Ma hajnalban az Egyiptom és a Gázai övezet közötti egyik határátkelőhelyen a palesztinok szabadon bocsájtották a 2006-ban túszul ejtett Gilad Shalit izraeli tizedest (azaz már törzsőrmestert, mert az elmúlt években többször is előléptették). Az eseményt mintegy ürügyként felhasználva engedjétek meg nekem, hogy röviden bemutassam azt a különösen kényes „divatot”, amely évek óta foglalkoztatja a közel-keleti helyzettel foglalkozó elemzőket éppúgy, mint a térség közvéleményét.

Miről is van szó? Nos, arról, hogy az Izrael által fennen hangoztatott „Terroristákkal nem tárgyalunk!” kijelentés mennyire egyeztethető össze az ugyancsak a zsidó állam kedvenc mottóinak egyikével, amely így szól: „Embert hátra nem hagyunk; még halottat sem!„

És akkor kezdjük egy kis visszatekintéssel: bő öt évvel ezelőtt (2006 júliusában) a Hezbollah harcosai rajtaütöttek egy – még zsidó területen, de a libanoni határhoz nagyon (sőt, ezek szerint túl) közel – járőröző izraeli Humvee terepjárón és elraboltak két tartalékos katonát. Holttestük 370 nap elteltével, 2008 nyarán tért haza, egy morbid, valódi frankensteini hangulatot árasztó üzletkötés eredményeként, melynek nyélbeütésénél (a háttérből, de jól kitapinthatóan) Németország és az ENSZ bábáskodott.

A 31 éves Yehud Goldwasser törzsőrmester (alapképzettségét tekintve repülő üzemmérnök, itt jobbra), valamint a 26 éves, egykoron jogi pályára készülő Eldad Regev őrmester (itt balra) földi maradványait a libanoni síita szervezet képviselői 2008. július 16-án adták át a Nemzetközi Vöröskeresztnek, illetve a családoknak; az utólagos igazságügyi orvosszakértői vizsgálatok megállapították, hogy egyfelől a holttestek valóban a két eltűnt katonáé, másfelől pedig azt, hogy mindketten már a rajtaütés során életüket vesztették. Az utólagos találgatások tehát (melyek szerint még hetekig, hónapokig kínozták volna őket) megalapozatlanoknak bizonyultak – vagy az izraeli katonai kórboncnokok kaptak világos és humanitárius indíttatású utasításokat a sajtóközlemény megfogalmazása előtt, figyelemmel a család és a közvélemény lelkiállapotára…
A kegyeleti aktust hosszas alkudozás előzte meg, melyben a felek (Izrael Állam az egyik oldalon, illetve a Hezbollah a másikon – csak emlékeztetnénk az olvasót: ez arabul annyit tesz, hogy Isten Pártja) igyekeztek a legelőnyösebben kijönni a tranzakcióból; kétségkívül megállapítható, hogy ez a muzulmán milíciának sikerült jobban: a két fekete koporsóért cserébe a zsidó állam szabadon bocsátott öt, terrorcselekmények elkövetéséért jogerősen elítélt arab foglyot, valamint – szakaszosan, több lépcsőben – kiadja kettőszáz, különféle harcokban elesett muszlim gerilla  maradványait.

Az ily módon szabadlábra kerültek között a legnagyobb trófea (a máskülönben drúz vallású, libanoni állampolgárságú) Szamir Kuntar, (itt jobbra) aki nem kispályás tyúktolvaj: 28 és fél évet töltött izraeli börtönökben, miután 17 évesen, 1980-ban összesen 540 év szabadságvesztésre ítélték két felnőtt és egy négyéves gyermek meggyilkolásáért. A többi négy, vele együtt szabaduló huszonéves mindegyikét a két izraeli katona elrablását követő, 35 napos összecsapás-sorozatban ejtették foglyul a Cáhál (a zsidó hadsereg) katonái. Független források szerint ebben a 2006-os mini-háborúban közel 1300 libanoni, valamint 167 izraeli vesztette életét.

A cédrus országa, illetve a Hezbollah hatalmas győzelemként élte meg az öt, katonai egyenruhába öltöztetett egykori fogoly helikopteres belépőjét; tiszteletükre a bejrúti repülőtéren a teljes libanoni politikai elit megjelent, s Michel Szulejmán akkori államfő (aki katona volt, mielőtt politikusságra adta volna a buci fejét, itt balra) hősöknek nevezte a szabadon bocsájtottakat. Kiemelkedő és követendő példaképként állította hazája ifjúsága elé többek között azt a Kuntart, aki – a hivatalos jegyzőkönyvek tanúsága szerint legalábbis – egy fegyvertelen civil, valamint egy rendőr agyonlövését követően (lévén, hogy elfogyott a lőszere) módszeresen, puskatussal törte szilánkosra egy négyéves izraeli gyermek koponyáját, miközben bele-belerúgott a földön heverő kislány arcába.

Ezen a képen itt jobbra azért láthatjuk, hogy Kuntar egy érzékeny, már-már szentimentális lélek, hiszen elpityeredett a tiszteletére rendezett fogadáson és majdnem összetaknyozta a vadiúj egyenruha ujját; még jó, hogy kapott pézsét – lám, milyen emberi!

Fiatalság, bolondság – mondták utólag a harcostársai meg a védője. Meg azt, hogy nagyon be volt pipulva. Hát, ha nem mondják, nem is gondoltam volna. De térjünk vissza a témánkhoz, még mielőtt megsajnálnánk Kuntart a – kétségkívül zaklatott – gyermekkora miatt.
Noha az ilyen és hasonló alkuk nem feltétlenül zéró összegű játszmák (vagyis elméletileg elképzelhető olyan forgatókönyv is, ahol mindkét fél nyer az ügyön, legalábbis egy külső szemlélő számára úgy tűnik), ezúttal Izrael egyértelműen szopóágra lavírozta saját magát és vesztesként került ki a cseréből; a két áldozat családján és szűkebb ismeretségi körén kívül a zsidó államban igazából senki sem lehet elégedett a fejleményekkel.

Mert hagyjuk a szándékosan lilás ködbe burkolt, ideológiai és spirituális szószt, az elesettekkel szemben fennálló virtuális eszmei és erkölcsi kötelezettséget és minden hasonló dumát és mellébeszélést. Lássuk, mi is történt valójában: két holttestért cserébe visszaadnak kétszázat (már itt is óriási az aránytalanság), valamint öt – nagyon is élő – Hezbollah-aktivistát, akikről mindent el lehet képzelni, csak azt nem, hogy a jövőben zsinagógák felújításával fogják múlatni hétköznapjaikat és baráti beszélgetéseket folytatnak a szomszédos utcában lakó rabbival.

Vagy el bírja bárki képzelni például Kuntar harcost és példaképet, amint a 28 és fél évnyi izraeli börtönélményére visszagondolva (ami – azért valljuk be – nem lehetett az a sétagalopp) a megbékélés fehér galambjait eregeti a libanoni-izraeli határon? Naszrallah sejk, a Hezbollah vezetője joggal emeli diadalmasan magasra fegyverét (itt balra).

Mondjuk ki, elvégre nekünk nem kerül semmibe: három évvel ezelőtt az izraeli politikai vezetés (talán akaratán kívül, de annál amatőrebb módon) lovat adott a Hezbollah és a palesztin szélsőségesek alá; a büntetőjog ezt szándékon túlmutató eredménynek nevezi. Az egykoron hajthatatlannak mutatkozó (és jó ideig úgy is viselkedő) izraeli kormány hivatalos álláspontján („Terroristákkal nem tárgyalunk, punktum!”) ismét jókora repedés keletkezett, amit a másik oldal nem volt rest szélesíteni. Szóval Tel Aviv holttestekkel is megelégszik?! – fogják feltenni sokan maguknak a kérdést Libanonban és a palesztin területeken, majd a gondolkodástól erősen ráncolni fogják homlokukat, összevonják szemöldöküket és tűnődve ellenőrzik rohamkésük élét a hüvelykujjukkal.

Röviden: a két, hagyományosan kereskedőnek kikiáltott rokonnemzet alku-összecsapásából az arabok kerültek ki győztesen. A zsidók csúnyán leszerepeltek, és a valódi böjtje a dolognak (az igazi feketeleves) csak ezután jön.

Fogságba esett katonának lenni soha, sehol nem tartozott a legkellemesebb szabadidős tevékenységek közé. Iszlám harcosok által foglyul ejtett izraelinek lenni ezentúl egyike lesz a legrosszabb perspektíváknak, amelyekkel civil vagy fegyveres a Közel-Keleten csak szembesülhet.
Gilad Shalitnak, a most szabadon bocsájtott túsznak talán az volt a szerencséje, hogy kettős állampolgár: az izraelin kívül még a franciával is rendelkezik, s nem tévedünk túl nagyot, ha feltételezzük, hogy Sarkozy elnök csapata is ott lapul az ügy megoldásának hátterében.

Zárásként ismét emlékeztetjük olvasóinkat a mostani „csereüzlet” aránytalanságára: Izrael a mai napon 477 (igen: négyszázhetvenhét!) palesztin foglyot enged szabadon, további 550-et (igen: ötszázötvenet!) pedig még az idén. A több, mint ezer fogoly zöme nem közlekedési szabálysértésért vagy adócsalásért ült, hanem komoly terrorcselekményekkel hozható összefüggésbe. A foglyok teljes névsora ide kattintva olvasható. A „Sent” oszlop a büntetést tartalmazza; az 5LS például annyit tesz, hogy ötszörös életfogytiglan; a 27y pedig 27 évet jelent…

Mivel mi egy totál amatőr (és független) blog vagyunk, nem kerül semmibe feltenni a kínos kérdést: tényleg megérte ezer potenciális terroristát rászabadítani Izraelre (és talán a világra), cserébe egyetlen ember életéért? Tényleg megérte tudatosítani a palesztin szélsőségesekben, hogy igenis jó üzlet izraeli katonákat (és talán majd civileket) elrabolni?

Kíváncsian várom a véleményeteket a kommentek között.