Mata Hari

1917. október 15-e, egy hétfői nap hajnala. A Párizs melletti Vincennes-i erőd udvarán felsorakozik egy 12 fős, zuávokból összeállított kivégzőosztag. Tőlük 10 méterre, velük szemben egy roppant elegáns, sötét színű ruhába öltözött 41 éves nő áll, fekete kalapban és kesztyűben, finoman kisminkelve. Egy tiszt lép oda, kezében a kendő. „Szükséges ez, hadnagy úr?” kérdezi búgó hangon, kicsit idegenes kiejtéssel, miközben mélyen a tiszt szemébe néz. A fiatal hadnagy elvörösödik és dadogva válaszol: „Ha a Madame nem óhajtja, nem, semmi jelentősége…” – majd biccentéssel elköszön, hátralép és vezényelni kezd.

A lövések eldördülnek, s a művésznevén Mata Hariként ismert táncosnő holtan esik össze.


Margaretha Gertruida Zelle a hollandiai Leeuwardenben született, 1876. augusztus hetedikén. Szülei már egészen korán elkényeztették: édeasapja, aki egy kalapkészítő manufaktúra boldog tulajdonosaként nem keres rosszul, a szó szoros értelmében isteníti egyetlen lányát, s annak minden kívánságát teljesíti. Feljegyezték, hogy a hatodik születésnapjára egy olyan díszes kis hintót kap, amelyet két szelídített, idomított kecske húzott.

Az öreg Adam Zelle azonban telhetetlen pali lehetett, mert nem elégedett meg a frízek fejfedők iránti közmondásos rajongásából fakadó üzleti haszonnal. Mindenféle kétes buliba is befekteti megtakarított pénzét, amelyek – ahogyan az a színes, szélesvásznú amerikai filmekből is ismert módon történni szokott – csődbe kergetik. A kis Greetje már nem is annyira kicsi (13 éves is elmúlt), amikor szülei elválnak; egy távoli nagybácsi veszi magához, és a következő hat évet Hágában tölti (aki már járt ebben a városban, az tudja, hogy nem lehetett egy fesztivál). Vannak források, amelyek szerint zárdában nevelkedik, de ezeknek ne higgyetek; protestáns, középosztályhoz tartozó holland lányokat nem küldtek zárdába, bármennyire költőinek és izgalmasnak is tűnik ez a forgatókönyv.

19 éves, amikor egy helyi újság (a Nieuws van den Dag) apróhirdetéseit lapozgatva a következő szövegűre bukkan:

Egy, az ázsiai gyarmatokon szolgáló tiszt – Hollandiában töltvén szabadságát – neki megfelelő feleséget keres; vagyontalanság nem akadály.

Greetje szeme kikerekedik, szíve hevesen kezd el verni, tollat ragad és azonmód válaszol is. Egy héten belül meg is van az első randi a skót származású holland századossal, Rudolf Campbell MacLeoddal. A kapitány a maga 39 évével kereken egy huszassal idősebb és hat centivel alacsonyabb, mint hősnőnk, kopasz is, szúrós és őszülő bajusszal bír – de egyrészt nagyon frankó az egyenruhája (Greetje sohasem bírt ellenállni az uniformisba bújt férfiaknak, de ne szaladjunk előre…), másrészt biztos egzisztenciának tűnik, s így alig két és fél hónappal megismerkedésük után, 1895. július 11-én össze is házasodnak, majd felkerekednek és visszaindulnak az indonéziai (közelebbről: jávai) helyőrségbe, ahol Rudolf szolgál.

Az első két év tűrhetően telik: az ifjú pár első gyermeke (Norman) 1896 februárjának elején meg is születik, és nem kell hozzá sem orvostudományi egyetem, sem felsőfokú matematikai előképzettség, hogy kisakkozzuk: Greetje (azaz Madame MacLeod) semmit nem bízott a véletlenre. Hamarosan (1898 áprilisában) megérkezik a kislány, Louise is – minden adott, hogy egy kiszámítható, kispolgári holland család eseménytelenül élje az indonéz hétköznapokat, esetenként megspékelve egy-egy helyi rijsttafel nyújtotta gasztronómiai örömökkel.

De az élet egy ribanc, bazmeg! – ahogy tanult kollégám és egykori mesterem, bizonyos Kaczúr zászlós mondta úgy húsz évvel ezelőtt, jobb kezének mutatóujját figyelmeztetően az ég felé emelve a Garai utca egyik borozójában a hatodik és a hetedik kisfröccs között.

Hiába léptetik elő 1897-ben MacLeod barátunkat őrnaggyá, a ködös skót Felföldről magával hozott gének bizony nem hagyják átvágni magukat holmi tojáslikőrök által: eltökélt emberek whiskyt Indonéziában is be tudnak szerezni, és Rudolf bizony eltökélt ember (na meg a helyi cukornádpálinka sem utolsó), ráadásul érzékeny, ideges és sértődékeny is, mint egy kóristalány, közvetlenül az első menzesz előtt.

Hogy érzékenységének, idegességének és sértődékenységének, valamint lassan, de biztosan kulminálódó alkoholizmusának mi volt az oka, soha nem fogjuk megtudni. Az viszont konkrét tényhalmaznak tűnik, hogy Greetjét csak egyetlen, Batávián szolgáló katona nem vágta gerincre az ott
töltött unalmas évek alatt: az ezredkonyhán dolgozó Haasje-Willems Van Dijk tizedesről van szó, aki egy konyhai baleset következtében 18 éve erekció-képtelen volt.

És azt sem hallgatjuk el, hogy a családi programok egyre többször végződtek úgy esténként, hogy Rudolf előkapta kis lovaglóostorát és előre kitervelten, alaposan és módszeresen úgy megverte Greetjét (és néha a gyerekeket és a háziszolgákat is), hogy az egész holland gyarmati világ beleremegett. Biztosan katonai lelke frusztrációjának következménye volt az is, hogy hites holland feleségén kívül volt neki egy állandó (bennszülött) élettársa, egy (ugyancsak holland) stabil szabadidőpartnere, továbbá alkalomszerűen (maximum hetente kétszer) meg-meglátogatta a helyi bordélyházakat is, ahol nem volt túl válogatós.

Ezt csak azok a rosszindulatú civilek nem értik, akik képtelenek átérezni egy hivatásos katona polgári kikapcsolódási formák iránti kiáltó igényeit.

A fentebb felvázolt családi idill következő tragikus állomása egy tisztázatlan mérgezéses eset, amikor is az öt éves Norman fiuk belehal a tenger gyümölcseiből készült saláta elfogyasztásába, s a három éves Louise sem épül fel teljesen az ezt követő anyagcsere-sokkból. Greetjének itt szalad tele a zsákja Indonéziával, Rudolffal, háziasszonyi, feleségi és anyai státuszával: visszatérnek Hollandiába, ahol 1902 novemberében hivatalosan el is válnak. 

Egy jó fél év hollandiai tengés-lengés után (mialatt a fizikai sebek begyógyultak, a lelkiek elhalványultak) Greetjében megérett az elhatározás: táncos- és színésznő lesz, méghozzá nem is akárhol: Párizsba utazik.

Naná, hogy Párizsba – tehetjük hozzá -, mert majd Novoszibirszkbe!

A legfontosabbat, vagyis a művésznevet már régen kinézte magának: Mata Hari; az egyik jávai dialektusban így neveztek valami lokális istennőt, aki hajnalonta meztelenül szokott fürdeni holmi vízesésekben, két dugás között. Maga a név máskülönben annyit tesz: A Hajnal Szeme. Greetje úgy érezte: ez a név egyrészt szerencsét hoz neki, másrészt pedig milliók fogják ismerni, még évtizedekkel a halála után is.

Nos, azt kell mondanunk, 50 százalékban bejött neki.

Párizsi tartózkodása első évében festők és szobrászok műtermeiben áll modellt, általában aktokhoz. Két szülés, valamint a Rudolffal töltött hét év után teste meglepően jól nézett ki, de ettől függetlenül az annyira áhított színpadi karrier egyáltalán nem akart körvonalazódni. Hiába tanul meg hosszú és nehéz szerepeket, hiába ábrándozik klasszikus darabokról, ha minden színházigazgató, rendező meg kellékes maximum harmadik kérdése az, hogy [moderálva]? Lehetőleg itt és most!

Ebből lesz elege 1904 végére, amikorra elhatározza: hát ha ez kell nektek, akkor ezt fogom nyújtani.

Szépen leül és mérnöki precizitással kidolgoz magának egy életvezetési legendát, egy teljesen légbőlkapott (de annál izgalmasabb és egzotikusabb) mesterséges múltat.

A történet szerint ő egy dúsgazdag indiai maharadzsa gyermeke, aki hosszú évekig tanulta a távoli Ázsia különféle kultúráinak táncait és a férfiak erotikus szórakoztatásának tudományát, s egy magasrangú (ámde azóta sajnálatos módon és tisztázatlan körülmények közepette hősi halált halt) holland tengerésztiszt jegyeseként került Európába, ahol küldetésének érzi a szerelem és a távoli tájak mozgáskultúrájának ötvözését.

Szép, mi? Fantáziadús, érzelem- és cselekménygazdag történet. És Mata Hari bízvást nevezhető az önmegvalósító üzletasszonyok egyik első prototípusának. A keresletet felmérte: megvolt; ő pedig biztosította a kínálatot.

Mondanom sem kell, a párizsi nagypolgárság, a művészi körök, valamint a politikai és katonai körök rácuppannak a csalira. A teljesen felszabadult, emancipált és a szemérem leghalványabb jeleit is határozottan elutasító művésznő mesterien ötvözi az Indonéziában felcsipegetett táncfigurákat az arab és török hastáncból származó, valamint egyéb, Európában akkoriban még jórészt ismeretlen, buja mozdulatokkal és koreográfiával. Fellépésein többek között jelen vannak a diplomáciai testületek vezetői, akik csillogó szemekkel mustrálják az ugyancsak saját tervezésű ruhákból fokozatosan kibontakozó másodlagos női nemi jellegek rafinált felbukkanását (hogy úgy mondjam).

A fellépéseiért kapott (és exponenciális módon növekvő összegű) honoráriumokat alkotó módon egészítette ki a rövid- és középtávú barátai, illetve partnerei által bőkezűen kifizetett apanázsokkal. 1910-re hírneve eljutott addig a pontig, hogy az az európai szalon vagy (tánc)színház, amelynek legalább egyszer nem szerepelt a műsorán, lehúzhatta a redőnyt, és az a francia, német, orosz, olasz vagy spanyol arisztokrata, aki nem tudta felsorolni, hogy melyik intim testrészén hol találhatók anyajegyek, férfitársaságban nevetségessé és párbajképtelenné vált.

Négy-öt nyelven folyékonyan társalgó, művelt és viselkedni tudó profi kurtizán volt, és aki ezt kurvának hívja, az a brutális nyelvi leegyszerűsítés olyan mély bugyraiban találja magát, mint az a polgártársunk, aki a Guinness-t egyszerűen sörnek, vagy a Moszadot simán biztonsági szolgálatnak nevezi.

1912-től hírneve (melleivel együtt) kicsit megereszkedik, ezért egyre kevesebb táncos fellépést vállal, s energiáinak jelentős részét… khm… társadalmi tőkéjének növelésére fordítja. Meghódítja például Xavier Rousseau párizsi bankárt és Szergej Gyagilevet, a világhírű cári Orosz Balett atyját és főigazgatóját (itt jobbra).

1914-ben kitör a világháború, de Mata Hari holland állampolgárként (hazája semleges maradt) nyugodtan járkálhat a lassan tűzbe boruló Európában. A háborús pszichózisban egyre több embernek szúrja a szemét egy olyan nő, aki egyik héten a német koronaherceg ágyában ébredt, majd pár nappal később a francia vezérkari főnök főszárnysegédje rezidenciáján tért nyugovóra. És ahogyan az lenni szokott, a fekália határozott mozdulatokkal történő kavarásában a titkosszolgálatok jártak az élen.

A legelterjedtebb forgatókönyv a következő:

Az olasz intelligens szervíz 1915-ben arról tájékoztatja francia társszervét, hogy információik szerint Mata Hari a németek ügynöke, aki magas beosztású
szövetséges tiszteket elcsábítva, érzékeny katonai információkat szállít Berlinbe. A csigaevőknek nem kellett kétszer mondani: lecsapnak a táncosnőre, majd nem bírnak ellenállni a kísértésnek és ők is becsavarják, hiszen egy ilyen kapcsolatokkal rendelkező társasági ember elsőosztályú forrás, illetve kiváló futár lehet. A nő beleegyezik és elmondja, hogy a hollandiai német főkonzul, bizonyos Karl Kramer szervezte be, évi 20 ezer frank fizetésért (ennek feléért párizsi házat – nem lakást: házat! lehetett akkoriban venni). Állítólag azt is bevallja, hogy a H-21-es fedőszámot kapja, és azt, hogy ügynöki kiképzését bizonyos Elisabeth Schragmüller (fedőneve: Fräulein Doktor) végezte.

Rögtön ki is próbálják, és vizsgafeladatként visszaküldik Németországba, azzal a küldetéssel, hogy a német trónörökösről gyűjtsön kompromittáló információkat, valamint a Központi Hatalmak várható csapatmozgásairól is szedjen össze ezt-azt.

Nos, aki a bevezetőt figyelmesen olvasta, az tudja, hogy olyan sok már nincs hátra; egészen pontosan szűk másfél év.

Erről az ötszáz napról olvashattok az alábbiakban, ha átutaltátok a szükséges összeget a Tiborublog számlájára. Hehe.

Hősnőnk ott áll tehát a verőfényes párizsi napsütésben, a Deuxième Bureau által fenntartott egyik fedett lakás előtt, s – miközben odabent jóformán meg sem száradt aláírása a beszervezési nyilatkozaton – azon töri a fejét, hogy hogyan is lehetne ebből a kettős szerepből valami extra hasznot húzni. Az egy kicsit zavarta ugyan, hogy George Ladoux százados (aki a továbbiakban kapcsolattartó tisztjeként tevékenykedik, itt jobbra) mindent tud róla.

Még Vlagyimir Maszlov orosz főhadnagyról is, aki MH legújabb szeretője, s akiről a siralomházban később azt nyilatkozza, hogy „ő volt az egyetlen férfi, akit valóban szerettem”. (Amúgy Vologya barátunk nem is annyira lovassági tiszt volt, amint ahogyan azt női társaságban előszeretettel hangoztatta, sokkal inkább a cári katonai hírszerzés embere, de ez senkit ne zavarjon).

Annak érdekében, hogy feltűnésmentesen visszatérhessen a Vaterlandba (és mivel a francia-német határ nem volt valami biztonságos), MH Angliába, majd Spanyolországba és onnan Hollandián keresztül utazik Németországba. Amikor a hajó kiköt a szigetországban, az Intelligence Service (a vámszervek fedésével – milyen ravaszak ezek a brit elhárítók…) kihallgatja és átkutatják a poggyászát, de semmi érdemit nem találnak, úgyhogy útjára engedik.

Spanyolországban összefut egy régi dugópartnerével, bizonyos von Kalle ezredessel, aki pillanatnyilag (mármint akkor pillanatnyilag) a madridi német nagykövetség katonai attaséja. Mivel MH érzi, hogy a húszezer frankot, amit Kramertől kapott, meg kell szolgálnia, az egyik együtt töltött éjszakán, két numera között elmeséli az ezredesnek, hogy tudomása szerint az Antant György herceget fogja Görögország trónjára segíteni, valamint apróbb, de annál hasznosabb infókat csepegtet holmi offenzíva-tervekről, amelyeket egy francia vezérkari őrnagynál látott térképekről olvasott le.

És itt egy érdekes csavar következik: a németek akkoriban már tudták, hogy a franciák megfejtették a diplomáciai kódjukat, ennek ellenére von Kalle első dolga (rögtön a fogmosás és a borotválkozás után), hogy becammog a rezidenciára, és a diplomáciai (tehát NEM a titkosszolgálati!) kódot használva tájékoztatja Berlint az információkról, hozzátéve, hogy „a H-21-es ügynök nagyon jó munkát végzett, javasolom megjutalmazni!”.

 

Ugye, ez a látszólagos balfaszság nem csak nekem szúr szemet..?

MH közben Németországba érkezik, ahol lebonyolít pár röpke randit, de sem a trónörökös, sem a tábornoki kar egyetlen tagja sem fogadja. Értelmes és érzékeny nő lévén (az igazi  kurtizánok mindkét tulajdonsággal rendelkeznek ám!) érzi, hogy valami nincs rendjén. Egy francia futártól még átvesz egy borítékot (amelyben Belgiumban tevékenykedő francia hírszerzők adatai vannak) azzal a feladattal, hogy juttassa el a belga ellenállásnak abból a célból, hogy vegyék fel velük a kapcsolatot. Hogy, hogy nem, ez a boríték a németek kezébe kerül, akik (állítólag) a hat kémből négyet elfognak és rövid úton főbelőnek.

Erre még rátesz egy lapáttal az, hogy a franciák egy újabb német diplomáciai táviratot dekódolnak, amelyben az áll, hogy a H-21-es ügynök újabb kiváló megmozdulása ötezer frankot ért; Berlin utasítja von Kalle ezredest, hogy ezt az összeget csekkben adja át a H-21-nek, ha ez arra jár.

Egy hét múlva MH felbukkan Madridban, ahol ismét eltölt két frenetikus éjszakát a német katonai attaséval, majd Párizsba utazik, ahol előre tervezett találkozója van Ladoux századossal; holmi katonai térkép-szelvényeket visz neki. Amúgy meg von Kalle sem tudott lakatot tenni a szájára (mármint a sajátjára), elújságolván neki, hogy német tengeralattjárók hamarosan Marokkó partjai mellett fognak felbukkanni harci feladatokkal, valamint azt, hogy a németek is megfejtettek két francia kódot. Na és persze bőven el van látva társasági pletykákkal is.

Mindezt hősnőnk át szeretné adni Ladoux-nak.

Első útja Maszlovhoz, nagy szerelméhez vezet, és itt éri az első meglepetés. Vologya (ahelyett, hogy régi jó szokásához híven a köszönés előtt, már ott, a küszöbön a magáévá tette volna) elég hűvösen viselkedik, s elárulja: az orosz nagykövetség felhívta a figyelmét, hogy „jó lesz vigyáznia ezzel a veszélyes kalandornővel”. Maszlov kifejti, hogy imádja ugyan MH-t, meg hogy soha nem volt olyan jó senkivel (ezt szemmel láthatóan komolyan is gondolja), de karrierjét nem igazán szeretné veszélyeztetni. Majd további munkasikereket kíván és becsukja az ajtót a nő orra előtt.

Ladoux százados következne, de a tartótiszt elérhetetlen. MH ott áll a februári hidegben (1917 télutóján járunk), és kezdi érteni, hogy itt neki ürülékkel meszeltek. Visszamegy a szállodába (Champs-Élysées, Palace Hotel) és levelet írt a Hadügyminisztériumba, kihallgatást kérve magától a minisztertől, Hubert Lyautey marsalltól (itt jobbra), de ennek a lánynak innen kezdve már nem volt szerencséje: Lyautey marsallról ugyanis – ezek szerint rajta kívül – mindenki tudta, hogy sokkal jobban vonzódik a huszonéves, daliás gárdatisztekhez, mint a negyvenes sztriptíztáncosnőkhöz, és azon kevés főtiszt közé tartozott, akik MH-t egyszer sem búbolták meg az elmúlt tizenkét évben. 

Mellesleg MH nem vetette el/meg a női nemet sem, ha olyanja volt. Gyakran hívták például olyan bulikra táncolni, ahol csak nők voltak jelen, akik egymást szórakoztatták, és nem látott ebben semmi rendkívülit.

Ami azt illeti, tök jó partik lehettek. Megnéznék róluk egy-két dokumentumfilmet.

A levélre válasz nem jön, viszont 1917. február 13-án (!) pirkadatkor megjelenik a szállodában a Deuxième Bureau négy embere (Ladoux százados vezetésével), udvariasan bekopognak a 13-as (!) szobába, s a jócskán álomittas MH-t megkérik, hogy öltözzön fel és fáradjon velük. Egy röpke házkutatást is tartanak, melynek során poggyászában megtalálják azt az ötezer frankos csekket, amit Madridban kapott attól a hóhányó von Kalle-tól, valamint a kozmetikumai között egy kis tégely vegytintát is fellelnek, amivel jelentéseit írta.

Egyenesen a Saint-Lazare börtönbe viszik, ahol egy komor arcú katonai ügyész, bizonyos Pierre Bouchardon százados (itt balra fent; amúgy meg látott már valaki élőben derűs arcú katonai ügyészt? Én igen, egyszer, de a körülményekről nem beszélhetek; minden szemtanúnak kínos lenne) közli vele a vádpontokat: kémkedés, valamint az ellenséggel hírszerzési célból kialakított üzleti kapcsolat.

MH nem igazán érti, mi is történik vele. A börtönorvostól (aki a kötelező, befogadás előtti vizsgálatot végzi) azt kérdezi, hogy hol lehet itt  parfümös fürdőt venni, majd az első kihallgatás elején (Bouchardon majdnem szélütést kap) közli, hogy szívesen inna egy abszintot, de nádcukrot kér hozzá. És telefonálna is pár kedves embernek, akikkel közös programot szervezett a hétre.

A hatóságok humorérzéke a padlón hever; ennek tulajdonítható, hogy nem kacagnak fel a kérések hallatán, hanem rögtön elhelyezik a fegyház speciális, külön a kémek és kőkemény bűnözők részére fenntartott szárnyába, ahol több a patkány, mint az éjjeliedény.

Kemény hetek következnek, a kihallgatások egymást érik. Bouchardon egyre jobban bepöccen, de MH továbbra is derűsen tagad (már amennyire derűs egy 41 éves úrinő lehet, aki az eddigi kaviár és kacsamellfilé helyett nettó moslékkal kénytelen beérni). Szembesítik a lefoglalt csekkel, amire azt mondja, hogy szexuális szolgáltatásaiért cserébe kapta. Felmutatják neki a vegytintát, mire mosolyogva mondja, hogy ezt egy spanyol cigányasszonytól vásárolta, és ez a világ legbiztosabb fogamzásgátló szere. Érdekelné esetleg a százados úr feleségét?

Bouchardon idegei annyira nem bírják a gyűrődést MH-val, hogy bedobja a törölközőt és a vádemelésre egy nagyon fiatal hadnagyot, André Mornet katonai ügyészt jelölik ki, aki annyira ifjú, hogy jóformán nem is ismeri MH előéletét. Ő egy megátalkodott boche kémet lát, aki ráadásul prostituált is. Merde.

1917. július 24-én a párizsi Igazságügyi Palotába viszik, ahol a 3-as számú különleges katonai bírói tanács hallgatja ki. A tárgyalás zártkörű, a sajtót sem engedik be (pedig a hiénák megszimatoltak valamit, mert háromtucatnyi újságíró nyüzsög az előcsarnokban). Védője egy hajdani szerető (naná…), bizonyos Edouard Clunet. Hosszas huzavona után beismeri a 20 ezer frankos német ajánlatot, a H-21-es fedőszámot, a madridi német katonai attaséval folytatott liezont, de kitart amellett, hogy „a németeknek csak hírszerzési szempontból értéktelen, teljesen nyílt forrásokból is beszerezhető információkat adtam, s egyedüli célom az volt, hogy hollandiai hazatérésemhez tőkét szerezzek”.

Tanúként kihallgatják Ladoux századost is, aki eskü alatt nyilatkozza, hogy annó MH részletesen elmesélte neki a németek általi beszervezésének teljes történetét, kiképzését, satöbbit. Egy kis vita is kialakul, melynek során MH közvetetten beismeri, hogy bizony azt, amit csinált, kémkedésnek hívják és ő ezzel tisztában volt…

Bang…
[Ezzel egy harang, vagy inkább egy gong kondulását szerettem volna érzékeltetni…]

A bírói tanács tagjai összenéznek, majd visszavonulnak ítélethozatalra.

Az ítélet értékeléséhez tudnunk kell, hogy 1917-ben (háború van, kérem szépen, nem is akármilyen!) a francia közvélemény naponta olvashatta az újságokban, hogy a dicsőséges francia hadsereg azért nem tud értékének megfelelő harci teljesítményt nyújtani a lövészárkokban, mert a német kémek elképzelhetetlen tömege lepte el a Haza minden szegletét. A francia hadvezetés minden kudarcát az alattomos német kémek nyakába varrták, akik undorító, visszataszító és erkölcstelen módszerekkel, kizárólag férgekhez hasonlíthatóan rágták a Patrie testét.

Nem védeni akarom én a bírákat, de az adott közhangulatban egyszerűen nem hozhattak más ítéletet…

Másnap az Albert Somprou alezredes által elnökölt bírói tanács egyhangúlag meghozza a verdiktet: a magát Mata Harinak nevező Margaretha Gertruida Zelle párizsi lakos bűnösnek találtatik kémkedés és a háborús ellenséggel nyereségvágyból elkövetett összeesküvés bűntettében, s ezért golyó általi halálra ítéltetik. A büntetőeljárás valamennyi költsége is őt terheli.

MH formálisan összeomlik. Egyszerűen nem hiszi el, amit hallott. Ügyvédje felvilágosítja, hogy van fellebbezési lehetőség, de ezt egy hónapon belül elutasítják, akárcsak az Állami Semmítőszékhez intézett beadványukat. Kegyelemért fordulnak Raymond Poincaré köztársasági elnökhöz is, de az eredmény kisakkozható…

És elérkeztünk az október 15-hez, amivel a posztot kezdtük (aki nem emlékszik, vagy nem olvasta, lapozzon vissza, nem ismételjük meg az utolsó percek történetét). Reggel hat óra 12 perckor a jobb fülébe megkapja a kegyelemlövést (nem volt szükség rá, mert már halott volt, de a szabály az szabály), majd a katonaorvos megállapítja a halál beálltát.

Holttestét (amelyet senki nem volt hajlandó eltemettetni) a párizsi orvosi egyetem kórbonctani tanszéke kapja, további felhasználásra. Arra, hogy öt évvel korábban az egész (férfi és női) párizsi elit ott tolongott, hogy legalább egyszer [moderálva] vagy [moderálva], de ha mást nem, akkor azt engedje meg, hogy [moderálva], meg hogy évekig a társaság egyik központja volt, nos, minderre már senki sem kívánt emlékezni.

A történethez még hozzátartozik, hogy egy francia történész, Léon Schumann, valamint a Mata Hari alapítvány 2001-ben perújrafelvételt kezdeményezett, minek következtében a francia Igazságügyi Minisztérium illetékese kijelentette: Mata Hari ártatlan volt; az általa a németeknek átadott információk valóban nem bírtak komolyabb katonai jelentőséggel.

A filmirodalmat is megihlette. Olyan színésznők játszották el Mata Harit, mint Greta Garbo, Gábor Zsazsa, Asta Nielsen, Jeanne Moreau vagy Sylvia Kristel. Na és egyik nagy kedvencem, Kurt Vonnegut is neki ajánlotta az „Éj anyánk” című könyvét.Borító_200

A sztori talán még az összeesküvéselméletes blogba is belefért volna, de végül is itt kapott helyet. A saját elméleteteket pedig nyugodtan fejtsétek ki a kommentekben.

És szeressétek Mata Harit. Megérdemli.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

23 hozzászólás

 1. Bib — 2011-08-15 10:46 

“Ezt csak azok a rosszindulatú civilek nem értik, akik képtelenek átérezni egy hivatásos katona polgári kikapcsolódási formák iránti kiáltó igényeit.” Hát ez LOL. Ha holland hivatásos fizetésem lenne, nekem is lehetnének ilyen igényeim, így magyarként marad a kannás bor. Fizetés után meg egy búzasör. Se szabadidő partner, se bordély, se indiai szerető…
Rossz helyre születtem, én mondom.

 2. tib0ru — 2011-08-15 10:50 

Vagy csak rosszkor… Az első világháború előtt egy magyar hivatásos százados is viszonylag jól elvolt a fizetésével…

 3. GloriaMundi — 2011-08-15 12:03 

Szegény, azért ez kemény élet volt. És végül is mi történt a kislányával? Ottfelejtette valahol? :-(
A színvonal a szokásos, a stílus mindent visz, kár, hogy már szavaztam :-)

 4. siege — 2011-08-15 12:16 

Noor Inayat Khan azt hiszem jobban megérdemelné a hírnevet, mint Mata Hari.

 5. tib0ru — 2011-08-15 12:40 

Úgy látszik, egy kémnő esetében a világhírnévhez kell még egy kis meztelenkedés is – lásd még Delila esetét a hős Sámsonnal:

http://tiboru.postr.hu/delila-az-elso-kemno

Szegény Noor hiába volt kétségkívül hősiesebb, mint Margaretha Gertruida, róla (mármint a SOE-s ügynökről) jóformán csak a szakma hallott…

 6. Bib — 2011-08-15 13:47 

Az is eléggé hátráltatja a megismerést, hogy a gumitalpú hősökről ritkán olvasni a “Meglepetés”, “Story” és “Nők lapja” szakfolyóiratokban.
Ha az utca emberét megkérdezné valaki, hogy ki volt Mata Hari, lehet, hogy kevess infóval rendelkezne, mint pl. Alekosz kilétéről.
@Tiboruval egyetértve, elég szűk szakmai kör érdeklődik a téma iránt, bár szerencsére a bloggazda elég szórakoztatóan és közérthetően ír ahhoz, hogy a perifériákról becsábítsa az érdeklődőket.

 7. tib0ru — 2011-08-15 14:14 

A kislányról nincs infóm, sajnálom… Gondolom, beadta egy játszóházba, amíg dolgozott :-), majd haza a szülőkhöz Hollandiába (?).

 8. Bib — 2011-08-15 14:39 

A bibliográfia annyit említ, hogy a három megmaradt Macleod visszament Hollandiába.
http://answers.google.com/answers/threadview/id/48003.html
Egy másik forrás említi, hogy a válásnál neki ítélték a lányt, de apuka nem fizetett gyerektartást, így a gondoskodó anya kelletlenül ugyan, de visszaküldte lányát apukához.
http://www.imdb.com/name/nm1299792/bio
Nem állítom, hogy mérvadó források, de útmutatásnak talán elég.

 9. Bib — 2011-08-15 14:41 

És 1919 augusztus 10-én meghalt szegény kislány, mindössze 21 évesen.
http://www.macleodgenealogy.org/ACMS/D0035/I5222.html

 10. tib0ru — 2011-08-15 14:48 

Köszönjük, alapos kiegészítés volt!

 11. tib0ru — 2011-08-15 14:50 

Hm, alig két évvel élte túl az anyját… És ha jól látom, Hollandiában halt meg (Velp).

 12. Bib — 2011-08-15 15:26 

Igen, és mint olvasom, agyvérzésben (stroke), de ennek -cerebral hemorrhage- a fordításában nem vagyok biztos.
http://www.findagrave.com/cgi-bin/fg.cgi?page=gr&GRid=62840330
Érdekes lehet, hogy a forrás szerint éppen holland indiába készült, hogy tanár legyen. És az édesanyjától örökölt *szifilisz* okozta közvetve halálát.

 13. Bib — 2011-08-15 15:34 

Ja, éssel nem kezdünk mondatot, hibáztam, bocsánat.
Az eddigi elgépeléseim után ez is szégyen rám nézve.

 14. GloriaMundi — 2011-08-15 16:50 

Köszi, nézzétek el nekem, h engem pont ez érdekel, de asszem, kicsit más szemszögből nézek erre a sztorira … Először is van egy csaj, aki valami miatt nagyon menekülni akar a nagybácsitól, és aki azt gondolja, h elsősorban a testéből tud megélni. Nekem ez erősen gyanússá teszi azt a nagybácsit, aki jóságosan magához vette a 13 éves lánykát.
Szóval, nimfomán volt, vagy csak kényszeresen szexelt mindenkivel, mert azt gondolta, h ezáltal elnyerheti az emberek szeretetét? 8Vagy ezáltal uralkodhat a férfiakon?) Na, de ez már messzire vezet, csak belegondoltam. Ahogy abba is, h mekkora tragédia, ha az ember az anyjától örökli a szifiliszt …

A Delila-sztori azért szórakoztatóbb, mert róla nem tudunk személyes tragédiákat, sztem, Té, az a legjobb posztod evör, de ez az én személyes véleményem csupán :-) És Juditban még mindig reménykedem :-)

 15. tib0ru — 2011-08-15 17:35 

Judit is lesz, a legrosszabb esetben nőnapra :-)

 16. GloriaMundi — 2011-08-15 18:15 

Azt már nagyon várom, bár lehet előbb is :-)

 17. Abatoire — 2011-08-19 01:26 

“Mata Hari szeress belém!”
Hobo Blues Band

http://www.youtube.com/watch?v=tOPVnL5LFdo

 18. ace22 — 2012-03-08 15:51 

Az, hogy MH szifiliszt kapott, foglalkozási ártalom (bár “french letters” már létezett jó régen), de hogy kapta el a lánya? Születéskor, vagy később, izé, találkoztak?

MH irodalma végtelen: Egy sci-fi regényben “Matilda Harris” lesz a teljes neve… :-o

 19. regressziv — 2012-03-08 17:09 

A tudás hatalom, akinek meg megvan ez a fajta hatalma, azt nem sokan szeretik. Vagy sokan nem szeretik?

 20. SzJoe — 2012-03-08 17:21 

Jó napot kívánok Alezredes úr, Sz. zászlós jelentkezem! Jelentem, láttam derűs arcú katonai ügyészt! A vérfarkas mosolyával felszerelkezve… Szerencsére nem én adtam az okot a mosolyára!

 21. tiboru — 2012-03-09 00:27 

A mosolygó katonai ügyész olyan lehet, mint a nevető hiéna :-P

 22. outatime — 2013-04-05 07:56 

@tib0ru:

“fizet mint a katonatiszt” ebbol a korbol valo

 23. cseko46 — 2014-06-07 20:00 

Mata Hari egy számitó üzlet asszonyka volt.
Aki tánc müvészeti aktrakcióival LOKÁLOK, MULATOK NAGYVILÁGI ELEMEINEK VERSENY PRÉDÁLYÁVÁ LET.
Presztizs kérdés lett a táncosnő ismeretsége.
Ezt nem csak ö használta ki,hanem a belbisztonsági szervek is.
Aztán pedig követségi rendezvények fényemelő müveszeként,. jó memóriáju megfigyelője is lett. És az ázsiai csipő csavarások ismerője az aktusok utáni beszélgetések nagy kezdeményezője lehetet.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.