatalmak nyomatékos felszólítása akadályozza meg abban, hogy a piramisoknál vacsorázzanak valami kósert) végül úgy dönt, hogy (a már korábban kivándorolt családjához hasonlóan) ő is alijázik; három hónapjába telik, amíg elvarrja a szálakat és 1957 februárjában, egy 12 kilós papundekli bőrönddel a kezében megérkezik Izraelbe.

Ősei földjén elég sok csalódás éri; az addig mélyen vallásos (sőt, életvitelszerűen a keményvonalas ortodox irányzathoz tartozó) Eli megdöbbenéssel látja például, hogy Tel Aviv utcáin a fiatalok bizony magas ívben tesznek a hagyományokra, és szombaton is rágyújtanak. Másik sokk, amitől barátunk eleinte formálisan rosszul lesz, az az, hogy bizony a jó kis disznóhúst be lehet ám szerezni még a zsidók államában is, és nemcsak keresztények hódolnak a sült tarja vagy a vékonyra szeletelt sonka oltárán, hanem Mózes leszármazottai is.

Száz szónak is egy a vége: Elijahu Kohen szarul érzi magát, ráadásul a családdal sem túl jó a kapcsolat, amit főként a konspiráció okoz: nemcsak arról nem beszélhet nekik, hogy miket csinált Egyiptomban, de álmait sem oszthatja meg velük. Ezek az álmok ugyanis egy irányba mutatnak: Eli főállású kém akar lenni, s ez a szakma nem tűri a kitárulkozásokat meg az őszinteségi rohamokat.

A Moszad valami miatt lecsúszik emberünkről, ezért a Cáhál (a zsidó hadsereg) hírszerzése, az Aman kerül helyzetbe: 1957 novemberében Eli a hadügyminisztérium fordító- és tolmács-osztályán kap munkát, magyarán nyelvtudását kamatoztathatja a főleg arab nyelvű források által adott jelentések ivritre történő átültetésénél. Alacsony, de biztos fizetés, irodaszag, lötty kávék, tornyosuló papírhalmok, röviden: unalom.

Ő azonban érzi: ennél sokkal többre képes. Kilincsel, beadványokat ír, fényezi magát, mígnem 1959 elején vágyai meghallgatásra lelnek: átkerül fedett (műveleti) állományba. Ennek külső jele (mi most már tudjuk, de akkor ez nem volt ennyire nyilvánvaló), hogy úgymond leszerel és elmegy a civil szférába, méghozzá a Hisztadrut (a legnagyobb szakszervezeti mozgalom) alkalmazásába lép. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdődik az egyénre szabott felkészítése, amely hónapokig tart. Munkanapokon, hivatali időben anyagbeszerzőként, majd könyvelési segédalkalmazottként tevékenykedik, hétvégeken, illetve esténként pedig sorra találkozik kiképzőivel, akik átveszik vele a hírszerzés teljes szakmai anyagát, a figyeléstől és az ellenfigyeléstől a legendázásig, a rádiózástól a leplezett fotózásig, az irányított beszélgetések lefolytatásától kezdve a memóriaedzésen át a tárgyi postaládák és a konspirált találkozók helyszínének kiválasztásáig mindent.

Eli jó tanuló (persze – ne feledjük – még Egyiptomból rendelkezik megfelelő alapokkal); nyelvtudását is csiszolgatja, úgyhogy 1960 közepére (a már említett nyelveken kívül) elboldogul németül és görögül is. Bejárja az országot, turistaként nézelődik; ellátogat a Holt-tenger mellé, Maszadába is, ahol – így a hivatalos szöveg – erőt merít az egykori öngyilkos felkelők példájából. Barangolásai során olykor kipróbálja, hogy milyen az, ha arabnak adja ki magát. Ez amúgy nem esik nehezére, hiszen külső megjelenése alapján nyugodtan modellt állhatna bármelyik antropológiai kézikönyvben, ha a tipikus arabról készülne felvétel: magas, sportos testalkat, barna bőr, fekete haj és vékony bajusz, olajos, ugyancsak fekete szemek.

  • Hogy is mondta az a régi csokireklám: Ne ítélj elsőre!

1960 őszén Názáretbe küldik, ahol egy mohamedán vallási főiskolára jelentkezik – gondolom, nem lepek meg senkit azzal, hogy nem Kohenként… Ekkorra már nyilvánvalóvá válik, hogy Eli működési területe valamelyik arab ország lesz; amikor különtanárt kap, akivel a Damaszkusz környéki arab dialektust és a szíriai lokális szokásokat gyakorolja, nem kell hozzá Mensa-tagság, hogy kisakkozza: a katonai hírszerzés Szíriát nézte ki neki játszótérként. Nincs is ellenére – Európát nem kedveli különösebben, na meg ezzel a fizimiskával bármelyik bajor sörözőben közfeltűnést keltene (pontosítás: bármelyik, AKKORI bajor sörözőben).

Rövid történelmi áttekintés: 1958-ban Egyiptom és Szíria unióra lépett, létrehozva az Egyesült Arab Köztársaság nevű, eléggé erőltetett és mesterkélt államot, melynek két entitása nem is volt határos egymással – a kapcsolatot csak tengeri úton lehetett tartani.

Az ötlet az egyiptomi elnöké, Nasszeré volt, s ebből kifolyólag a kábé kétszer gazdagabb és fejlettebb Szíria gyakorlatilag Egyiptom kvázigyarmatává vált: egyiptomi parancsnokai lettek a szír csapatoknak, a damaszkuszi minisztériumok és államigazgatási szervek megteltek Kairóból érkező, magukat minél gyorsabban megszedni kívánó hivatalnokokkal, a szír termékeket nyomott áron kellett Egyiptomba exportálni, vagyis Szíriának szívás volt az egész. Nem is bírták sokáig: három és fél év elteltével, 1961 szeptemberében egy fiatal damaszkuszi ezredes, Adbel Karim Nehlavi tart egy lelkes beszédet a rádióban, amelyben bejelenti, hogy hazája kilép az EAK-ból, a továbbiakban ismét független államként létezik, ami pedig Nasszert illet, részéről menjen az anyjába. Vagy valami hasonló.

Szóval a térség helyzete meglehetősen kaotikus volt, és nem kell csodálkozni azon, hogy a zavarosban az izraeliek is akartak halászgatni egy kicsit, s Szíria a hírszerzési csapásirányuk fővonalába tartozott.

 Ekkor történik, hogy a Moszad vezetője (Isszer Harel – itt balra) udvariasan bekopog a vezérkari főnökhöz, Hájim Laskovhoz (jobbra) és olyan keresetlen szavakkal, amilyenekkel csak egy magasrangú hírszerző tud bánni, elkéri Kohent a katonai hírszerzéstől. Azaz elkérné, de Laskov üvölt vele, mint a sakál és gyakorlatilag kidobja az irodából: a legjobb emberét nem adja a civileknek!

Harel, ez a vén dörzsölt róka csak bólogat és mosolyog, majd bekérezkedik a miniszterelnökhöz, David Ben-Gurionhoz (aki – tipikusan izraeli megoldásként – egyszemélyben akkoriban a hadügyminiszteri teendőket is ellátta). Tíz perc beszélgetés után a moszados távozik, s mire visszaérkezik helyére, íróasztalán már várja a katonák üzenete: a legnagyobb örömmel átadják Elit az „Intézetnek”, salom, és persze köszönik az együttműködést…

A Moszad egy dologban egyetértett a katonákkal: Kohent Szíriába kell telepíteni. Mivel ez nem úgy megy, hogy vesznek neki egy repülőjegyet Damaszkuszba és hajrá, előszedik a személyi dossziéját és olvasgatják, olvasgatják, mígnem valamelyik főokosnak szemébe nem tűnik a beszélt nyelvek közül a spanyol. És milyen véletlenek vannak: mivel az illető pont azon a héten volt kénytelen elviselni felesége argentin származású népes családjának idegőrlő látogatását, és mivel a beszélgetések során kiderült, hogy Buenos Airesben (a még mindig számos zsidón kívül) jelentős lélekszámú arab kolónia él, az ötlet elkezd körvonalazódni…

Argentína több szempontból is megfelelő terepnek tűnt arra, hogy egy izraeli hírszerző kiindulási pontja legyen: a háború alatt, de főleg utána rengeteg bevándorló érkezett Európából és a Közel-Keletről: nácik, zsidók, arabok találtak menedéket a dél-amerikai államban, ahol nem volt illendő az előéletről érdeklődni. Viszonylag rövid idő alatt bárki kaphatott állampolgárságot, aki fel tudott mutatni egy bankszámlát, ráadásul a barátságos környezetet is mintha arra teremtették volna, hogy az ember ismerősöket szerezzen, és akkor még nem beszéltünk a kiváló minőségű vörösborokról, a semmi máshoz sem hasonlítható marhasztékről, továbbá a tangóról, a fociról és a temperamentumos nőkről.

A Moszad szakemberei nekilátnak tehát és kidolgozzák Kamal Amin Saabet (más átírásban: Sabet, Taabet vagy Taabsz) szíriai származású, de Libanonban és Egyiptomban nevelkedett, 1947 óta Argentínában élő üzletember legendáját. Maga Elijahu is részt vesz ebben az aprólékos, alapos és roppant nagy körültekintést igénylő melóban, hiszen tudvalevő volt, hogy a szír-egyiptomi elhárítás elég aktív, s komoly támogatást kapnak a területen nemkülönben profinak számító szovjet elvtársaiktól.

A lebukás egyetlen kém számára sem fesztivál, de egy izraeli hírszerző dekonspirációja arab területen akkora szopás, aminél nagyobbat elképzelni is megerőltető; egy damaszkuszi börtön kihallgatószobájának virtuális képe pedig olyan motivációs tényező, amely csodákra képes.

1961 februárjában Elijahu megérkezik Buenos Airesbe, ahol elkezdi az előkészítő, alapozó terepmunkát: először is speciális nyelvleckéket vesz (elvégre legendája szerint már 14 éve Argentínában él), üzletelget, na és természetesen eljár azokra a helyekre, ahol arabok (főleg szírek) meg szoktak fordulni. Törzstagja lesz a helyi Iszlám Klubnak, előfizet az arab újságokra, lelkiismeretesen eljár a helyi mecsetbe és célzottan (de nem feltűnően) barátkozik a szír emigráció hangadóival.

Itt balra a buenos airesi La Paz kávézó, az egyik törzshelye.

Áprilisra elérkezik az idő, hogy gyorsítson. Egyre hangosabban és szenvedélyesebben kezdi el ismételgetni, hogy mennyire nem ért egyet a szír-egyiptomi unióval, és hogy – meggyőződéses, szír származású hazafiként – mindent megtenne őshazája érdekében. Megismerkedik, majd összebarátkozik Abdullah Latiffal, a legnagyobb példányszámú argentínai arab újság, az Al Alam al Arabij főszerkesztőjével, akivel – micsoda meglepetés! – pontosan ugyanúgy látják Szíria és az arab világ helyzetét, esélyeit, jelenét és jövőjét. Nem mellesleg azt is megtudja (na kitől? Nyert!), hogy Latif a szír-egyiptomi titkosszolgálat informátora, és beszélgetéseik kivonatos formában a megfelelő damaszkuszi íróasztalokon landolnak.

1961 késő tavaszára már ott tart, hogy nincs olyan arab nagykövetség Buenos Airesben, amelynek partijára ne kapna aranyszegélyes meghívót. Mindenki megkedveli az alapjáraton csendes, visszahúzódó, de olykor patrióta lendülettel megnyilvánuló Kamal Amin Saabetet; több arab diplomata is biztosítja támogatásáról arra az esetre, ha úgy döntene: hazatelepül a Közel-Keletre. És mit ad isten: Saabet júniusban arra az elhatározásra jut, hogy felszámolja argentin érdekeltségeit és megkezdi az előkészületeket a Szíriába történő végleges hazatelepülésre…

A hír hallatán a főszerkesző haverja, továbbá a buenos airesi szír nagykövetség két, vezető beosztású tisztviselője is ajánlólevelekkel látja el, valamint több tucat damaszkuszi nevet és telefonszámot kap – ezek nagy része a szír államigazgatás, hadsereg és az üzleti élet kiemelkedő személyiségeihez tartozik. A levelekben csak szuperlatívuszokban beszélnek Saabetről, akinél nagyobb arab (és főként szír) hazafit keveset hordott magán a Föld.

’61 augusztusában (londoni, zürichi és római kitérőkkel, pihenőkkel és okmánycserékkel tarkított, úgynevezett zsilipezős napok után) hazaérkezik Izraelbe, ahol két hónapon keresztül jelentését írja, újból és újból ismétlődő kihallgatásokon vesz részt, valamint folytatódik különleges kiképzése: felfrissítik rádiós és fotós ismereteit, finomítják legendáját, és – nem mellesleg – világossá teszik, mit is vár tőle a Hírszerző és Különleges Műveletek Intézete (ahogy a Moszad hivatalos elnevezése szól): minél mélyebben épüljön be a szír közigazgatásba, szerezzen értékelhető információkat a szír hadsereg szervezeti felépítéséről, parancsnokairól, telephelyeiről, laktanyáiról, felszereléséről, haditechnikájáról, rejtjeleiről, és (utoljára, de abszolút nem utolsósorban) a Golan-fennsíkkal kapcsolatos szír tervekről, az ottani létesítményekről, katonai létszámról. És ha marad egy kis ideje, persze jól jönnének elemzések az ismét függetlenné vált Szíria külpolitikai terveiről, diplomáciai erőfeszítéseiről, nemzetbiztonsági stratégiájáról és hasonló apróságokról.

1962 legelején Elijahu Kohen izraeli hírszerző (azaz Kamal Amin Saabet argentin-szír üzletember) minden szempontból készenBorító_200 áll arra a feladatra, amely végrehajtásának minősége és főleg eredményei méltán késztetik elismerő csettintésekre a titkos műveletek iránt érdeklődőket.

Hogy mi történt a továbbiakban, a következő részben olvashatjátok.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

12 hozzászólás

 1. Bibó — 2011-04-05 10:49 

Ma most jelenne meg a következő rész, már késő lenne. Igen érdekes, izgalmas olvasmány, és nem kevésbé szórakoztató!

 2. tib0ru — 2011-04-05 11:10 

Köszi! Holnap reggel jön a folytatás!

 3. spájdernecc — 2011-04-05 13:06 

hm…dézsa víz…
jó olvasni
informatív és felhasználóbarát

 4. pirinty — 2011-04-05 14:52 

Ez nagyon érdekes volt. És a stílusod is élvezetes. Várom a folytatást!

 5. Kovács Zoltán Gábor — 2011-04-05 16:00 

Sok hasonló történet érdekelhet , más is ! Várom a folytatást ! Jó a közvetlen stílus !

 6. tib0ru — 2011-04-05 18:09 

A spoilereket kéretik mellőzni. Köszönöm.

 7. tib0ru — 2011-04-05 18:10 

Az elismerő szavakat pedig köszönöm! Lesz még sok hasonló poszt, maradjatok velem!

 8. tib0ru — 2011-04-05 18:12 

Köszönöm az elismerő szavakat, maradjatok a Tiborubloggal a jövőben is, számos érdekes téma és poszt vár még rátok!

 9. tib0ru — 2011-04-05 18:13 

Bocs, rendetlenkedik a blogmotor :-(

 10. youBORka — 2011-04-05 19:14 

Tetszik a stílus és a témaválasztások is abszolút lefedik az érdeklődési köreimet.
Ezt a történetet már több verzióban, vagy inkább forrásból olvastam, mivel rendkívül érdekelnek a titkosszolgálatok, azonbelül is a Mossad különösen. Ennek ellenére ígérem végigolvasom, kicsit úgy mint az a gyerek aki mindig megnézi ugyanazt a filmet, hiszen hátha egyszer más lesz a vége :)
Amúgy grat. Jó blog.

 11. youBORka — 2011-04-05 19:15 

Tetszik a stílus és a témaválasztások is abszolút lefedik az érdeklődési köreimet.
Ezt a történetet már több verzióban, vagy inkább forrásból olvastam, mivel rendkívül érdekelnek a titkosszolgálatok, azonbelül is a Mossad különösen. Ennek ellenére ígérem végigolvasom, kicsit úgy mint az a gyerek aki mindig megnézi ugyanazt a filmet, hiszen hátha egyszer más lesz a vége :)
Amúgy grat. Jó blog.

 12. tib0ru — 2011-04-05 22:02 

Köszi! Ha a téma érdekel, érdemes lesz gyakran visszanézned!

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.