A kubai Ötökről szóló tegnapi posztunkban felvázoltuk Luis Posada Carilles életpályáját, különös tekintettel a kubai légitársaság gépe ellen 1976-ban elkövetett terrorcselekményre, melynek kitervelésében és lebonyolításában aktívan részt vett. Ma végre elérkezünk eredeti témánk kibontásához és megtárgyalásához. Köszönöm a türelmet.

Ahogyan azt már említettük, a fél évszázados amerikai-kubai szembenállás igazi (had)színtere Florida, s azon belül is Miami és környéke. Hivatalos adatok szerint Miami-Dade megye két és fél milliós lakosságának 23 százaléka Kubában született, s további 21 százalékának mindkét szülője kubai. Nem kell csodálkozni tehát azon, hogy gyakorlatilag valamennyi Castro-ellenes szervezet székhelye ötven éve itt található. Miamiban nem lehet úgy elhajítani egy kézigránátot, hogy az ne sebesítene meg legalább öt olyan személyt, aki esténként nagy tűkkel egy Castro-figurát ábrázoló szalmabábut szurkál, ősi karibi átkokat mormolva a művelet közben.

Miután a nemzetközi egyezményekre hivatkozva Fidelék sikertelenül próbálták rátenni kezüket Carillesre és Bosch-Avilára (a két nagyon hülyével, Lugóval és Lozanóval úgysem tudtak volna mit kezdeni), 1993 őszén összeült a Kubai Kommunista Párt Politikai Bizottsága. Természetesen Fidel Castro elnökölt, aki előzetesen egy négyórás megbeszélést folytatott a DGI (Dirección General de Inteligencia), vagyis a kubai titkosszolgálat főgóréjával, Jesus Bermudez Cutiño-val, majd további két órát diskurál a szervezet kifejezetten az USA ellen irányuló részlegének, az M-1-nek az operatív vezetőivel (nevük még ma, 18 év elteltével sem publikus).

A KKP PB ülésén (hatalmas szivarfüst közepette) megszületik a döntés: egy különleges, kifejezetten a floridai kubai diaszpórára fókuszáló hírszerzési-műveleti csoportot kell összeállítani és Miamiba küldeni azzal a céllal, hogy Carillesről és a többi, erőszakosan Kuba ellen dolgozó „ellenforradalmárról” minél több információt beszerezzenek, s ha lehetséges, olyan adatokat gyűjtsenek, amelyekre támaszkodva ezeket az egyéneket vagy elteszik láb alól, vagy Kubába csalják, hogy a dolgozó nép páncélkesztyűbe bújtatott ökle lesújtson rájuk. És persze az se nagy baj, ha közben egyéb, Havanna számára hasznos katonai, gazdasági vagy politikai információkhoz jutnak, ha már úgyis arrafelé téblábolnak.

Nem akarom én az öreg szakállas komancsot védeni, de őt is meg lehet érteni: nagyon-nagyon tele volt a töke azzal, hogy Nyugatról egyre-másra kapja a dorgálásokat a nemzetközi egyezmények figyelmen kívül hagyása miatt, ugyanakkor amikor ő próbálja (ugyanezen jogszabályokra hivatkozva) elérni, hogy például polgári repülőgépek felrobbantóit kiadják neki, Washington és a többi demokrácia harsány kacajra fakad, és annyit mond: Fidel, kapd be!

1993 novemberében – a DGI által kidolgozott, felvázolt és kívánatosnak tartott személyiségi profil alapján – elkezdődik a szűrő-kutató munka: a titkosszolgálat tíz válogatott HR-szakembere lapozgatja a kubai hadsereg és az állami népességnyilvántartó kartonjait, olvasgatja a személyügyi dossziékat és minden igyekezetével azon van, hogy a DGI hivatásosain kívül toborozzanak megfelelő embereket a feladathoz. Regisztrált hírszerzőket lehetőleg azért nem akartak bevetni, mert (megalapozottan) feltételezték, hogy a CIA-nek és az FBI-nak másolatban már megvan a teljes aktív állománytábla, fotóval, ujjnyomattal és szexuális preferenciákkal együtt.

Karácsony tájékára a szóba jöhető jelöltek körét már leszűkítették száz főre; ezekkel az emberekkel (mindenféle legenda és ürügy felhasználásával) leplezett beszélgetéseket folytatnak, melyek következtében januárra már csak húsz, minden szempontból megfelelő alany marad a palettán: ideológiailag száz százalékig megbízhatóak, családosok, angol nyelvtudásuk és bizonyos fokú amerikai helyismeretük is van, kreatívak, talpraesettek, fizikai megjelenésük nem túl kirívó, satöbbi.

Az orvosi és pszichológiai vizsgálatot követően végül hatan maradnak. Eredetileg úgy tervezték, hogy négy hírszerzőt vetnek be, további két fő pedig tartalékként áll készen, ha szükség lenne rájuk. A férfiakat (mert rövid vita után a nők bevetésének lehetőségét elvetették) végül 1994 márciusa és 1995 februárja között egyenként, egymás után és egymástól függetlenül, 2-4 hónapos intervallumokban dobják át Floridába.

Mielőtt továbbmennénk, lássuk annak az ötnek az alapadatait, akikről a poszt szól; a hatodikról (aki állítólag szintén kint volt, de idejében sikerült megpattannia) nincs információm.

1.) Gerardo Hernández Nordelo (Havanna, 1965): a havannai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetét végezte el, majd két évig az Angolában serénykedő kubai expedíciós hadsereg fedésben dolgozó hírszerzője volt. 1988 óta nős. Jó karikaturistának mondják és imádja a vicceket.

2.) Antonio Guerrero Rodríguez (Miami, 1958): amint látható, az USA-ban született, de kubai származású szülei közvetlenül a Revolución után visszaköltöztek a szigetországba. A Szovjetunióban, Kijevben végzett építészmérnökként, majd kiválasztásáig ezen a területen dolgozott Kubában is. 1984 óta nős, két fia van. Szabadidejében (amiből az utóbbi tíz évben elég sokkal rendelkezik) verseket ír.

3.) René González Sehwerert (Chicago, 1956): ötéves korában családja visszatelepül Kubába, de ő amerikai állampolgár (is) marad. 1977 és 1979 között (továbbszolgálóként) ő is lehúz Angolában két évet harckocsizóként, majd visszatérte után repülőműszaki katonai főiskolát végez (egy évet Romániában is tanul). 1990-től két éven át már dolgozott hírszerzőként az USA-ban, ahonnan úgy tud hazatérni, hogy nem bukik le. Felesége orosz származású, két lánya van. 

4.) Fernando González Llort (Havanna, 1963): a kubai kommunista ifjúsági mozgalom egyik vezetőjeként tűnik fel, majd a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetét végzi el, kitüntetéses diplomával. ’87 és ’89 között „internacionalista küldetést” teljesít Angolában. 1986 óta nős.

5.) Ramón Labañino Salazar (Havanna, 1963): közgazdászként végez a havannai Közgazdaságtudományi Egyetemen, majd pártvonalon dolgozik. Nős, három lánya van.

Nos, ők öten azok, akiket a kubai titkosszolgálat felkészít és különféle legendákkal átjuttat Floridába, azzal a fő céllal, hogy az ottani, kifejezetten Kuba ellen tevékenykedő szervezetekbe (Cuban-American National Foundation, Brothers to the Rescue, Alpha-66, stb.) beépülve ellássák Havannát a megfelelő információkkal. Fidel állítólag személyesen tartotta nekik az utolsó eligazítást, hangsúlyosan kiemelve, hogy kezeljék prioritásként Luis Posada Carilles és Orlando Bosch felkutatását.

A kubai hírszerzők munkához láttak. Egymástól függetlenül dolgoztak, s – a klasszikus konspirációs sejtek alapszabályának megfelelően – egymásról csak minimális információval rendelkeztek. Az egyetlen kivétel Gerardo volt, akit utólag a jenkik a csoport formális vezetőjeként azonosítottak, s aki rajta tartotta a szemét az egész csoporton.

Lévén, hogy Kubában mindenki simán a keresztnevükön emlegeti őket, az egyszerűség kedvéért a következőkben én is ezt fogom tenni.

A csoport a La Red Avispa, vagyis a Darázs-hálózat becenevet kapta. S aki azt képzeli, hogy Castróék öt kubai James Bondot vetettek be az USA ellen egy havannai Q mester valamennyi ultramodern szerkentyűjével, biszbaszával és kütyüjével együtt, az téved: a karibi szigetország már a kilencvenes években is meglehetősen kevés devizával rendelkezett, ezért az Ötök elég kezdetleges módszerekhez folyamodtak hírszerzői tevékenységük során: klasszikus parókák, felragasztható álbajusz és álszakáll, vastag keretes, dioptria nélküli szemüveg, és a hetvenes évek műszaki színvonalát képviselő fényképezőgépek, vegytinták, zárak és rejtekhelyek. A hiányos logisztikát dörzsöltséggel, rafkóval és fifikával pótolták. Az egyedüli eszközcsoport, amelyben Havanna tényleg maradandót alkotott, a fedőokmányok voltak: ezekből minden hírszerzőnek több szett is a rendelkezésére áll.

Amióta a hétköznapi életben megjelentek a személyi azonosításra szolgáló dokumentumok, az ellenséges területen dolgozó kémnek legalább kétféle fedőokmány-készlettel kell rendelkeznie: az egyik a műveleti célú (ezt használja nap mint nap, ezzel dolgozik, ezzel bérel autót, erre szóló bankszámlát nyit és így ismerik a közvetlen környezetében), a másik pedig az úgynevezett menekülő-csomag: erről csak akkor fújja le a port, amikor annyira szorul nyakán a hurok, hogy sürgősen olajra kell lépnie.

Nos, az Ötök közül háromnak mindkét típusból több is volt fejenként, ráadásul (és ez különösen zavarta utólag az amerikaiakat) a menekülő papírok olyan USA-dokumentumok voltak (útlevél, zöld kártya, jogosítvány, születési anyakönyvi kivonat és TB-kártya), amelyek egy tüzetesebb vizsgálatot is kibírtak volna bármelyik amerikai rendőr, határőr vagy vámos részéről.

Nincs értelme sorra vennünk a kubai Darazsak lassú, de végül is eredményes araszolását az általuk megcélzott szervezetek belseje, illetve csúcsai felé (harmadik részt már nem tervezünk róluk…), ezért engedjétek meg, hogy csak példálózó jelleggel említsek meg egy-két eseményt, amelyekből talán képet alkothattok az egész, négy és fél évig tartó műveletről.

1.) Antonio 1996-tól a Key West-i Boca Chica Haditengerészeti Légitámaszponton (Florida) vállal munkát; persze nem eredeti szakmájában (építészmérnökként), hanem első körben takarítóként, majd portásként, később karbantartóként. Ezzel két legyet is üt egy csapásra (vagy ahogy a kubaiak mondják: egyetlen lövéssel két madarat is leterít): egy munkahelyen dolgozik Carilles egyik unokaöccsével (akivel lassan egészen jóba is lesznek), és ha már ott van, hát nyitott szemmel járkál, és kiváló memóriájára támaszkodva esténként részletes feljegyzéseket készít a bázison látott gépekről, a pilótákról, nagyon pöpec alaprajzot az egész támaszpontról, a falvastagságtól kezdve a tiszti állomány személyi adatain át egészen a kifutók betonjának szerkezetéig mindent rögzít és továbbít.

2.) Ramón nagyon hasonló területen domborított, de ő a Tampa-i MacDill Légierős Támaszponton játszotta el szinte szóról szóra ugyanazt, amit Antonio lent délen, Key Westen. Hm, ha tehetném, megérdeklődném, hogy a bázis kollektív emlékezetében ez az esemény hagyott-e nyomokat…

3.) Fernando és René pár hónap alatt országos cimborákat szereztek az Alpha-66 és a CANF vezetőségében; René még repülőgépvezetésre is oktatja őket, Fernando pedig (kizárólag hazafias indíttatásból) sorra, khm, sorra randizik olyan FBI-os titkárnőkkel, akikről vélelmezhető, hogy valamilyen módon tudnak segíteni Carilles és Bosch tartózkodási helyének megállapításában, illetve a rájuk vonatkozó dokumentumok beszerzésében és lemásolásában.

4.) Gerardo röpke egy év alatt olyan mélyen beépül a Brothers to the Rescue* vezérkarába (ahová Renét később pilótaként be is protezsálja), hogy 1996-tól előre tudja tájékoztatni Havannát a szervezet gépeinek Kuba légterébe történő berepüléseiről – erről az aspektusról majd még ejtünk pár szót.

Ha már nőkről és önfeláldozó hírszerzők által fogcsikorgatások közepette holmi titkárnők sérelmére elkövetett szolgálati szeretkezésekről volt szó, ne hallgassuk el Antonio fegyvertényét sem, aki annyira odafigyelt legendájának erősítésére (mely szerint agglegény), hogy 1995-ben kötelességének érzi megkörnyékezni Margaret Beckert, Key West egyik felkapott szórakozóhelyének elég tapasztalt, khm, masszázsterapeutáját (elég tapasztalt = 42 éves). A megkörnyékezés olyan jól sikerül (de úgy is fogalmazhatunk, hogy Antonio oly kiválóan teljesít), hogy Maggie tartósan a kegyeibe fogadja a szegény kubai menekültet és (népes, főleg katonákból álló klientúrája segítségével) beprotezsálja a katonai támaszpontra, takarítónak – és innen már ismerjük a történetet.

*Brothers to the Rescue (B2R), spanyolul Hermanos al Rescate, vagyis Menekítő Testvériség; egy Floridában működő, az USA-ba menekült kubaiakból  és a velük szimpatizáló amerikaiakból álló csoport, amely önmagát humanitárius szervezetként definiálja, s melynek elsődlegesen deklarált célja a Kubából csónakokon és más, többé-kevésbé úszó szerkezeteken menekülő emberek kimentése a tengerből, majd segélyekben részesítésük  amerikai földön.

Mindez szép és jó is lenne, de a tisztánlátás kedvéért azért azt sem árt tudni, hogy a menekítő testvérek néha (na jó: elég gyakran) repülőgépeikkel behatoltak kubai területekre is, és elég sok borsot törtek a kubai határőrség és légierő orra alá, hogy a folyamatos szórólapozásról ne is beszéljünk. Sokan azt suttogják, hogy a B2R-nek elég sok köze van a CIA-hez, legalábbis spirituálisan; José Basulto például (a B2R alapítója és vezetője, itt balra lent) Langley ügynökeként, kétkezi robbantóként és beosztott bérgyilkosként kezdte az ipart Panamában és Guatemalában, majd a Disznó-öböl előtt pár hónappal a Cég a santiagói egyetemre küldi kvázi vendégdiákként, ahol komoly szerepet szántak neki, ha majd a népharag elsöpri Castróékat. Mivel ez utóbbi (nagyon) nem jött össze, Basulto még pár fegyveres támadásban vesz részt Kuba és külföldi kubai érdekeltségek ellen, majd megalakítja a B2R-t.

Szóval a B2R-be épült be Gerardo (és később René), ahol ráadásul Carilles tele volt haverokkal, s innen lassanként feltérképezik, hogy hol bújkálhat a Cubana 455 felrobbantásának kitervelője.

1996 februárjában Gerardo értesül a B2R legújabb, tervezett akciójáról: három gép be szándékozik repülni Kuba légterébe, a főváros környékén kiszórni újabb félmillió (Castrót és a komancsokat gúnyoló, fegyveres felkelésre buzdító) röplapot, majd diadalmasan visszatérni Floridába, ily módon is demonstrálva a havannai kormány teljes impotenciáját. A kubai hírszerző értesíti a DGI-t a tervekről, jelentéséhez mellékelve a tervezett repülési útvonalat is.

Fidel nagyon berág, és kiadja az utasítást a kubai légierőnek: ha idegen gépek megsértenék a légteret, az első figyelmeztetés legyen egyúttal az utolsó is; ha 10 másodpercen belül nem fordulnak vissza, le kell lőni őket. Ezt követően hivatalosan is tájékoztatják a B2R-t, hogy mi vár rájuk, ha még egyszer arra eszi őket a fene.

José Basulto persze kajánul vigyorog és azzal nyugtatja a kicsit ideges pilótáit, hogy egyrészt nem kell beszarni, ezeknek a komcsiknak csak a szájuk jár, soha nem mernének fegyvertelen gépekre tüzelni, másrészt meg úgysem tudják, hol fognak belépni a légtérbe, s mire a kubai légierő mindösszesen négy járőröző vadászgépe közül az egyik megtalálná őket, már messze lesznek, minimum a nemzetközi vizek fölött.

1996. február 24-én aztán a B2R három Cessna-337 Skymaster típusú gépe (a kubaiak szerint kubai légtérben, a jenkik szerint nemzetközi vizek fölött) találkozik egy MiG-29-essel, melynek pilótája pontosan azt teszi, ami a parancsában állt: felszólítja az amerikai gépeket, hogy takarodjanak, Poljot típusú óráján elindítja a stoppert, majd (mivel a kisgépeknek szemmel láthatóan eszük ágában sincs visszafordulni) a 11. másodpercben kilövi az első, a 12.-ben a második rakétát. A következmények elképzeléséhez nem kell légierős szakembernek lennünk: a két gép felrobban a levegőben, a harmadik meg lóhalálában elhagyja a helyszínt. Az eredmény: négy halott. És ami Washingtont teljesen kiborítja: négy (kubai származású) amerikai állampolgár.

Ez volt tehát Fidelék első nagy hibája, amely végül a Darazsak lebukásához vezetett.

Lássuk, melyik volt a második.

1997 késő őszére az Ötök (az időközben általuk beszervezett és/vagy lefizetett többi észak- és közép-amerikai HUMINT-forrás segítségével) viszonylag pontos képet kapnak arról, hogy Carilles hol tartózkodik, milyen néven él, mi a telefonszáma, törzsehelye és kedvenc koktélja. Ezt az információhalmazt haladéktalanul közlik is a Központtal, abban a hitben, hogy Havanna azonnal kommandót indít El Salvador nyugati részébe (ez volt a helyszín) a terroristát elrabolandó, de legalábbis kivégzendő.

És ekkor Fidel ismét rosszat (legalábbis hibásat) lép.

Mert mit is csinál ahelyett, hogy (addig már több évtizedes múltra visszatekintő szokásaihoz híven) maga oldja meg a problémát? Nem, nem fogjátok kitalálni: Fidel Castro Ruz, a Kubai Köztársaság elnöke, a Comandante en Jefe, a Líder Máximo, a Revolución vezetője (és kábé még nyolc percig folytathatnám címei felsorolását) fogja magát és a hírszerzői által négy éven keresztül a miami kubai (általa terroristának nevezett) körökről szorgalmasan gyűjtögetett információkat, bizonyíték-másolatokat, továbbá a végső következtetést (mármint Carilles, illetve Bosch hollétéről) összekészíti egy pofás kis szatyorba, majd 1998 elején diplomáciai postával eljuttatja Washingtonba, kvázi jószándéka és együttműködési készsége jeléül…

Oké, biztos volt egy kis lelkiismeret-furdalása a két lelőtt Cessna miatt, de csinált ő ennél sokkal keményebb dolgokat is, amik miatt a szeme sem rebbent (csak három nevet mondok a szakértőknek: Camilo Cienfuegos, Ernesto Che Guevara, Arnaldo Ochoa).

Valószínűleg soha nem tudjuk meg, hogy mi késztette erre a lépésre Castrót (lehet, hogy az ötletadó tanácsadóját később korrupció miatt golyó általi halálra ítélik), de az FBI azt tette, amit egy elhárításnak tennie kell olyankor, ha a legádázabb ellenség egyikétől kap ilyen jellegű meglepit.

Először is roppant gyanakvóan forgatják egy kicsit, majd a 180 gépelt oldalnyi anyagra rászabadítják a J. Edgar Hoover Building legjobb értékelőit és elemzőit, akik egy bulldog kitartásával, egy puli intelligenciájával és egy német juhász szorgalmával vetik rá magukat a dokumentumokra. Elkezdik visszafelé fejteni a logikai fonalakat, a személyi kapcsolatokat, az összefüggéseket.

A számos elsőosztályú elmén kívül rendelkezésükre állnak a kor legmodernebb számítógépei, a megfelelő, kifejezetten ilyen célokra kifejlesztett szoftverek, a szinte korlátlan anyagi és emberi források… Megmozgatják az összes, kubai körökben mozgó saját téglát odahaza, Kubában és harmadik államokban egyaránt, egyszóval tényleg ami a csövön kifér. Mondanom sem kell, hogy sem Carilles vagy Orlando Bosch tartózkodási helye, sem a floridai kubai emigráció viselt dolgai nem érdeklik őket, csak az, hogy honnan (kiktől) származhatnak az információk.

Az eredmény nem is várat túl sokáig magára: a Szövetségi Nyomozó Iroda kémelhárítási igazgatóságának emberei márciusra már nagy valószínűséggel bemetszettek hármat a Floridában ténykedő kubai hírszerzők közül; április közepén megvan a negyedik, s a nemzetközi munkásmozgalmi ünnepre pedig egy színesen villogó monitoron megjelenik az utolsó név: Manuel Viramontes (ez volt ugyanis Gerardo műveleti fedőneve Miamiban).

Az elhárítás szakmai protokollja azt kívánja, hogy az azonosítást követően ne rontsanak ajtóstul a házba, ezért az Ötöket szoros megfigyelés alá vonják. És amikor azt mondom: szoros, akkor úgy is értem: öt hónapon keresztül lehallgatják telefonjaikat; minden olyan helyiséget és gépkocsit bepoloskáznak és bekameráznak, ahol előfordulásuknak akár a legkisebb valószínűsége is van; a nap 24 órájában figyelők hada lohol a nyomukban; minden kapcsolatukról, kézfogásukról, biccentésükről és kacsintásukról fotók tucatjai és mozgóképsorok kilométerei készülnek.

És eljött 1998. szeptember 12., egy szombati nap, amikor még hajnalhasadás előtt öt helyszínen jelenik meg egy-egy különleges bevetési csoport, és ugyanabban a percben törik rá az ajtót az öt kubai gézengúzra. Házkutatások, tanúk kihallgatása, 25 ezer oldalnyi dokumentum lefoglalása a számítógépekről, híváslisták, telefonkönyvek – el lehet képzelni.

Innen kezdve a dolgok már nem olyan izgalmasak, s engedelmetekkel már csak nagyon röviden szólok az elmúlt 13 évről.

Az Ötök magánzárkában töltik a következő két évet, miközben a börtönőrön és a hetente kétszer megjelenő kihallgatókon kívül más arcot nem is látnak. 2000 novemberében kezdődik a per, amelynek végén (kémkedés, emberölés, visszaélés hamis okirattal, hamis személyazonosság felhasználása, satöbbi miatt) első fokon 2001 júliusában a következő ítéleteket kapják a miami bíróságtól:

1.) Gerardo: kétszeres életfogytiglan + 15 év szigorított fegyház

2.) Antonio:egyszeres életfogytiglan + 10 év szigorított fegyház

3.) René: 15 év szigorított fegyház

4.) Fernando: 19 év szigorított fegyház

5.) Ramón: egyszeres életfogytiglan + 18 év szigorított fegyház
Az elítéltek (és persze Kuba) szerint ők csak terrorelhárítási és bűnmegelőzési munkát végeztek, amiért nem sittet, hanem a minimum a Bíbor Szívet érdemelnék.
A fellebbezések, a felülvizsgálati eljárások azóta is folyamatban vannak; legutóbb (2009. október 13-án) Antonio büntetését csökkentették másodfokon 21 évre.
Kubai kezdeményezésre nemzetközi mozgalom indult a kiszabadításuk érdekében. És azt már írtam, hogy az általam is látott, számtalan utcai plakát szerint Kuba abban bízik: volverán (vagyis hogy hazatérnek).

Az ügy számos vitára adhat (és ad is) alkalmat jogászok, emberjogi aktivisták, amerikaiak és kubaiak, konzervatívok és liberálisok, katonák és civilek között. Érdekes lesz a ti véleményeteket is olvasni.

Ápdét: jelen poszt kibővített és aktualizált verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.