A maszadai ostrom

A Holt tengerre néző, egyetlen gigantikus, 200-300 méter magas, 550 méter hosszú és 300 méter széles sziklára épült Maszada erődje a zsidó hazaszeretet megnyilvánulásának egyik emblematikus helyszíne. Olyan ez nekik, mintha nekünk valaki összegyúrta volna Szigetvárt Buda elestével, rátette volna Világost, belekevert volna egy csipetnyi Mohácsot és mindezt leöntötte volna egy jókora adag Don-kanyarral. És egy hangyányit sem túloztam.

Innen is kérek minden potenciális kommentezőt, hogy a történetben lehetőleg a korszaktól, nemzetiségtől és vallástól független katonai és patrióta erények megnyilvánulását lássa, s aktuálpolitikai meggyőződésének ne itt adjon hangot. Köszönöm.

Magát a sztorit az ókor egyik nagy kópéja, a latin Rómában élő és görög nyelven alkotó zsidó történetíró, Josephus Flavius munkáiból ismerjük. Sokáig úgy vélték, hogy fantáziája erősebb volt dokumentáltságánál, de az utóbbi évtizedek ásatásai és más jellegű kutatásai egyre több ponton erősítették meg az eredetileg az időszámításunk szerint 66-ban kitört zsidó felkelés egyik vezéralakjaként tevékenykedő, utóbb az elnyomó rómaiak zsoldjába szegődött jellembajnok historiográfiai verzióit.

A maszadai ormokon egy Jonatán nevű zsidó főpap már időszámításunk előtt száz évvel építtetett egy erődöt, a hegy lábánál húzódó kereskedelmi és hadi utak feletti ellenőrzést biztosítandó. A helyszín ideálisnak is nevezhető, ha eltekintünk attól a mellékesnek egyáltalán nem mondható körülménytől, hogy saját vízforrással nem rendelkezett, s a szénalapú élethez mindmáig nélkülözhetetlen folyadékot már akkor is kizárólag a vidékre jellemző soványka csapadékból, illetve bőrtömlőkben felcígölt importból tudták biztosítani.

 Időszámításunk, azaz – hogy a kereszténydemokratáknak is adjunk egy kis elégtételt – Krisztus előtt 40 körül felbukkant egy Heródes nevű játékos, aki utóbb (többek között) a meglehetősen nagy sajtóvisszhangot kapott betlehemi gyermekgyilkosságokkal írta be magát a keresztények fekete könyvébe. No, ez a Heródes (aki sémi származása ellenére szintén kötelességének érezte, hogy holmi lokális hatalom és befolyás megszerzésének ellentételezéseként aláírjon a rómaiaknak) formálisan rácuppant Maszadára: elhatározta, hogy a lassan lepukkanó, Jonatán-féle régi erődből valódi, minden igényt kielégítő királyi rezidenciát ritttyent.

 Mivel Heródes nem volt az a felhőtologató típus, a gondolatot rögvest tett is követte. Annak idején nem sokat kellett gatyázni a munkavállalói jogokkal, fátyolos tekintetű ombudsmanból is viszonylag kevés bukkant fel a Judeai sivatag peremén, ezért valami elképesztő tempót diktálva, három hullámban egy igazi, hamisítatlan királyi palotát építtetett magának a rendelkezésre álló honfitársai fizikai erejének (valamint az őt támogató rómaiak technikai tudásának) segítségével. Posztunk nem a léha élvezetekről szól, de azt azért elmondom, hogy a 350 méter magasságú, meredek sziklafalak által határolt platóra Heródes barátunk még úszómedencét (!) is felhúzatott, ahová a belevaló, mintegy 450-500 köbméter víz jelentős hányadát mérsékelten lelkes teherhordók hurcolták fel, s csak egy részét biztosította az eső.

Gyorsítsunk, mert így sosem érünk a végére.

Heródes halála után (-4) a rómaiak egy helyőrséget állomásoztatnak Maszadán, akiknek túl sok dolguk nem akadt, ha nem számítjuk a sóbizniszben és futó lázadásokban érdekelt, kétes egzisztenciájú zsidókat, na meg az Egyiptomból és a szomszédos területekről néha arra tévedő tevetolvajokat. A holt-tengeri wellness-turizmus még gyerekcipőben járt, ezért szentpétervári és brooklyni nyugdíjasok nem zavarták a dolgos hétköznapokat. Ettől függetlenül az ottani élet nem lehetett valami változatos; elég, ha ezeket a fotókat megnézzük, hiszen kétezer évvel ezelőtt sem lehetett a környéken sokkal bujább a növényzet.

Teltek-múltak az évtizedek, mígnem időszám, akarom mondani Krisztus után 66-ban a zsidóknak teleszaladt a puttonyuk a gyarmatosító Rómával és a mindenfelé felbukkanó, a rómaiaknál sokkal slamposabb és ellenszenvesebb görögökkel: kitört a lázadás, ami lassan népfelkeléssé, majd frankó szabadságharccá, kicsit később igazi háborúvá terebélyesedik. A zelótáknak nevezett keményvonalas (hogy ne mondjuk: fanatikus) zsidó csapatok – élükön egy Menahem nevű parancsnokkal – elfoglalják Maszadát és családostól szépen berendezkednek a kiesnek távolról sem mondható vidéken.

A Birodalom nem nézhette tétlenül, hogy egyik provinciájában holmi izgága, monoteista nép rendre felkavarja az ülepítőmedencék tartalmát és egymás után aratja a győzelmeket, ezért Néró utasítására Vespasianus gyorsan Júdeába siet. Hogy valami nyomatékot is adjon felbukkanásának, nem üres kézzel érkezik: három komplett légió dübörgött végig a poros vidéken, és akkor a segédcsapatokról nem is beszéltünk. 70 tikkasztó nyarán (hát igen, a kérdés jogos: melyik nyár nem tikkasztó arrafelé?), szóval hetven augusztusának végén a rómaiak beveszik Jeruzsálemet is, majd a foglyulejtett zsidó vezetők pórázra fűzésével, illetve a menóra lefoglalásával következik Titusz győzelmi menete és a római diadalív.

A főváros után sorra kapitulál a többi erődítmény és település, mígnem 73-ban már csak Maszada tart ki, ahol (Menahem sajnálatos, rómaiak által Jeruzsálemben nyélbeütött kivégzése okán) bizonyos Eleázár ben Jáir, Menahem rokona a várkapitány. Érzi ő is, hogy előbb-utóbb szorulni fog a hurok, de katonai esküje kötelezi: a várat nem adhatja fel, noha a védők száma (a családtagokat is beleszámítva) az ezret sem éri el.

Időközben egy nagyon ambíciózus római, Lucius Flavius Silva lett Júdea katonai kormányzója, aki – új seprűként – nagyon akart bizonyítani. Lévén, hogy már csak a maszadai zelóták piszkálták Róma csőrét, valódi clausewitzi mentalitással az erők koncentrációja és a döntő csata mellett voksolt: egy totál feltöltött, vagyis úgy 7-8 ezer fős légiót (a Legio X. Fretensis-t, amelyik Jeruzsálem ostromában is kitüntette magát), továbbá hat kisegítő cohors-t és több száz zsidó rabszolgát vezényelt a Holt tenger mellé, azzal az egyedüli céllal, hogy Eleázárékat kifüstöljék.

Az ostromot nagyon alapos előkészület előzte meg; a rómaiak mindent bevetettek, amit haditechnikából, taktikából, stratégiából és lélektani hadviselésből ember valaha is megtanult. Voltak például remek ballistáik (hajítógépeik), amelyek képesek voltak 20-25 kilós szikladarabokat 400-450 méterre lőni (márpedig sziklából jelentős készletek hevertek a környéken); rendszeresen használtak faltörő kosokat; hadmérnökeik a teljes hegyet körbekerítették egy három méter magas és másfél méter széles, bástyákkal megerősített fallal; a légiósok rendszeresen étkezhettek és a környék forrásaitól folyamatosan hordták a vizet.

A védők elszántsága azonban minden támadás után csak nőtt; a római kormányzó (aki személyesen is megjelent az immáron közel fél éve tartó, szemszögéből eredménytelen és csődszagú ostrom helyszínén) egyre gondterheltebb lett. 74 tavaszára a támadók még egy mesterséges kőlejtőt is építettek a hegy lábától a fennsík magasságáig, amelyhez több ezer tonna követ használtak fel. Április közepén (pont pészachkor, vagyis zsidó húsvétkor) aztán valamelyik túlterhelt technikusnak eszébe jutott, hogy komplex módszerrel még nem próbálkoztak. Gyorsan beszámolt Luciusnak az ötletről, ami abból állt, hogy az ostromgépek menjenek fel a rámpán, és ne csak sziklákat, hanem meggyújtott fadarabokat és görögtüzet is hajigáljanak át a várfalon.

A római vezérnek rögtön megtetszett az ötlet, azonnyomban elrendelte a totális támadást, és bizony a falak, illetve a fennsíkon felépített, éghető anyagokkal (is) fedett épületek megadták magukat: a zelóták rájöttek, hogy vesztésre állnak. Még megpróbálkoztak ugyan a sokszor bevált csodafegyverrel is (vagyis fokozott intenzitással imádkoztak a Mindenhatóhoz), de úgy tűnt, az Úr elfordította orcáját Eleázár felől.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy szívás lesz, a zsidó parancsnok összerántotta harcosait és röviden felvázolta a jövőképet, ami a legoptimistább megközelítésben sem volt rózsaszínűnek mondható. Nem kellett hozzá túl nagy fantázia, hogy a több, mint kétszáz napos ostromban kifáradt támadók reakcióit előre lássa, különös tekintettel a védők között szép számmal fellelhető lányok és asszonyok (na meg a fiatal fiúk) erkölcseire. Eleázár egyetlen megoldást látott kivitelezhetőnek: forgatókönyve szerint a harcosoknak meg kell ölniük családtagjaikat, majd egymást.

”Vitéz bajtársaim! Már régóta szilárd elhatározásunk, hogy sem a rómaiaknak, sem másnak nem hódolunk meg, csak az Istennek, mert ő az igazi és törvényes ura az embernek. Bizonyosan tudjuk, hogy holnap az ellenség kezére kerülünk. De most még kedveseinkkel együtt szabadon választhatjuk a nemes halált. Amíg szabad a kezünk és markunkban a kard, tegyük meg a legszebb szolgálatot, amit megtehetünk. Haljunk meg úgy, hogy nem hajtjuk fejünket az ellenség igájába, feleségeinkkel és gyermekeinkkel szabad emberek módjára hagyjuk itt az életet! Kötelességünk volna már nevelésünk alapján példát adni másoknak, hogy szívesen vállaljuk az önkéntes halált. Ezt parancsolják törvényeink, ezért rimánkodnak feleségeink és gyermekeink; Isten rótta ránk ezt a kényszerűséget, a rómaiak épp az ellenkezőjét akarják: hogy egyikünk se haljon meg a vár eleste előtt. Siessünk tehát, keserítsük meg győzelmük remélt ízeit, hadd fogadja őket itt hősiességünk csodája és a megdöbbentő halál!”

Josephus Flavius: A zsidó háború, Talentum kiadó, Budapest, 1999., Révay József fordítása

A beszéd megtette a hatását: a zelóták mindent felgyújtottak, amit a rómaiaknak még nem sikerült, majd kardot ragadtak és lemészárolták családjukat. Sorsot húztak és kiválasztották, hogy ki legyen az utolsó tíz katona, akik leszúrják a többieket. Miután ez megtörtént, a tíz hátramaradott ismételten a sorsra bízta, ki legyen a legutolsó, aki kilencüket megöli és ezután elköveti a legnagyobb bűnt, amit zsidó elkövethet: öngyilkos lesz.

Cserépdarabokra felkarcolták a tíz nevet, majd kisorsolták az utolsót, aki valóban elvágta kilenc bajtársa torkát, ezt követően szíven szúrta magát. Pészach másnapján, amikor a diadalmas rómaiak teljesen áttörték a falat és behatoltak az erődbe, ott már csak halottakat találtak.

A történetet Josephus Flaviusnak utólag két nő mesélte el, akik az egyik, sziklába vésett víztartályban bújtak el öt gyermekükkel, és akik túlélték az ostromot. Úgy tudom, egy-két évvel ezelőtt a maszadai ásatások során valóban találtak cserépdarabkákat, amelyeken korabeli becenevek voltak olvashatók.

Maszada a zsidó állam fegyveres erejének kultikus helyévé vált: itt teszik le az esküt a Cáhál (vagyis az izraeli hadsereg) tisztiiskolásai és újoncai, s az általuk skandált jelszó üzenetértékű: Maszada nem eshet el soha többé!

Azon persze bőven lehet vitatkozni, hogy a maszadai eset valóban részévé válhat-e egy 21. századi katonai doktrínának, és hogy a (főként) vallási fanatizmus által előidézett csoportos gyilkosság vajon nem hasonlít-e túlságosan az azon a vidéken a másik oldal fanatikusai által sajnos meglehetős gyakorisággal végrehajtott öngyilkos merényletekhez…

16 hozzászólás

 1. jfviolet — 2011-08-13 14:04 

Kedves Tiboru!
Engem nagyon érdekelt (volna) ez a téma. Mostanában többször is eszembe jutott, hogy utána kéne jobban nézni, mert az egyetemi ismereteim már sajnos megkoptak.
Ezért is örültem meg nagyon, amikor megláttam a címet. Azonban a harmadától egyszerűen nem bírtam tovább olvasni a gusztustalan, cinikus és humorosnak gondolt (de mégsem) stílusod miatt. Főleg miután a 2. bekezdésben épp te kéred a kommentelőket, hogy ne aktuálpolitizáljanak. Te meg itt kereszténydemokratázol. Nyugodtan írhatsz időszámítás előttet és időszámítás szerintet, meg Krisztus előtt és Krisztus utánt is. Ha valakinek az utóbbi tetszik, nem biztos, hogy kereszténydemokrata, lehet csak a latin-keresztény kultúrájú Európában ezt tartja megfelelőnek. Mint pl én is!

 2. ookami — 2011-08-13 14:33 

Nekem a cikk is és a hangvétele is tetszett.

 3. tib0ru — 2011-08-13 15:28 

Kedves jfviolet,

kiemelt köszönet a “kereszténydemokratázol” szóért; nagyon tetszik és engedelmeddel használni fogom :-)

Az én Európám kultúrája amúgy csak részben latin; van benne görög, germán, szláv és zsidó is jócskán, hogy az olyan perifériákról és kulturális szigetekről ne is beszéljünk, mint amilyenek mi, magyarok is vagyunk.

De nem vagyunk egyformák. Hála a Teremtőnek – akinek mindenki olyan nevet ad, amilyet akar, vagy amilyet ki tud ejteni.

Az pedig, hogy időszámításunk elnevezésének tárgykörében ilyen ügyesen megragadtad az 1500 szavas cikk lényegét, igazán szép teljesítmény.

Üdv, és köszönöm a hozzászólást! Gyere máskor is.

tiboru

 4. tib0ru — 2011-08-13 16:49 

Köszönöm! Akkor nem marad más hátra, mint szavazni :-)

 5. arabiata — 2011-08-13 23:29 

Én kb. 15 éve jártam arra, kopársága ellenére is szép hely. Ajánlott még megtekinteni a nem messze lévő En Gedi-t, ahol ugye a holt-tengeri tekercseket találták. Ha valakinek eszébe jutna kipróbálni a vízhordás felemelő érzését fel a maszadára, ajánlom egy négy éves gyerekkel a nyakában elindulni felfelé.

 6. estokelod — 2011-08-14 07:41 

Én idén augusztusban jártam ott! Először nem akartam felmenni, mert azt hallottam, hogy ott csak kő van és semmi más! Most utólag már örülök hol felmentem. Vagyis jobban mondva fellibegtem, mert olyan meleg volt, hogy gyalog a kígyó úton nem engedtek felmenni. Mivel a család megvárt lent a klimatizált vendéglőben, ezért mondjuk úgy, hogy nem sok időm volt fent körbenézni. Viszont vásároltam egy “hangos idegenvezetőt” angol nyelvűt. Azzal mentem körbe.

Szerencsére a felvétel érhető volt és megtudtam mindent amit kell tudni a Masada – ról. A történet amit leírtál teljesen korrekt. Minden úgy történt ahogy mondtad. Az idegen vezetés során, talán annyival több infót kaptunk, hogy ki mikor és miért járt ott a Masadan. Nem csak a Római ostromot vették nagyító alá. És mondanom se kell hogy ezzel ért véget a hangos idegenvezetés: “Masada shall never fall again.”

Én két hetet töltöttem kint Israelben már másodjára. Személy szerint én ajánlom mindenkinek, hogy egyszer ha tehet menjen el! Látni kell Jeruzsálemet, a Holt-tengert, a Vörös-tengert.

 7. tib0ru — 2011-08-14 09:38 

Óriási látvány; örülhetsz, hogy volt erőd ellenkezni a családdal, noha 40 körüli hőmérsékletben egy klimatizált étterem igen nagy csáberő bír lenni – :-)

 8. matifou — 2011-08-21 01:26 

Ez komoly. A Brian életét láttátok? ( Monthy Python ) Van benne egy rész ami számomra most kapott értelmet.

 9. Moki — 2011-11-16 23:17 

Tetszett a cikk.
Én csak dokufilmen láttam a helyet, az is Heródes életére volt kihegyezve. Itt is sokat foglalkoztak a hely politikai, stratégiai fontosságával.

 10. ramatgan — 2012-12-17 21:12 

Visszatérve tib0ru egyik hozzászólásához, ahol azt írod nem vagyunk egyformák, nekem apám mondása jut mindig eszembe, aki azt szokta mondani ” abban vagyunk egyformák, hogy nem vagyunk egyformák”…igen én is jártam a Masada falai között, onnan lenézni nagyon nagy távolságokat belátni, és a volt római táborok helye is látszik.

 11. becsuszoszereles1k — 2013-02-17 02:06 

Maszadan (ivritul Macada>erod) az elso furcsasag, amire felfigyel a latogato, hogy kulonos modon, valahogy feltunoen sok apro madar ropkod ide-oda, gyakran leszallva egyenkent vagy kisebb csapatokban, szuntelenul csivitelve, fejet forgatva, szoszerint kivancsian nezegeti az embereket – felelem nelkul es egeszen kozelrol. Ha morzsat nyujtasz nekik, odaroppennek, es felcsippentik, bar csak addig a pillanatig maradnak.
A helyi legenda szerint: ezek a pici madarak, az itt elpusztult vedok lelkei…

 12. outatime — 2013-04-05 06:24 

@jfviolet:

semmi kivetnivalo nincs az irasban. Szerintem benned van a hiba.

 13. rjozsi — 2015-05-08 16:26 

Kedves Tiboru!
Élvezettel olvastam a cikkedet Maszadáról, és a stílusa kimondottan tetszik.
Üdvözlettel: rjozsi

 14. tiboru — 2015-05-13 13:06 

@rjozsi:

Köszönöm! Nézz körül, biztosan találsz még olvasnivalót!

Üdv,

tiboru

 15. tvpaprika — 2016-02-16 19:22 

Kedves tiboru!

Nagyon tetszett a cikk, a téma is szerintem érdekes volt, a végén amit írtál picit elgondolkoztatott… Az a félelmetes hogy ha belegondolok, bármilyen hihetetlen is a történet,mégis elképzelhető. Vagy szerinted van a kétségbeesésnek egy olyan foka ahol képes lennék saját kezűleg vágni el családtagjaim torkát? Úgy hogy tudom, hogy őket egyesével fogják megbecsteleníteni majd lemészárolni, és ezt ők is tudják…
Mindenesetre az önygyilkos merényletekkel furcsa az összehasonlítás mert itt szerintem nem arról van szó hogy Isten nevében és a jutalom reményében ölök meg ártatlan embereket, mert ez tetszik neki, hanem hogy inkább ezt a fájdalmas a halált szánom nekik jobb lehetőség nem lévén mint egy elképzelhetetlenül becstelen sorsot. És talán ebben az esetben a családom is így akarná..

btw nagyon tetszik a blog úgyhogy hajrá és még ilyen posztokat!

Üdv,
tvpaprika

 16. tiboru — 2016-02-22 00:14 

@tvpaprika:

Köszönöm a biztatást, érezd jól magad a blogon!

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.