Otto Skorzeny

Eddigi fennállása óta a Tiborublog házigazdája többször  igyekezett azt bizonyítani, hogy véleménye szerint a vegytiszta katonai vagy titkosszolgálati erények előtti főhajtás gyakorlatilag független a posztokban megörökített korszaktól, egyenruhától és a feldolgozott személy (vagy alakulat) mögött álló ideológiától. Egy jó katona (vagy kém) akkor is jó katona (vagy kém), ha német, izraeli, amerikai vagy orosz zászló alatt teszi a dolgát, aki pedig ezt kétségbevonja, az vagy nem ért a területhez, vagy elvakultan gondolkozik.

És így lesz téma ezeken az oldalakon a már tárgyalt Eli Kohen mellett mai főszereplőnk, akinek pályafutása ismét csak alkalmas arra, hogy kisebb hullámokat verjen.

Tekintsük tehát át közösen Otto Skorzeny rövid életrajzát.


Hősünk osztrák-magyar alattvalóként a Monarchia fővárosában született 1908-ban. Apai ágon számos katonai, illetve más egyenruhás őst tud felmutatni, s a kis Ottó zsenge gyermekkorától kezdve kedvtelve lapozgatta a családi fotóalbumot, melyben délcegebbnél délcegebb, marconánál marconább és bajszosnál bajszosabb férfiak képei váltották egymást.

Igen, még ha a szemlélőnek hihetetlennek is tűnik: valaha Ottó is volt zsenge gyermek, és megbízható forrásból arról is értesültünk, hogy élete eme korai szakaszában ő is játékmacit szorított magához elalvás előtt, nem pedig egy gépkarabélyt vagy kommandóskést.

Tíz éves, amikor a dualista monarchia széthullik és hatmillió osztrákkal együtt azon kapja magát, hogy birodalmi alattvalóból egy „futottak még” kategóriába visszacsúszó kis hegyi köztársaság állampolgára lesz. Jó, ne túlozzunk: az általános iskolás gyerek biztosan nem agyal ilyen hülyeségeken, de úgy 15-20 év múlva ezeknek az élményeknek még jelentőségük lesz.

A középiskolában (a testnevelésen kívül) a reáltantárgyakban jeleskedik, ami – valljuk be – elég ritka; jómagam egyetlen olyan matek- vagy fizikarajongót sem ismertem, aki egy komplex függvényábrázolás vagy egy lejtőkkel, csigákkal és súrlódási erőkkel bőven megtűzdelt szöveges dinamikai feladat eredményes megoldása után, merő kikapcsolódásként lefusson tíz kilométert, majd súlyzózzon és gimnasztikázzon két órát a vívólecke megkezdéséig.

De az is lehet, hogy csak rossz társaságban mozogtam.

Szóval az ifjú Skorzeny (aki nem viselte a „von” szócskát kereszt- és családneve közt, nem is tudom, ez honnan terjedt el ennyire; talán majd ti a kommentekben elmondjátok), szóval az ifjú Skorzeny nem akar az impotens, senki által nem jegyzett osztrák hadsereg tisztje lenni, ezért inkább a bécsi műszaki főiskolát választja, ahol általános mérnöki szakra jelentkezik. A nem túl feszes órarend nem köti le az ekkor már 194 centi magas, 98 kilós, csupa izom és kicsit még mindig lányos képű Ottó minden idejét (noha minden vizsgáját legalább jó közepessel teszi le), ezért a korszak (hivatalosan betiltott, de talán éppen ezért nagyon népszerű) egyetemi kardpárbajainak egyik főszereplőjévé válik.

  • A huszadik század első harmadában a bécsi egyetemi-főiskolai ifjúság körében (és egyáltalán, az egész német nyelvterületen) a mindenféle ok (vagy inkább ürügy) miatt kirobbanó kardpárbajok legalább olyan elterjedtek voltak, mint napjaink felvilágosultabb kollégiumaiban a spanglizás vagy a csoportos szex. A tesztoszterontól duzzadó fiatalok hatra-vakra kihívták egymást párbajra, amit aztán a romantikus könyvekből ismert módon, segédekkel és nézők előtt bonyolítottak le egy-egy grinzingi ligetben, lehetőleg a kora reggeli vagy késő délutáni órák körül.Ez volt a Mensur.Persze nem halálos összecsapások voltak ezek, hanem – általában – az első vérig tartottak. Utána jól el lehetett menni fröccsözni egyet, meg lenyomni egy-két wienerschnitzelt hagymás krumplisalátával.

Ottó is egy ilyen összecsapásban szerezte meg azt a (bal fülétől egészen az álla közepéig húzódó) forradást, amely aztán – kvázi védjegyévé válva – olyan ismertté tette az arcát, ráadásul egy kis férfias jelleget is kölcsönzött a húszéves fiatalember fizimiskájának (amit olyan nagyon nem is bánt).

Világnézete már akkor is eléggé jobboldali volt; az ideológiailag kettészakadt Ausztriában a marxizmusnak és a kicsit fiatalabb évjáratú fasizmusnak egyaránt voltak harcos követői, akik egymást simán megfojtották volna egy kanál félszáraz fehérborban. Tudom, hogy ez a kiélezett politikai szembenállás nekünk ma már furcsa, de azok ilyen idők voltak – és milyen jó, hogy elmúltak…

Ottó tehát velejéig antikomancs volt, s ennek mindenféle úton-módon hangot is adott; gondolok itt a rendszeresen ismétlődő utcai verekedésekre, s a különféle diákkörökre, ahol bebizonyította, hogy nemcsak az ökle kemény, hanem ha kell, érvelni is tud igaza mellett. Na meg három évig egy egyetemi félkatonai szervezetnek, a félig-meddig nyíltan nagynémet eszméket követő Akademische Legionnak is a tisztségviselője volt: először úgynevezett zászlófelelős, majd titkár.

Elkötelezettsége a jobboldal mellett 1931-ben tárgyiasul is, amikor (mérnöki diplomájának kézhezvételét követően) belép az osztrák nemzetiszocialista pártba (ennek teljes, hivatalos nevéről eddig kábé hat verziót olvastam, nem tudom, melyik az igazi, ezért inkább nem is nagybetűsen hivatkozom rá). Egy év múlva az ausztriai Sturmabteilung (SA) barna ingét is magára húzza (biztos vagyok abban, hogy külön kellett csináltatnia, mert akkora méret nem lehetett raktáron).

Amikor Adolf úgy dönt, hogy Európában hülyeség lenne két, egymással határos, tisztára német nyelvű államot fenntartani, és csapatai (az osztrák lakosság túlnyomó részének szívből jövő éljenzése mellett) bevonulnak Ausztriába, Ottó észnél van: ő beszéli le a cimboráit arról, hogy ezek rövid úton falhoz állítsák az osztrák keresztényszociális párthoz tartozó Wilhelm Miklas köztársasági elnököt (itt balra), aki nem csípte túlságosan a horogkeresztet, és volt olyan butus, hogy ennek nyilvánosan többször hangot is adott.

Skorzeny barátunk militarista egója felhorgad, s (elvtársaival együtt) jubilál; úgy érzi: eljött az ő ideje. És jól érzi.

A világháború kitörésekor az akkor már gyakorló mérnök önkéntesnek jelentkezik a Luftwaffeba, de gyermekkori álma (mármint hogy pilóta legyen) nem teljesül. Egyfelől túlkoros (betöltötte a 31. életévét), másfelől testi méretei miatt az oktatók eltanácsolják a pilótafülkétől. Ottó nem adja fel, inkább körülnéz a meglehetősen bőséges választékot nyújtó birodalmi katonai piacon, és felfedezi magának a fekete elit elitjét, a Leibstandarte SS Adolf Hitler nevű alakulatot, amely (mint tudjuk) a Führer testőrségéből nőtte ki magát később egy virtigli páncélos hadosztállyá.

Játszva elvégzi a tiszti tanfolyamot, s mivel előélete olyan, amilyen (ráadásul olyan lökője is volt, mint egy bizonyos Ernst Kaltenbrunner, ugyancsak osztrák széplélek, arcán az Ottónál is megfigyelhető, csak kisebb sebhellyel, itt jobbra), a kötelező átvilágításon és környezettanulmányozáson sem találnak kivetnivalót benne: 1940 elején megkapja az SS Untersturmführer rendfokozatot (kábé alhadnagy), majd egy ideig műszaki tisztként tevékenykedik. Hamarosan hadosztály vált: átkerül a 2. számú (Das Reich) SS hadosztályhoz, amellyel a nyugati fronton, illetve (kell az a változatosság a katonának!) a keletin is felbukkan, ahol hősiességéért és bátorságáért megkapja a Vaskeresztet.

Érdekes módon az az Otto Skorzeny, aki örökre beírta magát a nem-konvencionális hadviselésről szóló szöveggyűjtemények mindegyikébe, csak 1943 kora tavaszán bújik elő az addigi műszaki tiszt bőréből, mialatt egy súlyos sebesülés miatti lábadozás okán Bécsben unatkozik. Be-bejár a helyőrségparancsnokság könyvtárába és (mivel anyanyelvén kívül egészen jól elboldogul angolul és franciául is) mindent összeolvas a hadtörténelem olyan alakulatairól, amelyek (az ókortól a kereszteseken át a napóleoni és a búr háborúkon keresztül az első világháborúig) a mai köznyelv által csak kommandó-harcmodorként (és gerilla- vagy partizán típusú hadviselésnek) aposztrofált módon kergették őrületbe az ellenséget.

Megállapításairól, következtetéseiről és javaslatairól részletes jelentést készít, amelyet felterjeszt az SS vezérkarának, hozzátéve: ha alkalma nyílik rá, szóban további kiegészítéseket tud tenni az arra illetékeseknek.

A nagy elméknek is szükségük van egy csipetnyi szerencsére az érvényesüléshez. Ebben az esetben Ottó beletenyerel a jóba, hiszen pont ez az az időszak, amikor a német hadvezetésben (különösen az SS-ében) egyre erősebben fogalmazódik meg az igény egy (vagy több) olyan alakulat iránt, amelyek (a nagy ellenség, a brit és az amerikai ejtőernyős kommandók mintájára) képesek nem hagyományos eszközökkel és taktikával, váratlan rajtaütésekkel, átejtéssel, dezinformációval és hasonló finomságokkal zaklatni a másik oldalt, nem ritkán annak hátába kerülve.

Igen, jól emlékeztek: ekkor már bőven működtek a Fallschirmjägerek, de azok ugye nem az SS, hanem a Wehrmacht kötelékébe tartoztak, márpedig a fekete egyenruhásoknak kellett saját speciális alakulat…

A katonák néha úgy viselkednek, mint a gyerekek – de ezt szerintem nem tőlem halljátok először.

A régi jó ismerős, Ernst Kaltenbrunner (aki Reinhard Heydrich 1942-es prágai agyonlövése/felrobbantása óta a Birodalmi Biztonsági Főhivatal, az RSHA újdonatúj főnöke, ráadásul az Interpol (!) akkori elnöke) ismét színre lép és beajánlja a dolgozat íróját Walter Schellenbergnek, az SS alá tartozó Biztonsági Szolgálat (SD) külföldi hírszerző egysége (Amt VI. – SD Ausland) vezetőjének – itt jobbra.

A két pasi valamikor ’43 áprilisának végén leül egy berlini irodában, elbeszélgetnek egy schnaps meg számtalan cigaretta mellett, s a megbeszélés végén Schellenberg csillogó szemekkel felkiált:

– Hauptsturmführer, ha mindezt, amit most felvázolt, a gyakorlatban is meg tudja valósítani, maga lesz a Führer gladiátora!

Ottó barátunk katonásan kihúzza magát és csak annyit mond: Brigadeführer, megcsinálom!

1943 májusától az SS (illetve az SD) szervezeti keretein belül beindul a speciális alakulatok kiképzése, aminek magyarázata megér egy kitérőt; reméljük, nem bánjátok.

Ebben az időben a Reich hírszerzése (és ezzel párhuzamosan a külföldről beérkező információk) két szervezet kezébe futottak össze. Az egyik volt a Canaris tengernagy által (itt balra) irányított Abwehr, vagyis a katonai hírszerzés, a másik a már említett, és Schellenberg által vezett Biztonsági Szolgálat VI. ügyosztálya, az SD-Ausland; ez volt a „polgári” hírszerzés, noha ennek a szónak (mármint a „polgári”-nak) a Harmadik Birodalomban nem igazán ugyanaz volt a jelentése, mint napjainkban – simán azt jelentette, hogy nem a hadseregé.

Namármost: a pártelit (és ide tartozott az SS csúcsvezetése is) Canaris egész pályafutását gyanakvással figyelte, melynek okait itt nincs alkalmunk és időnk elemezni. Mai
posztunk szempontjából a lényeg az, hogy ’43 kora nyarára a helyzet olyannyira elmérgesedett az Abwehr és az SD között, hogy amikor a katonák bármiféle (műszaki, személyzeti vagy akármilyen) fejlesztést hajtottak végre, Schellenbergék első reakciója az volt, hogy ezt azért csinálják, mert fel akarnak lázadni Hitler és az SS ellen. Még Student
tábornok ejtőernyőseivel kapcsolatban is ellenérzéseket tápláltak, mert meg voltak győződve arról, hogy ha választaniuk kellene, a fallschirmjägerek habozás nélkül a hadseregre voksolnának a Führer, a Párt (és az SS) ellenében.

Köztünk legyen mondva: ebben volt is egy nagy adag igazság…

Az Abwehr (vagyis Canarisék) által ’44-ig rendszeresen diverziós célokra használt „brandenburgiaktól” (hadrendi számán és hivatalos elnevezésén a 800. Kiképző és Különleges Rendeltetésű Zászlóaljtól, majd Ezredtől) meg különösen tartottak, ez az alakulat volt ugyanis a legelső és legjobban kiképzett, valóban különleges német katonai egység – legalábbis ’43 nyaráig…

Nos, ezért örült Schellenberg annyira Skorzeny jól kidolgozott tervének, aminek az volt a lényege, hogy záros határidőn belül az SS nemcsak páncélosokkal, partizánvadászokkal, hóhérokkal meg koncentrációstábor-őrökkel fog rendelkezni, hanem igazi különleges alakulatokkal, („kommandósokkal”) is.

1943 júniusában Ottó megkapja az SS-Sturmbannführer rendfokozatot (nevezzük őrnagynak) és kinevezik a speciel neki
szánt, nemrégiben megalakított, zászlóalj erősségű Friedenthal Sonderverband (Friedenthal Különleges Kötelék) parancsnokává. Belőlük lesz aztán az 502-es Jagdverbande, amelyről tizedannyit sem lehet hallani, mint a brit SAS-ről vagy a jenki Rangerekről, noha csináltak ám ők is betyáros dolgokat.

És ha költői szeretnék lenni, most az írhatnám: Ottó révbe ért; rátalált arra, amire világéletében vágyott, s innen kezdve szárnyal, mint a madár. Személyesen hajszolja át jóformán a teljes állományt az általa összeállított programú kiképzésen, hajnalban kel és késő éjszaka fekszik, azt eszi és issza, mint a legénység. Az egyetlen luxus, amit fenntart magának, az a saját hálószoba.

A tanfolyam egyes alapjait a foglyul ejtett brit kommandósoktól, másokat a jugoszláv és szovjet partizánoktól lesi el, ráadásul a hasonló tartalmú, szanaszét Európában a harcok során zsákmányolt (vagy hírszerzők által megszerzett) dokumentációt is bekéri, de gazdagon vannak saját elképzelései is.

A Skorzeny nevével fémjelzett, a Birodalom életéből még hátralevő szűk két év kommandós történéseiről szóló beszámolókat olvasgatva az ember hajlamos megérteni, miért nevezték ellenségei Ottót akkoriban „Európa legveszélyesebb emberének”. Posztunk terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé az akciók részletes bemutatását, de kedvcsinálónak elég lesz; aki akar, úgyis utánaolvas és (hozáállástól függően) szörnyűlködik vagy rajongó tekintetét az íróasztala fölé elhelyezett fotóra függeszti. Up to you, mi nem szólunk bele.

1.) Unternehmen François

A Skorzeny-féle csapat tűzkeresztségét elég távol, a perzsa hegyvidéken szerzi meg. Berlin kitalálta ugyanis, hogy a Nyugat részéről Moszkvának szánt katonai és más segélyek áramlását a Szovjetunió lágy altestén keresztül lehet a leghatékonyabban akadályozni. Noha Ottó húzta egy kicsit a száját (szigorúan csak ha egyedül volt persze), a parancs megszületett: 1943 júliusában nagyjából egy szűk századnyi (forrásoktól függően 50-80 főről olvastam) német kommandóst ejtőernyőznek le Iránba azzal a feladattal, hogy az ottani hegyi törzseket készítsék fel szabotázs-akciókra.

A művelet végül is kudarcba fulladt, mert az iráni hegylakók magas ívben tettek Németország stratégiai érdekeire; a kiképzések sem keltették fel az érdeklődésüket, Berlin logisztikailag meg egyszerűen nem győzte a törzsek fegyver- és lőszer-igényeit kielégíteni. A német csoport aztán – lógó orral – október végén haza is ment, azért jó pár tapasztalattal gazdagodva, elvégre ezt-azt sikerült ellesniük az irániaktól; főleg, ami a hegyvidéki gerilla-hadviselést illeti.

2.) Unternehmen Eiche

1943. július 26-án reggel, miközben embereinek egy része a távoli perzsa hegyek között a tábortűz körül üldögélve kecskehúst rágcsált és azon erőlködött, hogy rábeszélje a helyi parasztokat az együttműködésre, Skorzeny Sturmbannführer a Berlin melletti kiképzőbázis akadálypályájának szélén kedvtelve figyelte, amint a legfrissebb, általa személyesen kiválogatott újonc-állomány egy – ürülékkel és sárral 50-50 százalékos arányban feltöltött – medencében kecmeregve próbálja kikerülni a feszülő szögesdrótokat és az azokra felakasztott, nagyobb mozdulatra robbanó petárdákat, amelyek pukkanása azt jelentette, hogy a delikvens kezdheti elölről a mutatványt.

Amint azt a világháborús filmekből megszokhattuk, ilyenkor egy motorkerékpáros küldönc szokott berobogni a képbe, és – feszes szalutálás után – a poros(z)  arcú katona [he-he] egy borítékot nyújt át a főhősnek.

Hát kérem szépen, akár hiszitek, akár nem, kockáról kockára ez történt meg azon a forrónak ígérkező hétfői délelőttön is. A boríték feltépését követően még a sokat látott Ottó szeme is elkerekedik egy kicsit, mert a párszavas utasítás ez: Otto Skorzeny SS-Sturmbannführer haladéktalanul (unverzüglich) jelenjen meg a Führer előtt. Díszegyenruha nem szükséges.

Csak most veszem észre, hogy (régi rossz szokásomnak megfelelően) egy kicsit belefeledkeztem a történet taglalásába, s ha ilyen részletesen folytatom, az Ottóról szóló poszt tízrészes lesz, márpedig további témák tucatjai nyüszítve várják a kidolgozást és a megjelenést. Ezért – engedelmetekkel – gyorsítok.

Adolf azért rendeli magához hősünket, mert azon a hétvégén (július 24-25) Mussolinit leváltották kormányfői tisztségéből (igen kérem, 19-7 arányban a Fasiszta Államtanács egyszerűen kiszavazta Benitót a római hatalomból, nesze neked diktátorság…), és egy ismeretlen kényszerlakhelyre toloncolták. Ottó feladata az (és itt a Mission: Impossible főcímzenéjét tessék magatok elé képzelni), hogy felkutassa a Duce tartózkodási helyét, szabadítsa ki a fogságból és épen-egészségesen szállítsa Berlinbe.

A sebhelyes arc meg sem rándul, csak annyit kérdez: Mikor indulhatok? A reakció tetszik a kefebajszosnak, mert a válasz után („Most!”), Skorzeny távozását követően félmosollyal odafordul a körülötte összesereglett, sápadt tábornokokhoz és ezt mondja: Ez a katona meg fogja csinálni; érzem.

A Sonderverband hírszerzésre (is) kiképzett, zömükben olaszul is elboldoguló negyven emberével maga a parancsnok is repülőre száll, majd a szövetségesek egyre erősödő nyomása alatt lévő Itáliában hat hetet töltenek szimatolással, informátorok beszervezésével és eligazításával, térképek böngészésével, mígnem szeptember hetedikén este három, egymástól független forrás is megerősíti, hogy Mussolinit a Rómától mintegy 120 kilométerre fekvő és valamivel több, mint kétezer méter magas Gran Sasso fennsíkján található egyik szállodában tartják fogva.

Ottó személyesen repül el (kétszer is) a szóbanforgó terület felett, két repülési szakértővel. Ez utóbbiak egyértelműen emberi erővel és technikával megvalósíthatatlannak” minősítik a német kommandó-parancsnok elképzelését a magaslat bevételéről, de Ottó csak legyint és ezt kérdezi: Látták maguk az embereimet bevetés közben?

A választ meg sem várva udvariasan elköszön a Luftwaffe-szakértőktől és gyorsan megszervezi egy olasz tábornok (Ferdinando Soleti – itt jobbra, profilból) elrablását, akit arra a célra tartogat, hogy vele bírja jobb belátásra az esetleg akadékoskodó, Benitót őrző olasz egységeket. Szeptember 12-én délután tíz siklórepülő és két darab kétmotoros landol a fennsíkon, utasterükben fallschirmjägerekkel és a Sonderverband embereivel.

A vezérgépben a vigyorgó Skorzeny és a kevésbé derűs Soleti generális, akit a leszállás előtt még egyszer röviden képbe helyeztek a várhatóság vonatkozásában: az első német halott után 2 másodperccel egy kétélű rohamkéssel először a férfiasságától fosztják meg az olasz hadsereg egyik büszkeségét, majd (ezt – az immáron feleslegessé váló – testrészt a szájába gyömöszölve) közösen ismét áttekintik a helyzetet. Ha azonban Benitó épen és egészségesen távozhat, Soleti nemcsak épségben szabadulhat, de még egy puszit is kap.

Azóta sem lehet tudni, a hímvessző levágásának lehetősége vagy a puszi felvillantása győzte meg Soletit az együttműködés fontosságáról, de tény, hogy a landolástól számított negyven percen belül (és egy kis szórványos lövöldözést követően) Benito az egyik német gépben ül, az olasz tábornok pedig könnyes szemmel, felszabadultan tapogatja nemiszervét, amely továbbra is a jól megszokott helyen található. A beígért pusziról további információval nem rendelkezem.

A Ducét azzal a lendülettel a Vaterlandba viszik, s másnap reggel olyan történik, amire igen-igen ritkán került sor a második világháborúban: Hitler személyesen hívja fel Skorzenyt (állítólag még ahhoz is ragaszkodott, hogy a saját führeri ujjaival tárcsázzon), s azt mondja neki: Obersturmbannführer (és az új – alezredesi – rendfokozatot jelentő szót erősen megnyomja), maga a tegnap történelmet csinált: visszaadta nekem kedves barátomat. Köszönöm és gratulálok!

A Gran Sasso-i fegyvertény híre órák alatt bejárja Európát, s az addigi, viszonylagos ismeretlenségből rivaldafénybe állítva a sebhelyes arcú SS-tisztet. Szeptember 14-én állítólag maga Churchill is elismerően csettint, majd – miután a hírszerzéstől bekéreti az elég soványka dossziét Ottóról – azt mondja: Ez a fickó kibaszottul nagyon merész alak; nálunk lenne a helye, noha nehezen tudom elképzelni, amint ezzel a fejjel kezet csókol egy ladynek.

A gran sassói akció után egyrészt előléptetik, másrészt megkapja a Vaskereszt második fokozatát, a Lovagkeresztet (emlékeztetőül: az elsőt még a szovjetunióbéli bátorságáért és sebesüléséért ítélik oda neki ’42-ben).

3.) Unternehmen Rösselsprung

Ezt csak nagyon röviden, mert eredetileg részt vett ugyan a tervezésben, de miután rájött, hogy az információ kiszivárgott, kitolatott belőle; az embereinek sajnos nem sikerült, de legalább Ottó neve nem sározódott be szakmailag, sőt. Többször és nyíltan tiltakozott is a végrehajtás ellen, de a politika győzedelmeskedett, őt pedig csak a hírneve védte meg attól, hogy formálisan is megvádolják engedetlenséggel és függelemsértéssel.

Miről is volt szó: a műveletet Titó marsall (itt balra) meggyilkolására tervelték ki, de valami lepcsesszájú német diplomata elkotyogta a dolgot Zágrábban, ahonnan a hír a jugoszláv partizánok fülébe is eljutott. A Skorzeny nélkül befejezett tervezést követő végrehajtás ’44 májusában katasztrófába torkollott: a ledobott ejtőernyősöket druzse Titóék már várták; a mintegy kétszáz német ejéből alig 17-en élték túl.

4.) Unternehmen Eisenfaust

Ez az akció még Panzerfaust néven is ismert, továbbá német források Unternehmen Mickey Mouse-ként is hivatkoznak rá (ez utóbbit állítólag maga Skorzeny ragasztotta rá, lévén, hogy a célszemély keresztneve Mickey, azaz Miklós volt…)
Vájtfülű olvasóink innen máris tudhatják, hogy Ottó magyar vonatkozású feladata következik. Hölgyeim és uraim, a Miki egér művelet!

1944 őszén járunk, s Európa térképe egy kicsit másként fest, mint akár egy évvel korábban: augusztus 23-án Románia nagyszerű diplomáciai érzékkel (van, aki reálpolitikának nevezi, s van, aki simán jellemtelen árulásnak) kiugrik Hitler mellől és hirtelen a szövetségesek mellett teszi le a voksát; az oroszok Varsót ostromolják és Kelet-Poroszország (beleértve Königsberg környékét is) retteg a közeledésük miatt; Finnország már aláírta a fegyverszünetet; a nyugati front gyakorlatilag összeomlott…

… s ebben a helyzetben ér Hitler fülébe a hír, mely szerint Horthy admirális azt fontolgatja, hogy – a németek háta mögött – különalkut köt az angolszász hatalmakkal és menti (azt a nagyon kevés) menthetőt. A kormányzónak már csak egy fia maradt, miután István 1942-ben (itt balra, repülősként) hősi halált halt a keleti fronton; a tengernagy a megmaradt fiát, ifjabbik Horthy Miklóst bízza meg azzal, hogy a Kelet és Nyugat között már akkor is libikókát játszó Titó marsall közreműködésével vegye fel a kapcsolatot a szövetségesekkel.

A Harmadik Birodalom (már csak presztízsokokból sem) nézheti tétlenül, hogy utolsó keleti szövetségese megtegye ezt a lépést: Hitler ismét berendeli magához Ottót és ezt mondja neki:

– Obersturmbannführer, maga osztrák [mintha ő nem az lenne. tiboru], ráadásul bécsi; jól ismeri a magyar mentalitást. Oldja meg nekem ezt az apró problémát!

Skorzenyt (és az ilyen alkalmakra tartogatott, nem túlságosan bőséges szókincsét) ismerjük; összecsapja bokáit és csak annyit felel: Jawohl, mein Führer!

Nekiáll és összeválogatja az embereit: egy erős szakasznyi Jagdverbande-katona, két szakasz Brandenburg-ejtőernyős (akiket immáron szintén alárendeltek az SS-nek, hiszen az Abwehr gyakorlatilag megszűnt létezni) és egy századnyi hallgató a bécsújhelyi tisztiiskolából (ők inkább tölteléknek, na meg jutalomból; hadd lássanak valami igazi katonaságot is). Zsebében egy olyan dokumentum lapul, amiről sokcsillagos tábornokok tucatjai csak álmodni mertek. A szöveg roppant lakonikus:

„A Reich minden polgári és katonai hatóságát utasítom, hogy Otto Skorzeny Obersturmbannführernek minden körülmények közepette minden olyan támogatást megadjanak, amit ő kérni szükségesnek lát.


Aláírás: Adolf Hitler.”

Ottó fedésben (vagyis civilben, fedőokmányokkal) Budapestre utazik; közvetlen kíséretében csak helyettese, Karl Radl Obersturmführer (főhadnagy) van. A nagydarab osztrák doktor Wolff néven jelentkezik be egy belvárosi szállodában; legendája szerint bécsi üzletember. Emberei a külvárosokban, kettesével-hármasával vesznek ki egy-egy szobát, különböző történetekkel traktálva a szállásadókat. A tisztek és tiszthelyettesek a budapesti térképeket böngészik, kiemelt figyelmet fordítva a Várnegyedre és a kormányzósági épületekre.

Az SD (magasrangú, kormányközeli magyar informátoraira hivatkozva) október tizedikén (vagy 11-én) már közli a hírt: ifjabb Horthy (itt balra) 15-én jugoszláv összekötőkkel fog találkozni, a Dunai Folyami Révkapitányság épületében. Skorzeny (aki amúgy a várakozásnál csak az akadékoskodó katonákat gyűlöli jobban) dönt: ez lesz az akció időpontja és helyszíne. Kora reggelre odarendel két szakaszt, majd – természetesen – ő maga is ott téblábol. Délelőtt tíz körül megjelenik maga a kormányzó fia, körülötte a mintegy tucatnyi testőrével.

Ottó személyesen lép fel; lövöldözés, kiabálás, dulakodás. Pár perc leforgása alatt a németek legyűrik a Honvédséghez tartozó testőröket, ifjabb Horthyt is megsebesítik, majd (a diszkréció mindenek felett!) a vérző vállú kormányzóhelyettest egy nagyméretű szőnyegbe csavarva beteszik az egyik diplomáciai rendszámú Mercedesbe és huss – meg sem állnak vele a reptérig, ahonnan azon melegében Berlinbe viszik.

A szituáció azonban komolyra fordul: Skorzenyt futár értesíti, hogy a Vár megneszelt valamit, mert csapatösszevonásra került sor, s a német nagykövetet gyakorlatilag fogságba ejtik a magyar katonák; Horthy pedig délután kettőkor rádióbeszédre készül, melyben bejelenti: Magyarország fegyverszünetet köt a Szovjetunióval.

Skorzeny belátja: itt ércesebb bevetésre kell felkészülni. Összehívja embereit és egy rövid eligazítást tart nekik, melyben felvázolja a teendőket.

Másnap hajnali ötkor a mintegy ötven-hatvan fős német különítmény (a nyilaskeresztesek által a háttérből megtámogatva) megjelenik a budai várnegyed bécsi kapui bejáratánál. Ottó az élen (naná…), mellette Fölkersam és Ostafel hadnagyok (valamennyien a Gran Sasso-féle bevetés veteránjai). Négy darab Tigris II-vel, két személygépkocsival, pár oldalkocsis motorkerékpárral és két csapatszállító teherautóval a Vár bejáratához vonul, majd (emberei gyűrűjében, ezúttal full SS-egyenruhában) felrohan a széles, pirosszőnyeges lépcsőn; egy arra tébláboló magyar tábornoknak odakiáltja, hogy minden ellenállás hasztalan, az egész bagázs a Birodalom foglya. A Várat védő magyar ejtőernyős zászlóalj és a Koronaőrség még próbálkozik, de mindenki érzi, hogy hiába…

Reggel hétre minden elcsendesedik; a kitört lövöldözésnek hét halálos áldozata van (négy német és három magyar, akiket később egy közös megemlékezésen ravataloznak fel), további huszonnyolcan megsebesülnek. Horthy (miután megtudja, hogy fia már Berlinben van) elfogadja a németek udvarias felkérését, s áldásával Szálasi átveszi a kormányzást, Otto Skorzeny dicsfeny-lapja pedig egy újabb piros ponttal gazdagodik, Adolf roppant nagy elégedettségére.

5) Unternehmen Greif

’44 decemberének közepén járunk, s a Harmadik Birodalom még egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítést tesz, hogy a nyugati fronton visszaszerezze legalább a kezdeményezést. A német-belga-luxemburgi hármas határ közelében, az Ardennek lábainál (majd hágóiban) és a Meuse partjain a hadtörténelem és a hadászat-harcászat olyan nevei bukkantak fel a két oldalon, mint Montgomery (jobbra), Patton és Eisenhower (a jó fiúk csapatában), illetve Sepp Dietrich (itt balra), von Manteuffel és Peiper (a rosszakéban).

Skorzeny már novemberben megkapja az utasítást, hogy találjon ki valamit, amivel a majdani közös Wehrmacht-Waffen SS offenzívát segíteni tudja, lehetőleg a szövetségesek háta mögött. Ottó barátunk (aki egy füst alatt az erre az alkalomra létrehozott 150. SS Páncélos Dandár parancsnoki beosztását is elnyeri) nem spekulál túl sokat: összegyűjti az angolul jól beszélő különítményeseit, beszerez pár tucat amerikai egyenruhát, felszerelési tárgyat, valamint fegyvereket, és szakemberek segítségével gyorsított kiképzést tart nekik jenki katonai szlengből, szokásokból és minden másból, aminek segítségével ideig-óráig amerikainak adhatják ki magukat.

Nem fogjuk itt elemezni az ardenneki német offenzívát; elégedjetek meg annyival, hogy a németek kezdeti lendülete karácsony tájékára alábbhagy, de ez nem Ottóékon múlt: a diverzió hatására egész amerikai és angol dandárok és hadosztályok indulnak rossz irányba, máskor századok és zászlóaljak futnak bele az őket már váró, sokkal komolyabb harcértéket képviselő német csapatok karjaiba; hidakat és gázlókat foglalnak el, távközlési vonalakat vágnak át, levadásznak jó pár szövetséges tisztet és főtisztet, élelmiszer- és üzemanyag-utánpótlásra teszik rá a kezüket, s közben persze folyamatosan tájékoztatják Sepp Dietrichet, a Leibstandarte góréját az általuk tapasztaltakról.

Meg nem erősített (sőt, Skorzeny által a háború után kifejezetten cáfolt) hírek szerint egy, személyesen Ottó által vezetett kommandó azzal a feladattal érkezik a helyszínre, hogy magát Eisenhowert (itt jobbra) rabolja el (vagy ölje meg). A német alezredes híre és tekintélye ekkor már olyan elképesztő szinten van, hogy az akkor már ötcsillagos Ike-ot formálisan kimenekítik a frontról és szilveszterig a már bőven biztonságos Párizsban bújtatják.

Kétszázezer példányban sokszorosítják Ottó fotóját és a közismert „Wanted!” felirattal ellátva beszórják vele az egész Benelux-térséget, de Skorzeny és csapata nem (csak) ezért indul vissza Németországba december 30-án; aki nem volt teljesen hülye vagy vérfanatikus, szemellenzős náci, az láthatta, hogy a meccs eldőlt, rájuk pedig még otthon volt szükség. De nagy harci tettekre már nincs idő: pár összecsapás a Berlin felé dübörgő szovjet hadsereggel, egy-két felrobbantott híd és gázolaj-raktár, de Zsukovék mindezt meg sem érezték.

Az utolsó hetek-hónapok nem túl katonás tevékenységgel telnek. A lassan totális pánikba eső párt- és SS-elit, valamint a Hitlert segítő iparmágnások és más pénzemberek csoportja menti a menthetőt: aranyrudakat, ezüstöt, képzőművészeti értékeket és drágaköveket, valamint ékszereket tartalmazó ládáknak kell megfelelő rejtekhelyet találnia a Vaterland kiterjedt hegyei, erdői és tavai között (az ezzel összefüggő konteókat itt olvashatjátok). Skorzeny megbízható és hallgatag, akárcsak az emberei…

Bizonyos hírek szerint ő az egyik kezdeményezője annak a titkos társaságnak, amely az Odessa néven vált ismertté, s amelyről ebben a posztban olvashattok igen részletesen.

’45 májusának közepén Otto Skorzeny SS-Obersturmbannführer a bajor-osztrák határ egyik ellenőrzőpontján odaballag egy amerikai főhadnagyhoz, bemutatkozik neki (a jenki tiszt lányos zavarában majdnem lejelentkezik Ottónak) és arra kéri, hogy vezesse őt a parancsnoka elé; úgy spekulált, hogy ha az oroszok kapják el, annak csúnya vége lenne. 

Két évet fogolytáborban tölt, majd 1947 augusztusában Bajorországban amerikai katonai bíróság elé állítják, ahol a genfi egyezményekkel nem kifejezetten összeegyeztethető ardenneki dolgaira kíváncsiak a vádlók. Majdnem el is ítélik, hiszen egy percig sem tagadja, hogy ő és fiai tényleg ellenséges egyenruhában garázdálkodtak, de (és megint csak akár a filmekben!) az utolsó napon megjelenik egy brit százados (Edward Yeo-Thomas, egykori SOE-s titkosügynök, itt balra), aki elmondja a bírónak és az ügyésznek, hogy ők (mármint a szövetségesek) ugyanezt csinálták, csak német cuccban… A bíró megvakarja a fejét, s miután többen megerősítik, hogy ez az egyenruhacsere távolról sem volt szokatlan a háborúban, Ottót (és nyolc tiszttársát) felmentik a vádak alól.

Felmentik, de még nem helyezik szabadlábra, hiszen a szovjetek, a csehek, a jugoszlávok és még egy pár náció bejelentik igényüket a bőrére. Skorzeny türelme 1948 júliusában fogy el, amikor megsúgják neki, hogy úgy tűnik, a csehek nyerésre állnak, és heteken belül Prágába szállítják az ottani, vele szemben kezdeményezett tárgyalásra.

Július 27-én három amerikai katonai rendőr érkezik egy jenki terepjáróval, s egy többpecsétes, teljesen okésnak tűnő papírt lobogtatva, echte texasi hangsúllyal, rágógumit rágcsálva közlik a darmstadti fogolytábor parancsnokával, hogy a nürnbergi törvényszék másnap tanúként akarja kihallgatni Skorzeny alezredest, úgyhogy igyekezniük kell.

Szerintetek mi történt?

Ja, megint eltaláltátok.

Októberben már
Madridban tűnik fel, ahol Francóék tárt karokkal fogadják. Nem gatyázik fedőnévvel meg hasonlókkal: Otto Skorzenyként üzletelget (egy kis fegyverkereskedelem, egy kis útlevélbiznisz, embercsempészés), utazgat (persze nem Moszkvába), szóval jól elvan. ’49 végétől Argentínában bukkan fel, ahol egyrészt a náci hálózatot rakja rendbe (óvatos becslések szerint ebbe a dél-amerikai országba 20-30 ezer német (nagyrészt háborús bűnös) érkezett a háború után, másrészt pedig nagy csodálója, maga az elnök, Juan Perón (itt jobbra) meghívásának tesz eleget, akinek személyes biztonsági tanácsadója lesz, s ezzel párhuzamosan az argentin rendőrségnek, titkosszolgálatnak és hadseregnek ad mindenféle szakmai tippeket.

A Perón-családdal egy kicsit közelebbi kapcsolatba is kerül, hiszen több kutató is arra a következtetésre jutott, hogy Evita és Ottó között az interperszonális kapcsolatok jócskán meghaladták a plátóinak nevezett szintet.

Igen, azt akartam mondani, hogy Ottó rendszeresen gerincre vágta az itt baloldalt megszemlélhető Frau Perónt, na, csak meg akartam mutatni, hogy tudok én líraian és körültekintően is fogalmazni.

A kapcsolat (Evita ’52-es halála miatt) három év múlva megszakad; Skorzeny ekkor Egyiptomba utazik, ahol (most már tudjuk: a CIA és a Gehlen-szervezet megbízásából) Nasser hadseregének kiképzésében segédkezik, majd a tábornok-elnök (Mohamed Naguib) katonai főtanácsadója lesz. Állítólag ekkor barátkozik össze az akkor még tejfölösszájú, de már akkor is eléggé zsidófaló Mohamed Abdel Rahman Abdel Rauf Arafat al-Kudva al-Huszeinivel, aki később egy valamivel rövidebb néven (Jasszer Arafat) tett szert néminemű ismertségre.

1953-ban egy (immáron német) bíróság kimondja, hogy Otto Skorzeny (már) nem náci, hanem rendes ember – ez volt a híres nácitlanítási eljárás, amihez még csak jelen sem kellett lennie. Innen kezdve nyugodtan utazhatott bárhova – úgy értem, a kommunista blokkon kívül. Heveny üzleti tevékenységet folytat, többek között nemzetközi privát kommandósiskolát és katonai kiképzőtábort üzemeltet Spanyolországban (Paladin Group), földbirtokot igazgat Írországban, házat vásárol Mallorcán, s közben mindenben segíti egykori bajtársait, többek között a már említett Odessán keresztül; nemzetiszocialista eszményeit soha nem tagadja meg, miképpen Hitlert sem.

1970 őszén rákot diagnosztizálnak a hátgerincén; műtét, lábadozás, újabb daganat, újabb műtét, újabb lábadozás… Vasszervezete közel öt évig bírja, majd 1975 nyarán Madridban meghal. Hamvait később hazaszállítják Ausztriába, ahol az egyik bécsi temetőben, a családi kriptába temetik.Borító_200

Ottó! Tudjuk, hogy igazi, javíthatatlan náci voltál, de kemény katona. Nyugodjál békében!

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

48 hozzászólás

 1. tocsaba — 2011-04-09 09:21 

Hatalmas történet, nem lenne rossz megfilmesíteni.

 2. Fazekas András52 — 2011-04-09 10:16 

Sziasztok, jó reggelt !
Bocsi, de én úgy tudom, hogy nem Berlinben, hanem Fürstenfeldbruckban (von München ungefahr 40km.) szállt le az ifjabb Horthy-t szállító repülőgép. Erre a reptérre menekültek a palesztin terroristák is az 1972 olimpiai játékok alatt rendezett vérfürdő után.

 3. tib0ru — 2011-04-09 10:24 

Szia!

Lehet, hogy igazad van, s az én forrásaim tévednek ebben és Berlin előtt valóban érintették Fürstenfeldbruckot … A müncheni terrortámadásról mellesleg itt emlékeztem meg:

http://tiboru.postr.hu/meszarlas-munchenben

 4. tib0ru — 2011-04-09 11:05 

Ha készülne film az életéről, az tuti, hogy a rendezői változatot tartalmazó díszdobozos kiadás ott figyelne a polcomon az Eli Kohenes dévédé mellett :-)

 5. Apoxiomen — 2011-04-09 11:47 

Gratula!Komoly,és szép munka!Követni fogom,az írásaidat!

 6. Szalacsi Dezső — 2011-04-09 11:52 

Nem semmi, ennyire részletesen nem ismertem Skorzenyt.
Viszont Stirlitzet nem sikerült lebuktatnia Schellenberg mellett. :-)

 7. tib0ru — 2011-04-09 12:42 

Köszönöm, megtisztelő!

 8. tib0ru — 2011-04-09 12:43 

Stirlitz az Stirlitz!

 9. Blogger Géza — 2011-04-09 13:43 

A náci párt nevéhez:

http://de.wikipedia.org/wiki/Deutsche_Nationalsozialistische_Arbeiterpartei

http://www.salzburg.com/wiki/index.php/Deutsche_Nationalsozialistische_Arbeiterpartei

Ezek alapján 1931-ben volt még egy (csak Ausztriában működő) DNSAP, de már létezett az NSDAP ausztriai szárnya is. Az előbbi ebben az időszakban épp megszűnőben volt, a tagság átvándorolt az NSDAP-be, valószínűsíthető, hogy Skorzeny is már ebbe lépett be.

 10. wazelin — 2011-04-09 14:03 

Ez egy az egyben a lemilen megjelent 3 részes bejegyzés, vagy módosítva lett?

 11. tib0ru — 2011-04-09 14:14 

Valamelyest fel lett frissítve.

 12. tib0ru — 2011-04-09 14:15 

Köszi a pontosítást!

 13. wazelin — 2011-04-09 14:22 

Ha lesz valamikor időm, lehet hogy átfutom. Hogyhogy ez a másik oldalról teljesen eltűnt, nem úgy, mint a többi?

 14. obsitos — 2011-04-09 14:37 

Na ugye hogy lehet normálisan is hozzáállni egy u.n. “kényes” témához. Mert ami igaz, igaz! Akkor is ha szeretjük , és akkor is, ha nem!

 15. tib0ru — 2011-04-09 14:38 

Olyan ez, mint a Hegylakó: egy posztból egyszerre csak egy maradhat :-)

 16. pedzso — 2011-04-09 17:25 

Üdvözletem!

Tartalmas összeállítás, ahogy a korábbi cikkek is. Ugyanakkor Skorzenyvel kapcsolatban a szokásosnál is nagyobb forráskritikával kell élni, még a Whiting-féle könyv is rengeteg túlzó adatot tartalmaz. Csak a magyar vonatkozású részhez néhány kiegészítés:
1. A kormányzóhelyettest nem egy tucat, hanem 2 testőr sofőr kísérte, mikor elfogták (és főleg nem voltak a környező tereken lesben álló magyar alakulatok, ahogy Skorzeny emlékezett).
2. A Várat nem néhány tucat emberével foglalta el, hanem egy kb. 600 fős ejtőernyős zászlóalj, közel ezer fős hadapród zászlóalj (bár nem mind vettek részt a támadásban) és a szintén ezért Magyarországra vezényelt 503. német nehézpáncélos osztály zárta körül a Várhegyet. Az első támadási kísérletüket egyébként vissza is verték a magyar alakulatok, majd a tűzet szüntess parancs elhangzása után a németek egyszerűen begördültek a Várba – mivel a magyar egységeknek megtiltották az ellenállást.
3. A Várat nem az ejtőernyősök védték – bár felrendelték őket a fővárosba – hanem a m. kir. Testőrség.
4. A halálos áldozatok pontos száma máig nem ismert. Csak a Waffen-SS és a nyilasok halottait ravatalozták fel, a Testőrségét nem.

További jó munkát!

 17. tib0ru — 2011-04-09 18:29 

Köszönöm a korrekt kiegészítéseket!

 18. pilotax — 2011-04-09 18:31 

Egy kis pontatlanság Tiboru! A Fallschirmjagerek nem a Werhmacht hanem a Luftwaffe alárendeltségében voltak!

 19. pobeda — 2011-04-09 18:46 

Címlap!
Most elolvasom újra. :)

 20. tib0ru — 2011-04-09 19:03 

A Luftwaffe a Wehrmacht része volt :-)

A Wehrmacht volt a katonaság zusammen, s ide tartozott a Heer (szárazföldi erők), a Luftwaffe (légierő), a Kriegsmarine (haditengerészet) és a titkosszolgálat (Abwehr).

Tehát a Fallschirmjägerek a Wehrmacht alárendeltségében voltak.

 21. tib0ru — 2011-04-09 19:04 

Sokan keverik a Wehrmachtot a Heerrel, de ez tévedés.

 22. planter — 2011-04-09 19:29 

Érdeklődéssel olvasom a cikket ,néhány kiegészítés a magyar részhez:;ifj. Horthy Miklós 3 testőrrel és gépkocsivezetővel kormányzósági gépkocsival ment tárgyalni az Eskű térre.Két testőr az épület bejáratához lett állítva,a harmadik kb.10m.-re tőlük.A németek a bejáratnál őrködőket géppisztolysorozattal lesből legyilkolták.a harmadik testőr is megsebesült a tűzharcban .Ő agkv.-vel a Várba hajtott erősítésért.

 23. tib0ru — 2011-04-09 19:43 

Köszönöm a kiegészítést neked is! Öröm látni, hogy a történelmünk azért még elég sokakat foglalkoztat.

 24. planter — 2011-04-09 21:14 

Kedves Tiboru!Édesapám résztvevője volt a várbeli esemémyeknek,mint a m. kir. Testőrség tagja.Pedzso pontosan irta le a történteket,ha részletek érdekelnek hivj fel elmondok többet is,irhatsz belőle egy blogot.

 25. tib0ru — 2011-04-10 00:19 

Megtisztelsz a lehetőséggel, de szerintem egy ilyen forrásra nem egy hozzám hasonló mezei bloggernek kellene lecsapnia, hanem minimum a Hadtörténeti Múzeumnak!

 26. consul — 2011-04-10 01:05 

Jó írás. Egy pontosítás: tudtommal ifj. Horthy Miklós nem volt kormányzóhelyettes.

 27. pedzso — 2011-04-10 05:58 

Kedves Plantner! Bár egyáltalán nem nekem szól, mégis pofátlanul érdeklődnék Édesapád közlése iránt! :) Ha esetleg lehetséges, előre is köszönöm segítséged.
Tisztelettel: pedzso

 28. tib0ru — 2011-04-10 08:19 

Hm, akkor rosszul emlékeztem, bocs. A “kiugrási iroda” vezetése, a felsőházi tagság, a Magyarok Világszövetségében és a Kivándorlási Tanácsban betöltött funkciók mellett ez is beugrott…

 29. planter — 2011-04-10 09:10 

A kormányzóhelyettes ifj.Horthy István volt,testőrsége a kormányzónak és a kormányzóhelyettesnek volt.Kedves Pedzsó! Irj egy e-mailt az ojoba@enternet.hu cimre.

 30. ScoTTThun — 2011-04-10 10:37 

Ehhh..ezt elolvasva még reménykedhetek…a rendszer teljes összeomlása esetén is meg lehet úszni. :)

Jó poszt! Danke! :)

 31. tib0ru — 2011-04-10 14:22 

Ha ifj. HM-nak nem volt testőrsége, akkor kik kísérték a révkapitányságra 15-én?

Nem vagyok a korszak szakértője, de azt nem tartom valószínűnek, hogy a kormányzó ne bocsájtott volna a fia rendelkezésére pár bodyguardot…

 32. pedzso — 2011-04-10 21:30 

A m.kir. Testőrség feladata – mint hagyományosan az államfői testőralakulatoknak – nem csak a kormányzó személyének, hanem családjának, lakhelyeinek, stb. védelme is volt. Így természetesen ez kiterjedt az ifjabb Horthyra is. A probléma jelen esetben abból állt, hogy ő tulajdonképpen az apja tudta nélkül “surrant” ki a lezárt palotából.
A kormányzóhelyettes pedig hivatalból részesült volna a testőrség védelmében, tehát attól függetlenül is járt volna, ha nem H. Istvánt választják meg erre a posztra, hanem egy másik, nem a Horthy családhoz tartozó személyt.

 33. tib0ru — 2011-04-10 23:44 

Aha, köszi!

 34. Szalacsi Dezső — 2011-04-11 18:43 

akkor most a lemilt is költözteted?

 35. Cymentrene — 2011-04-11 20:33 

A fizikus fizikális edukáció kérdéskörhöz néhány ósdibb adat:
-Eötvös Lóránd kerékpározott, hegyet mászott (főleg Dolomitok, volt odáig kerekezett), és dolgos hétköznapjain belovagolt a (ma már) Trefort-kertbe kb. Pestlőrincről
-Konkoly Thege Miklós, a csillagász, jó céllövő is volt, a legenda szerint volt, hogy ellenfele “ideggyengeség” miatt elállt a párbajtól, mikor csak úgy gyakorlásképpen ellőtte a feldobott pénzérmét
-Öveges rendszeresen tornázott, a tatai strandon szinte bemutatókat tartott, kézen körül tudta járni a medencét
-vegyész ugyan, nem fizikus, de Görgey Artúr jó vegyész volt, már elindult két cikkel a pályafutása, mielött megint katonává lett
-ő meg biológus, de Szent-Györgyi Albert a külföldi ösztöndíjat kapott hallgatók tenisztudását is ellenőrizte egyéb társasági illemtudásuk mellett.
-A Curie-házaspár is nagy kerékpártúrázó volt
-csak hogy kiszakadjunk a reáliákból: Herczeg Ferenc nem átallott párbajozni. Első könyvét is a váci államfogházban írta egy halálos kimenetelű kardpárbaj miatt. Az egyetemi bálról kitett három tisztet, akik eztán provokálták. Az elsőt megölte, hogy a másik kettő visszalépett, gyávaság miatt ki is rakták őket a seregtől. Sajnos, erre most nem találok pontos forrást.

Ezek ásatag példák, recenset most nem keresek.

 36. tib0ru — 2011-04-12 00:23 

Nem, csak én hurcolkodom.

 37. tib0ru — 2011-04-12 00:25 

Köszi a kultúrhistóriai példákat; régen még a méz is édesebb, a só is sósabb volt :-)

De megkövetem a reálértelmiséget és elismerem, hogy egy fizikusi vagy vegyészi oklevél nem jelent automatikusan testmozgás-undort!

 38. richvar — 2011-04-16 08:30 

Ismét egy szuper post! Számomra különösen a háború után rész volt érdekes, erről szinte semmit nem tudtam eddig. Köszi érte.

 39. Cymentrene — 2011-04-16 11:26 

Eötvös korcsolyázni is tudott. Amikor nevezetes kísérleteit végezte a súlyos és a tehetetlen tömeg azonosságának kimutatására, akkor a Balaton jegén állította fel az Eötvös-ingát. Hogy ne zavarja a mérést, szépen elkorcsolyázott, aztán az egyensúly beálltakor vissza.

 40. molnibalage — 2011-04-20 22:05 

“elég ritka; jómagam egyetlen olyan matek- vagy fizikarajongót sem ismertem, aki egy komplex függvényábrázolás vagy egy lejtőkkel, csigákkal és súrlódási erőkkel bőven megtűzdelt szöveges dinamikai feladat eredményes megoldása után, merő kikapcsolódásként lefusson tíz kilométert, ”

Bár ennyit nem futok és nem vívok, de bring a és röplabda megy két cikkírás és tervezés között. :)

 41. chilis — 2014-10-29 22:40 

A reáltárgyak és a sportok szeretete máskor is kéz a kézben járhat:
A Kinizsi 100-as túrát kb. 30 éve rendezik meg Magyarországon. A résztvevők 100 kilométert gyalogolnak le egy nap alatt. Vannak, akik futnak vagy helyenként futnak. Alvásra nem nagyon van mód. A résztvevők közt voltak egyetemi, középiskolai matektanár ismerőseim.
Eszembe jutott még Horthy Miklós katonaiskolája. A reáltárgyakat teljesítette, nem bukott meg, és számtalan sportágban kiváló teljesítményt nyújtott.

 42. Mezőbándi — 2015-01-09 09:49 

Azt írja a friss cikk, hogy Skorzeny magyar felmenőkkel rendelkezett. Erről eddig nem hallottam, és ők sem részletezik. Lehet, hogy tévednek?

http://www.warhistoryonline.com/war-articles/nazi-commandos-post-war-life-story-reveals-settled-ireland.html

 43. tiboru — 2015-01-09 13:25 

@Mezőbándi:

Tudomásom szerint urban legend.

 44. Mezőbándi — 2015-01-16 01:19 

Köszi. El tudom képzelni, hogy kamu, mert az oldal cikkei elég felületesnek tűnnek.

 45. visszainga — 2015-07-12 13:15 

A Skorzeny életéről szóló könyv mást ír ezekről:
Hitler több odarendelt katonából választotta ki Skorzenyt.
10 vitorlázórepülő indult el, de négy mindjárt kiesett.
Az olasz tábornok németbarát volt, őt nem zsarolták – a blogban igen viccesen – leírt módon.

 46. tiboru — 2015-07-21 11:22 

@visszainga:

A Skorzeny életéről szóló könyvek és más publikációk (hogy finoman fogalmazzak) számos részletben ellentmondanak egymásnak.

 47. zigzag — 2016-03-28 12:40 

A 60-as évekhez update friss információk alapján. Ennyit az ideológia és az anyagiak közötti összefüggésről. http://forward.com/news/336943/ht/

 48. Deak Tamas — 2016-03-30 13:00 

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.