Kivel is folytathatnánk a kémekről és hírszerzőkről szóló sorozatunkat, mint azzal a férfival, akinek életrajzát olvasva az ember többször visszalapoz és megnézi a könyv borítóját, ismételten megbizonyosodván arról, hogy nem, nem a legújabb Tom Clancy, Frederick Forsyth, Ken Follett vagy John le Carré alkotás van a kezében.

Munkájáról szuperlatívuszokban nyilatkoztak a háború és a titkos műveletek olyan nagyjai, mint Kim Philby vagy MacArthur tábornok, s bizonyos történészek szerint legalább akkora szerepe volt a második világháború végső eredményében, mint tíz szovjet gárdahadosztálynak.

Hölgyeim és uraim, következzék tehát a huszadik század (mások szerint az emberiség valaha volt) legnagyobb (ismertté vált) és legeredményesebb hírszerzője, Sztálin James Bondja: Richard Sorge.

A XIX. század utolsó évtizedében járunk. A cár atyuska hívására az orosz birodalom egyik távoli szegletébe, a főként azeriek által lakott Bakuba érkezik (sokadmagával) Adolf Wilhelm Sorge, német bányamérnök, aki az oroszok által felajánlott bőséges fizetés vonzerejétől áthatva le is telepedik a városban. Wilhelm (hadd ne nevezzük most Adolfnak – köszi!) naponta tíz-tizenkét órát dolgozik, de szabadidejében azért körülnéz a helyi húspiacon, s megakad a szeme egy telt keblű, mosolygós ukrán-orosz fehérnépen, bizonyos Nyina Szemjonovnán, akit (a kor – meglehetősen prűd – elvárásainak megfelelően) csak a házasságkötést követően ejt teherbe, akkor azonban (alapos, német reálértelmiségi lévén) kilencszer egymás után.

A tornasorban a második (más források szerint az első) gyerkőc (1895 egyik borongós októberi hajnalán) a Richard nevet kapja.

Három évvel később lejár a fater szerződése, és mivel az oroszok jól fizetnek ugyan, de már nagyon hiányzik a füstölt-főtt csülök savanyúkáposztával és jófajta német sörrel, a Sorge család összepakol és hazatér a Vaterlandba.

A kis Richard értelme még éppencsak nyiladozik, ezért túl sok emlékképe nem marad a kaukázusi krétakörről; igazi szőke (csak később sötétülő hajú), kékszemű német srácként, majd kamaszként, később fiatalemberként éli meg a csodálatos huszadik század még csodálatosabb első másfél évtizedét.

1914. június 28-án délelőtt fél tizenegykor azonban egy Gavrilo Princip nevű, égő tekintetű, húsz éves boszniai szerb fiatalember úgy dönt, hogy egy kis kakaót visz a tespedő Európa hétköznapjaiba és egy trónörökössel (+ egy trónörökös-feleséggel) megrövidíti a Monarchiát; kitör az (akkor még jelző nélküli) világháború, melynek a császári Németország aktív részesévé válik.

A 19. életévét éppen betöltő, másodéves politológia-hallgató Richard agyát elborítják a hazafias érzelmek (és talán az általa már akkor is erősen kedvelt schnaps), minek következtében önkéntesként csatlakozik az egyik (szinte csak főiskolásokból álló) tüzér-zászlóaljhoz. Több komoly csatában is részt vesz, mígnem két évvel később, valahol a nyugati fronton (Verdun mellett) egy kósza angol gránátrepesz eltöri mindkét sípcsontját. A harctéri sebészek az ilyen (az akkori, lövészárki viszonyok közepette viszonylag egyszerűnek és közepesen súlyosnak mondott) sebesülést vállvonogatással és legyintgetéssel fogadták; ellátják ugyan a sebet és megakadályozzák a fertőzést, de a csontok rosszul forrnak össze: Richard innen kezdve élete végéig bicegni fog. Megkapja a Vaskeresztet, előléptetik tizedessé, majd 1916 húsvétján szolgálatra alkalmatlannak minősítik és hazaküldik a frontról.
A birodalmi fővárosban, majd Hamburgban és Kielben folytatja az egyetemisták léha életét. Máig nem tisztázott körülmények közepette egyszer csak kézbe veszi May Károly: Winnetou, akarom mondani Marx Károly: A tőke című művét és örökre a szocialista-kommunista eszmék foglyává válik. Egyes kutatók szerint már a katonakórházban ezt böngészi, de én azokkal értek egyet, akik szerint az említett mű mondanivalóját kizárólag felépült, egészséges szervezet tudja befogadni; lábadozó betegre végzetes hatással lett volna.

1918 nyarán a hamburgi egyetemen diplomázik, majd egy évre rá doktorál is politikatudományokból, s ugyanazzal a lendülettel belép a nemrégiben alakult Német Kommunista Pártba (idősebbeknek csak jelzésértékű két név az endékásokkal cimboráló régi szép időkből: Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht).

Richard akkoriban még nem igazán tud profi módon konspirálni, ezért elég nagy pofával hirdeti balos (kommunista) eszméit, amit munkaadója (egy hamburgi középiskola igazgatója) nem igazán tolerál: alig fél év tanítás után páros lábbal kirúgják az állásából. Ezt követően még van egy-két vérszegény próbálkozása (egy szénbányában lesz bérszámfejtő vagy két hónapig, illetve újságkihordást is vállal), de igazából nem érzi jól magát a háború utáni Németországban. És hát merrefelé tájékozódik egy hithű kommunista értelmiségi 1920-ban?! Naná, hogy Szovjet-Oroszország és Vlagyimir Iljics felé.

A csillogó szemű, több nyelven (az apanyelvi németen és az anyanyelvi oroszon kívül angolul és franciául is tűrhetően) beszélő, diplomás, sántításától eltekintve fess, ideológiailag teljesen képzett fiatalember felkelti a csekisták figyelmét, ezért Richardot meghívják  Pétervárra, egy kis … khm, továbbképzésre. A fizikai erőszak, a kínzások elmélete és gyakorlata nem igazán nyerik el a német kultúrlény tetszését, és erről szóló ellenvéleményének többször hangot is ad. A Cseka helyi vezetői – miután értékelik a helyzetet és rájönnek, hogy Sorgét mindentől függetlenül mégiscsak luxus lenne rövid úton tarkónlőni, ahogyan az annak idején gyakran előfordult a nép ellenségeivel –  rövid habozás után Moszkvába küldik, ezúttal elméleti fejtágításra.

A Komintern (vagyis a kommunista pártok moszkvai székhelyű nemzetközi szervezete; haladóknak: a Harmadik Internacionálé) úgy csapott le rá, mint Szili Katalin az ingyen Bibliára: Richard pár hónap alatt olyan töménységben és intenzitással kapja az arcába a Marx-Engels-Lenin nevével fémjelzett teóriát, hogy kizárólag a német-orosz gének ideális keveredéséből kialakult, elképesztő ellenállású szervezetének köszönheti a túlélést. És arról se feledkezzünk azért meg, hogy (bizonyos Dimitrij Manuilszkij irányításával) a konspiráció, az operatív munka és a műveleti tevékenység alapjait is megtanítják neki, amihez – és ő lepődik meg a legjobban – szinte vele született tehetsége van. Ráadásul élvezi, ami ebben a szakmában (is) fél siker.

Három évre visszaküldik Németországba (közelebbről az acélpengéiről híres Solingenbe), ahol tudatosan elkezdi építeni újságírói legendáját. Azaz rögtön helyesbítenem is kell önmagam: Sorge mindig önmagát adta, tehát klasszikus legendára soha nem fanyalodott: ő végig az a Richard Sorge maradt, aki politológiai alapképzettségét aprópénzre váltva zsurnalisztaként keresi a kenyerét, a külpolitikát favorizálva. 1921-ben (féligmeddig pártfeladatként) feleségül veszi Kristin Gerlach-ot, egykori politikaelmélet-professzora elhanyagolt feleségét, akivel (a Komintern utasítására) egy év múlva Frankfurtba költözik, nemzetközi üzleti híreket gyűjtve, értékelve, elemezve – és végül Moszkvába küldve ezeket.

1924 végén Kristinestől otthagyja a Vaterlandot és a szovjet-orosz fővárosba cuccolnak, ahol hivatalosan a Komintern Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályának német referense lesz, majd pár hónap múlva megkapja a szovjet állampolgárságot. Akkor még nem volt mindenki számára nyilvánvaló (az óvodások például nem voltak biztosak benne), de most már tudjuk, hogy ez a Komintern szervezeti egység a Cseka jogutódjának, az OGPU-nak (Объединённое Государственное Политическое Управление), magyarán a szovjet titkosrendőrségnek volt az egyik fedőszerve.

1925 és 1927 között több hivatalos (de nem túl nyilvános) utat tesz Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ahol az a feladata, hogy mérje fel a helyi kommunisták valós erejét, befolyását és Moszkva iránti lojalitását. Már ekkor kiderül, hogy Sorge nem híve a mellébeszélésnek és abszolút nem fogékony a kincstári optimizmust feltételező elvárásokra. Ha durván akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy szarik arra, hogy mit szeretnének hallani a Központban; ő azt jelenti, amit tapasztal.

Richard Adolf Vilhelmovics tehát először a szovjet polgári titkosrendőrség „társadalmi kapcsolata” lesz, majd az 1927-es válását követően a katonai hírszerzés, az OGPU-tól független és azzal folyamatosan rivalizáló GRU (Главное Pазведывательное Управление) lekátézza, s ezt követően megkörnyékezi. Olyanokat susognak Richard fülébe, hogy a vegytiszta katonai hírszerzés mennyivel tisztább és becsületesebb dolog, mint a mocskos, napi politikával fertőzött polgári titkosszolgálati meló, meg hogy a férfiak a GRU-nak, a pederaszták az OGPU-nak dolgoznak, satöbbi.

Kristin, a feleség nem bírta tovább a gyűrődést, a napi rendszerességgel ismétlődő ivászatokat és azt, hogy hites ura minden nőnemű lényt potenciális, levadászandó zsákmánynak tekint. Több hisztériás jelenetet követően válaszút elé állítja hősünket: vagy a vodka, nők, mozgalom triász, vagy ő. Richard nem sokat teketóriázik és meghoz egy igen könnyű döntést; 1927 őszén hivatalosan is elválnak.

A GRU ajánlatát meghallgatva Richard Sorge egy picikét kéreti ugyan magát, de 1928 végén beadja a derekát: aláír a katonáknak és a Vörös Hadsereg Nagyvezérkara Hírszerzési Főigazgatóságának (s azon belül a NOSzF egyik – lett származású – veteránja, Jan Karlovics Berzin tábornok által irányított 4. Igazgatóság) hivatásos (ámde titkos) állományú tisztje lesz.

Speciális (most már tényleg profihoz illő) kiképzést kap; megtanítják mindenre, amit akkoriban a katonai hírszerzés elméletéről és gyakorlatáról tudni lehetett. Nagy lelkesedéssel szívja magába a tananyagot, és főnöki kérésre még a napi vodkaadagját is csökkenti.

1929 őszén visszatér Németországba, ahol – utasításra természetesen – belép a náci pártba. Olyan távol tartja magát a komcsiktól meg a szociáldemokratáktól, amennyire csak tudja, s – eredeti legendáját továbbépítendő – egy agrár-hetilapnál helyezkedik el újságíróként.

Alig pár hónap után Berzin tábornok (itt jobbra) soron kívül magához rendeli. Miután roppant konspiráltan, mindenféle kanyar és apróbb kaland után Moszkvába érkezik, Berzin az irodájában fogadja. Leülteti, két pohárba vodkát tölt, rágyújtanak, majd a tábornok így szól a még mindig egy kicsit meglepődött, de a várakozás kellemes izgalmát átélő Sorgehoz:

– Mondja, Richard Vilhelmovics, mennyire ismeri maga Ázsiát?

És innen folytatjuk legközelebb, a második résszel.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.