A török ejtőernyős kommandó

Valljuk be: zaklatott történelmünk, továbbá Jókai, Gárdonyi és hasonszőrű (általunk amúgy roppant tisztelt) írótársaik sokat tettek azért, hogy a „török katona” jelzős szerkezet hallatán az átlagmagyar lelki szemei elé évszázadokon keresztül a bugyogós, lehetőleg félszemű, görbe karddal hadonászó, punkos frizurát viselő janicsárszerű képződmény képe ússzon be a félhomályból. Ezt az imázst fogjuk ma egy kicsit szétzilálni, mégpedig a török ejtőernyős kommandósok bemutatásával.


A NATO második legnépesebb, odahaza különleges státusznak örvendő nemzeti hadserege nem szűkölködik különleges erőkben, eszközökben és módszerekben, amelyekről – többek között – a kurdok (ez a mindenki által átvert nemzet) tudnának sokat (és teljesen érthető szubjektivitással) mesélni, de mai posztunk nem róluk szól.

A Közel-Kelet, Észak-Afrika, Kis-Ázsia és Európa egykori nagyhatalmának kvázi örököse, a szekuláris, atatürki Törökország azon kivételes államok közé tartozik, amelyek egy (számukra roppant előnytelen, mondhatni megalázó) békeszerződést követően megmutatták a világnak és az első világháború győztes hatalmainak, hogy kivel érdemes (de inkább azt, hogy kivel nem) szórakozniuk. Nem szeretnék erőltetett és téves párhuzamokat vonni, na meg a történészek tálkájába sem nyúlkálnék, de abban megegyezhetünk, hogy a törökök nem nyugodtak bele a békeszerződésben megrajzolt határokba; olyannyira nem, hogy katonai erővel öt éven belül megduplázták az eredetileg nekik szánt területet – de erről itt és most tényleg csak ennyit, az alaphangulat megteremtése érdekében.

Térjünk vissza a konkrét poszt-szabdzsekthez, de a kommentekben természetesen lehet reagálni az általánosabb (török hadsereg) témára is.

1949-et írunk, és Washington már túl van a NATO-alapítás bejelentését követő pezsgős vacsorán. Különféle megfontolásokból Atatürk népe kimaradt az első körből, de az illetékesek három év múlva kiköszörülik a csorbát, amit szerintem azóta sem bántak meg – de szóljatok rám, megint elkalandoztam…

Szóval 1949 nyara van. Az Ankarától mintegy 150 kilométerre északkeletre található Çankırı város katonai repülőterén egy amerikai szállítógép landol, fedélzetén egy alezredessel, két századossal és tucatnyi tiszthelyettessel – valamennyiük felvarróján ezzel a szárnyas 11-es számmal, amely a 11. Légiszállítású Hadosztályhoz való tartozást jelképezi. Feladatuk roppant egyszerű, ugyanakkor nagyon is komplex: meg kell teremteniük a török hadsereg ejtőernyős fegyvernemét.

A török katonákat illető sztereotípiákról már tettem említést a bevezetőben – ne vessük meg tehát az amerikai ernyősöket, akik már a hosszú repülőúton is azzal ugratták egymást, hogy micsoda szedett-vedett társasággal fognak szembesülni: tiritarka egyenruha, fejükön biztosan az a mókás piros fez, foguk között szorongatott jatagán, kicsit elhízott, puhány tisztek, akiknek szemében ott hunyorog a homoerotikus csillogás…

Ezzel szemben földetéréskor a gyalogsági kiképzőközpont parancsnoka fogadja őket, aki – legnagyobb meglepetésükre – külsőre szemernyit sem különbözik bármelyik otthoni kemény legénytől, sőt, a mellkasán fityegő érdemrend-szalagok (valamint a szakértőknek oly sokat eláruló, kiválóan karbantartott, de a megfelelő kitaposottsági fokú surranó) tanúsága szerint nem operett-katonával van dolguk.

Ahogyan azt minden olvasónk tudja, a katonai lábbeli minősége és állapota évezredeken keresztül meghatározta az azt viselő hadfi harci értékét, majdnem annyira, mint a személyes felszereléshez tartozó kézifegyverek. Egy kényelmetlen, rossz alapanyagokból készült, gyorsan tönkremenő, összetákolt szandál, bakancs vagy csizma, amely töri az ember lábát, nyom, szorít, vagy amelyben csúszkál a talpad, összegyűrődik a zoknid/kapcád és beleizzad az egész lábfejed, pokollá teheti a mindennapjaidat.

Márpedig ha egy harcos gondolatainak nyolcvan százalékát az foglalja le, hogy bassza meg, mikor tudom végre levenni ezt a szart a lábamról, hogy kiöntsem belőle a vért/homokot/kavicsokat, nos, akkor ez a katona praktikusan halálra van ítélve, teljesen függetlenül attól, hogy gladiust tart a kezében vagy egy infratávcsöves M4A1-es gépkarabélyt.

És nincs ez másként a 21. században sem, főként ha olyan alakulat tagjáról beszélünk, aki még a saját alsó végtagjaival változtatja helyzetét a harcmezőn vagy a hátországban.

A török ezredes bakancsáról messzire ordított, hogy gazdája nem díszelgésre használja, ami a második világháborút is megjárt amerikaiaknak rögtön eszébe juttatta azt az (állítólag a németektől ellesett) trükköt, hogy az új surranó legjobb és legrövidebb betörési módszere, ha az első 12 órára vizeletbe áztatod, majd – még száradás közben – legyalogolsz vele úgy harminc mérföldet.

Don’t do this at home, kiddies!

Szóval a jenkik megérkeztek és nekiláttak a melónak, ami abból állt, hogy egy (a török elvárások szerint egy kicsit átalakított) ejtőernyős-kommandós tanfolyamot nyomták le azzal a céllal, hogy a majdani kiképzőket kiképezzék (tudjátok, ez a Teach The Teachers First alapelv). Az eredetileg a törökök által kiválasztott ötven tiszt és tiszthelyettes közül 38-an fejezik be eredményesen a tíz hetes kurzust, majd – mivel az amerikaiakra komoly benyomást tettek – valamennyien felülnek egy gépre és tíz napra a tennessee-i Fort Campbellbe utaznak, hogy kipróbálják az ottani, semmi mással össze nem hasonlítható akadálypályát.

Mivel – vendéglátóik legnagyobb örömére és megkönnyebbülésére – mindenki túléli az amerikai kiruccanást, hazatérésük után elkezdődhet a későbbi ejtőernyősök kiválasztása és kiképzése. Az első török ernyős alakulat 1950-ben a Gárdahadosztály 1. Ejtőernyős Szakasza lesz, amelyet (talán óvatosságból, talán hülyeségből, nem tudom) az első két évben csak objektumőrzési feladatokra használnak. A török NATO-csatlakozást követően (1952-ben) a jenkik (akiknek azért voltak háttérinfóik az általuk kiképzettek későbbi tanítványainak pályafutásáról) immáron feljogosítva érzik magukat, hogy udvariasan, de határozottan rákérdezzenek Ankaránál, hogy na, ha már egy csapatban focizunk, mi újság a török ejtőernyősökkel?

A történethez azért még hozzátartozik, hogy az ankarai tábornokok (CIA-támogatással) még ’51-ben létrehoztak egy nagyon titkos, speciális egységet, amely kifejezetten a fegyveres, kommunista-ellenes fellépésre szakosodott. Ez volt az STK (Seferberlik Taktik Kurulu – Harcászati Mozgosítási Csoport), amely egyfajta átmenetet képzett a reguláris katonaság és a mocskos műveleteket végrehajtó titkosszolgálatok között, s akikből aztán 1967-ben létrejött a hadügyminisztériumon belül a Özel Harp Dairesi, vagyis a Különleges Hadviselési Főosztály, a hidegháború egyik legkeményebb szervezeti egysége.

Így történt, hogy az addig jóformán csak unatkozó vörössapkások (akiket törökül Bordo Bereliler-nek hívnak) elkerültek a gárdistáktól és újrakezdhették a harci kiképzést, sőt, hamarosan egy második szakaszt is felállítottak. 1958-ban (újabb amerikai látogatást követően) század-, majd 1961-ben zászlóalj-szintű egységgé fejlesztik őket, s a fegyverzetük immáron 100%-ban amerikai (vagy legalábbis US Army-kompatibilis) cuccokból áll.

Úgy látszik, a Földközi-tenger keleti végeiben, konkrétabban Cipruson tapasztalt görög mozgolódás elgondolkoztatja a török vezérkart, mert 1972-re már egy egész dandárnyi (kábé kétezer), talpig kiképzett ejtőernyős várja a mindenki által sejtett inváziót. Erre aztán 1974. július huszadikán kerül sor, amikor az akkorra már a 3.000 főt is meghaladó magasabbegységet (szakácsostól, ezredkürtöstől és politikai tisztestől) bevetik az észak-ciprusi területek ellen, s bizony Kyrenia környékén (ahol partot, illetve szárazföldet értek) kő kövön nem sok maradt. Az észak-ciprusi affér előzményeiről és következményeiről mellesleg itt olvashatsz egy kicsit bővebben.

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek török belpolitikai viharai, de főleg az egymást követő katonai puccsok (1960: Görsel tábornok, 1971: Tağmaç tábornok, 1980: Evren tábornok) sajnos elég sok foltot ejtettek a hivatalosan már Özel Kuvvetler Komutanlığı-nek, vagyis Különleges Erők Parancsnokságának nevezett bordóbarettesek szakmai hírnevén. Óhatatlanul (még ha nem is testületileg) belekeveredtek mindenféle leszámolásos dologba, és egyre gyakrabban vették igénybe őket olyan feladatok végrehajtásához, amelyek egyetlen rezsimben sem nyerik el az igazi katonák tetszését: ellenzéki (vagy annak tekintett) újságírók, egyetemisták, szakszervezeti vezetők és más okoskodók levadászása, esetenként (kín)vallatása.

Távol áll tőlünk a török ejtőernyősök csoportos megvádolása, de a rigurózus tényekhez bizony hozzátartoznak ezek a részletek is.

Törökország délkeleti fertályában, a kurdok által többségben lakott területeket még a speciálisok istene is mintha arra teremtette volna, hogy állandó gyakorlóterepként szolgáljanak az ernyősök (és a többi, marconábbnál marconább harcos) számára. Noha itt is voltak, vannak és lesznek csúnya események (falvak felgyújtása, civil lakóinak, khm, megrendszabályozása csak az extrém kézikönyvek szerint fér bele a katonai műveletek kifejezés fogalomkörébe), a PKK és a többi kurd fegyveres szervezet gondoskodik arról, hogy a török hadsereg egyetlen tagja se érezze magát sima lövészeten.

Ha már kurdok és törökök: a bordo berelilerek közmondásosan sokat hiányoztak az iskolából, amikor Törökország határait, illetve a szabadban történő tájékozódási tudnivalókat tanulták. Hiszen milyen más magyarázata lehet annak a jelenségnek, hogy a kurd partizánok (terroristák? szabadságharcosok?) üldözése során rendszeresen felbukkannak iraki és szíriai területeken is, látványosan fittyet hányva a hegyek-völgyek között láthatatlanul húzódó államhatároknak, s ily módon állandó munkát adva az illetékes külügyminisztériumi lótifutiknak, akik gyakran túlóráznak a tiltakozó jegyzékekre adandó válaszok megfogalmazásával.


A Kurd Munkapárt első számú vezetője, Abdullah Öcalan kenyai elfogásához vezető információk összeszedése természetesen elsősorban a török hírszerzés, a MIT (Millî İstihbarat Teşkilâtı) – illetve, hogy teljesen korrektek legyünk: a CIA – érdeme, de (bizonyos hírek szerint) a rajtaütésben, illetve később az alany szállításában aktív szerepet vállalt egy szakasznyi kommandós is a bordósapkások közül.

A török ernyősök napjainkban körülbelül nyolcezren vannak, szervezetileg négy speciális dandárra vannak osztva Kayseri, Bolu, Midyat és Tunceli központokkal. Nem kell ahhoz védelempolitikai elemzőnek lennünk, hogy – ha ránézünk a térképre – rájöjjünk, ki az elsődleges és potenciális ellenség: a négy dandár közül kettő a kurdok (hivatalos török megfogalmazásban: a hegyi törökök) vidékén, illetve annak közvetlen közelében állomásozik és a katonák vélhetően nem távolbaköpési meg a „kié hosszabb?” típusú vetélkedőkkel szórakoztatják egymást.

Az  OKK ejtőernyős-kommandós részlege (ha nem ugrik be, mi ez a betűszó, tessék visszalapozni egy kicsit) csak hivatásosok számára nyitott, ráadásul (a haderőnemi sovinizmus élő példájaként) kizárólag a szárazföldi csapatok önkéntesen jelentkező állománya részére. Figyeljünk csak oda: ez az alakulat (nevezzük innen kezdve EK-nak) a különlegesek különlegeseit tömöríti; tudjátok: a tortán levő tejszínhab tetején ücsörgő földieperről beszélek!

A körülbelül ezer-ezerkétszáz fős (dandáronként egy-egy zászlóaljnyi) EK-ba bekerülni egyike az (általam ismert) leghosszadalmasabb és legnehezebb szakmai procedúráknak. Nem több és nem kevesebb, mint harminc hónapba (igen: két és fél évbe!) telik, amíg a jelentkezőből teljes értékű ejtőernyős-kommandós válik. Az alaptréning „mindössze” fél éves, a további képzés már élesben, az adott alakulatoknál (zászlóaljaknál) történik. Talán mondanom sem kell, hogy az angol nyelv legalább alapfokú ismerete nélkül szóba sem állnak az emberrel, lehet bármekkora Rambó vagy Predátor.

Egy – viszonylag még józan – török rendőrszázados mesélte (ennek van vagy tíz éve, úgyhogy már biztosan kitaláltak valami mást, ezért merem közkinccsé tenni), hogy az öccse jelentkezett az EK-ba; beleírta az adatlapba, hogy alapfokon beszél angolul, de csodálkozott, hogy nincs nyelvi vizsga.

A felvételi procedúra második napján (teljesen váratlanul) kettesével bezárták a jelentkezőket egy bunkerbe, ahol egy asztalkán valami műszaki szerkezet volt ezerféle színű dróttal és kapcsolóval, továbbá egy nagy, piros kijelzővel, amely éppen 3 percről kezdett visszaszámlálni. Egy hangszóróból angolul megszólalt egy hang, és elmondta, hogy az időzítés lejárta után egy nagyon kellemetlen gáz fog terjengeni a bunkerben, amitől órákig sugárban fognak hányni, de nem ez a nagyobb probléma, hanem hogy ha ez megtörténik, nem is folytathatják a vizsgát, mert megbuktak.

És innen kezdve angolul kapták az utasításokat, hogy milyen sorrendben melyik drótot kell elvágni és milyen kapcsolót milyen állásba kell fordítani a countdown megállításához. Minden utasítás csak egyszer hangzott el, kérdezni összesen háromszor volt szabad, persze azt is angolul.

A finoman „török dialektusok”-nak nevezett kisebbségi nyelvek ismerete (kiemelten a kurd különféle változataié) külön bónuszpontot jelent. A tréning részletezésétől most már tényleg el lehet tekinteni – semmiben nem különbözik a hasonszőrű európai vagy amerikai szopásoktól, maximum egy-két apróságban: ilyen például a Nagy Kedvenc, a 100 kilométeres hegyi (!) menetgyakorlat a 40 kilós hátizsákkal, csoportos és egyéni taktikai feladatokkal, céllövészettel, 36 óra szintidőn belül. És ne feledkezzünk meg azokról az éleslövészetekről sem, ahol a céltáblát a bajtársak tartják – itt különösen illik pontosan célozni.

Említettük ugye, hogy az EK egység az OKK krémje; nos, kapaszkodjatok meg: az EK-n belül is van egy csapat, amelyik úgy aránylik az EK-hoz, mint az EK az OKK-hoz (már ha tudtok követni).

No, a közérthetőség kedvéért ismételjünk egy kicsit:

1.) A török fegyveres erők a NATO második legnépesebb hadserege (annak függvényében, hogy a parti őrséget és a csendőrséget is hozzászámítják-e, 800.000 – 1.200.000 fő);
2.) Az OKK a török hadsereg különleges hadviselési ereje (úgy nyolcezren vannak), de igazából specializált gyalogságként, illetve karhatalmi egységként használják őket; 
3.) Az EK az OKK válogatott legényeiből álló kommandós csapat (1000-1200 különleges katona);
4.) Naésakkor tessékmegkapaszkodni, mert
van egy még elitebb társaság is, amelynek tagjait a többször megrostált EK állományából válogatják… Ők alkotják a Muharabe Arana Kurtarma-t (MAK), vagyis a Nyugaton leginkább Combat Search and Rescue funkciójúnak ismert csapatot, akik Törökországban azonban főleg katonai (harcászati) hírszerzési feladatokat látnak el – már ha marad idejük a túszmentés és a szabotázsakciók mellett, hogy a török belső katonai statisztikák által csak „egyéb hazafias műveletek” néven illetett műveleti tevékenységről ne is beszéljünk.

Megpróbáltam kiszedni a török cimborából (nevezzük csak stílszerűen Jumurdzsáknak), hogy mit is hívnak ők „egyéb hazafias műveletnek”, de csak azt volt hajlandó elmondani, hogy bizony néha olyan végrehajtó tevékenységet, amire nem mindig van érvényes bírói ítélet…

Megköszöntem az információt, mert szerintem ti is értitek, noha 2002 óta Törökországban sem mondtak ki halálos ítéletet – legalábbis a nyilvánosság előtt.

A MAK létszáma (becslések szerint) egy századnyi, ami még 100%-os  harci feltöltöttség esetén sem haladja meg a 200 fő kombattánst.
Hogy is mondtuk: ha az EK a a csokitortán levő tejszínhab tetején található eper, akkor hogyan érzékeltessük a MAK-ot? Porcukor az epren? Tippeket, hasonlatokat a kommentekhez várunk.

A török hadsereg belső logikájának megértése, a török társadalmon belül elfoglalt helye és szerepe, vezetőinek küldestéstudata, az atatürki örökség és ennek folyamatos (át)értékelése – mind-mind olyan feladványok, amelyeket a mi kis köztes-európai agyunk nem mindig képes feldolgozni. A török különlegesekről az átlagnál is kevesebb információ áll rendelkezésre, és ha bármilyen releváns adattal ki tudjátok egészíteni a posztot a hozzászólások között – külön köszönet érte!

14 hozzászólás

 1. Stan26 — 2011-08-18 09:09 

A magyar különlegesekről készül mostanában cikk vagy túl kevés róluk az információ?
Valamint a német különleges erők modern kori egysége is érdekelne (KSK F”Kommando Spezialkräfte”]). Nem tudom hogy tervezed egy róluk szóló cikk megírását.
A fenti cikk pedig szokás szerint jó volt :)

 2. tib0ru — 2011-08-18 09:13 

A KSK-ról hamarosan jön a poszt, a magyarokról pedig középtávon tervezek egyet.

Mindenkihez: ha belefér az értékrendetekbe, osszátok meg a poszt linkjét a Facebookon, hadd tóduljanak a szavazók :-)

 3. Bib — 2011-08-18 10:31 

Sajna, az én 1 (azaz: egy) ismerősömmel nem mész sokra, de már Ő is szavazott (aszem) a konteóblogra. Ha visszajön szabiról, akkor rászólok :-)

 4. tib0ru — 2011-08-18 10:39 

A Konteóblog másik kategóriában van, úgyhogy hajrá :-)

Vasárnap éjfélig lehet szavazni amúgy.

 5. Bib — 2011-08-18 18:02 

“Hogy is mondtuk: ha az EK a a csokitortán levő tejszínhab tetején található eper, akkor hogyan érzékeltessük a MAK-ot? Porcukor az epren? Tippeket, hasonlatokat a kommentekhez várunk.”
Szvsz akkor legyenek a csokiöntet az epren.
Tehát: Csokitorta – tejszínhab – eper – csokiöntet.
És én vagyok hozzá a pezsgő :-)

 6. dudi01 — 2011-08-18 22:08 

Még is mit akarsz írni a pár éve létező különlegesekről???Vagy te tudsz egy VDV-vel/Rangerrel megegyező képességű alakulatról a K.u.K.,Vörös Hadsereg (magyar), Nemzeti Hadsereg, Magyar Királyi Honvédség,Magyar Néphadsereg,Magyar Honvédség kötelékében(a Magyar huszárokról nem ér írni igaz nagyon tudtak bármilyen mércével mérve)?

 7. BenczeZsolt — 2011-08-18 23:36 

Szia!

dudio1-nek

a magyar katonai hírszerzés emberei szintén jártak erre-arra és csináltak ezt-azt, de sohasem verték a mellüket, mert nagyon hamar beléjük sulykolták az elvtársak, hogy a maszkirovka életet ment(het)!

Tiboru-nak

A török hadseregre jellemző elitizmus már régi dolog, melyet az általad említett magyar írók is elismertek, csak a szenvedő alany szemszögéből nézve
codename: janicsár

és míg el nem felejtem a kihagyhatatlan ultramodern török James Bondot- Polat Aldema-t, aki szintén nem a homokozóban tanulta a titkos wu-shu kisujj fogást:-))

köszönöm a posztot!

 8. dudi01 — 2011-08-19 13:56 

A hírszerzők nem tartoznak a különleges erők soraiba.A CIA sem különleges alakulat.

 9. tib0ru — 2011-08-20 08:20 

A 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj (és jogelődje) tagjai azért elismerésre méltó munkát végeznek!

A VDV-vel vagy a Rangerekkel összehasonlítani őket pedig több szempontból sem sportszerű (hogy mást ne mondjak, egy rangerre legalább annyit költenek szerintem évente, mint az egész magyar zászlólajra…)

 10. BenczeZsolt — 2011-08-22 07:30 

Szia dudio1!

A “különlegesek különlegesei” feladatainak egyik része a hírszerzés egyik hagyományos módja, és vica verse. A CIA is hivatásosokból alakult a SOE nyomdokain. A MAK is ezért csinálja odahaza azt amit.
A hazai viszonyokat meg azért nem célszerű ligásítani,mert nálunk összesen élnek annyian, mint egy nagyvárosban keleten vagy nyugaton. (az meg külön szerencse – bármennyire is nem annak tűnik – , hogy nem arról szól a XX. századi történelmünk 2. fele, hogy kit, mikor és hogyan tűrtünk két béke közti időszakban.

 11. Mindcrime — 2011-08-25 10:56 

Nagyon jo poszt, hozza az elvart minoseget. Egy megjegyzes, ami lehet h szandekos “tevedes”-t leplez le. Utolso kepeden malna van, te meg eperrol es porcukorrol beszelsz. Vagy epp ez a poen benne?

 12. Mindcrime — 2011-08-25 10:56 

Nagyon jo poszt, hozza az elvart minoseget. Egy megjegyzes, ami lehet h szandekos “tevedes”-t leplez le. Utolso kepeden malna van, te meg eperrol es porcukorrol beszelsz. Vagy epp ez a poen benne?

 13. tib0ru — 2011-08-25 11:03 

Hopp, bevallom, ez nem volt szándékos :-)

 14. dudi01 — 2011-09-11 16:59 

Lehet,hogy nem sportszerű de attól még van alapja összehasonlítani őket egy SAS,SBS,SEAL,Szpecnaz-al(Rangerekkel,VDV-vel nem szerencsés mert ezek elit alakulatok nem pedig különleges alakulatok.Igaz ezt én vetettem fel!) mert ők ugyan az a kategória annak ellenére,hogy a képességek és lehetőségek köszönő viszonyban sincsenek.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.