Az Afgán Nemzeti Hadsereg

A Közép-Kelettel foglalkozó katonai és biztonságpolitikai szakértőket az elmúlt hónapokban-években leginkább foglalkoztató kérdések egyike az afgán nemzeti hadsereg tematikája volt. Hogy a világ jelenleg egyik legneuralgikusabban viselkedő államának, az Afgán Iszlám Köztársaságnak van-e saját hadereje – az ott „vendégeskedő” nyugati (főleg európai és észak-amerikai) csapatokon kívül – , és ha igen, az milyen, bizony nem mindegy. Mai írásunkban megpróbálunk egy pillanatképet felvillantani, s reméljük, hogy poszt-kísérletünk talán rávilágít egy-két olyan problémára, ami elősegítheti a téma iránt érdeklődő magyar olvasók képbe helyezését.

A Tartós Szabadság (Enduring Freedom) fedőnevű
komplex hadművelet (vagy mi) 2001 októberére datálható elindítása, valamint az ISAF (International Security Assistance Force) színre lépése óta a nyugatiak elsődleges célja a tálibok orrára történő koppintás. Azt azonban a legelvakultabb NATO-elemzők sem tételezik fel, hogy hazai (olvasd: afgán) közreműködők nélkül tartósan sikerülhet a nyugati fogalmak szerinti demokráciát „implementálni” az afgán hegyek között elterülő (és erre mérsékelten fogékony) völgyekben.

Nem kell tehát gunyorosan fintorogni, amikor egy-egy jenki (vagy más nemzetiségű) tábornok, esetleg politikus belesír az őt vevő kamerába és az afgán hadsereg létrehozásának, kiképzésének és bevetésének szükségességéről beszél; vélelmezhetően mindezt (egészen véletlenül) komolyan is gondolja.
Az elmúlt tíz évben erőt, energiát és pénzt nem (vagy csak módjával) kímélve a nyugatiak mindent megpróbáltak, hogy a csillogó szemű, remélhetőleg a tálibok által ideológiailag még meg nem fertőzött ifjú afgánokat rábírják a bezupálásra, akár a hadseregbe, akár a nemzeti rendőrség soraiba. Egy olyan országban, ahol a lakosság 70 százaléka napi két dollárból (vagy ennél kevesebből) tengeti nyomorúságos életét, a havi 120-150 dollárnyi zsold nem kis vonzerőt gyakorolhat, még akkor is, ha az elhalálozás valószínűsége kicsit magasabb, mint ha a szóbanforgó fiatalember az öszvéreket terelgetné.

Itt balra Mohammad Karimi háromcsillagos tábornok, az ANA jelenlegi vezérkari főnöke.

Az első (úgymond korszerű, nyugati elvek alapján kiképzett) afgán zászlóalj 2002 májusában tette le az esküt, miután a hatszáz katona végigcsinálta a Darulámánban, Kabul délnyugati külvárosában létrehozott ANATC (Afghan National Army Training Command) előszűrési procedúráját, majd a KMTC (Kabul Military Training Centre) akadálypályáin is megfeleltek. Az ifjú rekruták életkora 18 és 28 év közötti volt, ami (állítólag) ideálisnak mondható egy szerződéses sorállomány vonatkozásában.

Az erőlködések ellenére az afgán nemzeti hadsereg (és innen kezdve – mert arab írásjelek nincsenek telepítve a gépemen – Afghan National Army, ANA) jelenlegi létszáma alig haladja meg a 90 ezer főt, és ha a rendőrséget, az éppen csak hogy kicsírázó államnemzetbiztonsági szolgálatokat, illetve a határvédelmi erőket is ideszámítjuk, az összes fegyveres létszám a 160-170 ezer körül mozog. Ez szép szám ugyan (gondoljunk a 22 ezer fős Magyar Honvédségre – na jó: ne gondoljunk…), de szakértők szerint az ANA-nak legalább 300 ezer (más, kicsit merészebb vagy álmodozóbb szakemberek szerint inkább félmillió) hazai fegyveresre lenne szükség ahhoz, hogy az állam stabilitását saját erőből, hosszú távon biztosítani tudják.

Az ANA szervezeti felépítése


Területi alapon, hadtestekre bontva működik.

A főváros központú 201. Hadtest (“Szelab”, azaz Vízözön) az ország központját és keleti végeit hivatott ellenőrzése alatt tartani. Kabul katonai biztonságát egy speciális hadosztály, az angolul csak Capital Division-nak nevezett magasabbegység garantálja (?), amelyet 2008-ban hoztak létre.

A 203. Hadtest (“Tandar”, vagyis Mennydörgés, melynek vezérkara Gardezben van) a délkeleti régiót felügyeli.

A kandahári központtal bíró 205. Hadtest (“Atal”, magyarán Hős) a déli négy tartomány felett őrködik, s mint ilyen, bízvást nevezhető az ANA torkos borzának, hiszen a (finoman fogalmazva) legkellemetlenebb területek (Zabol, Oruzgán, Kandahár és Helmand) ide tartoznak. Ezt a nagyfejűek is tudják, ezért a 205. Hadtest a legizmosabb az összes közül: főparancsnoka négy (majdnem teljesen feltöltött) dandár felett rendelkezik.

A heráti bázisú 207. Hadtest (“Zafar”, úgymint Győzelem) a nyugati és középnyugati régiókért felel, s hozzá tartozik a 2007-ben az amerikaiak bábáskodása alatt létrehozott Commando School is, ahol az ANA különleges erőinek állományát képzik. Ők (mármint az afgán különlegesek) jelenleg 3600-an vannak, s hat, egyenként 600 fős zászlóaljba szervezve próbálkoznak a lehetetlennel: a tartományokban eredményesen felvenni a harcot a tálibok által felheccelt, a nyugatiak által következetesen terroristáknak bélyegzett mudzsahedekkel.

Végül (de nem utolsósorban) a 209. Hadtestről (a “Sahín”, azaz Sólyom nevűről) is tegyünk említést, akiknek Mazar-el-Sárifba kell címeznünk a küldeményeinket, ha írni akarunk nekik. Ők a nyolc északi tartomány feletti katonai rendelkezést gyakorolják, amelyek (legalábbis afganisztáni viszonyokhoz képest) elég nyugisnak számítanak.

A hatodik hadtest az Afgán Légierő (hivatalosan: Afgán Légi Hadtest), amely nem számít külön haderőnemnek, hiába nyomulnak a repülősök évek óta.

Minden hadtest rendelkezik saját vezérkarral, egy-egy (zászlóaj-szintű) katonai rendőr-alakulattal, továbbá egy-egy különleges rendeltetésű zászlóaljjal, akiket az amerikai kollégák képeztek ki az előzőekben említett Commando Schoolban. Ezek a srácok kapják a legjobb felszerelést (ami azt jelenti, hogy úgy hat-nyolc-tíz éves amerikai cuccokat), a legmagasabb zsoldot (akár havi 200-250 dollárt is hazavisznek ám!), de a, khm, utánpótlási igénye ezeknek a zászlóaljaknak a legnagyobb, már ha értitek, mire célzok.

ANA-szinten összesen 14 bevethető dandár áll rendelkezésre (és a „bevethető” szót most hangsúlyozottan afganisztáni viszonyokra értettem). Ezek szervezeti sémája gyakorlatilag egy húron pendül: vezérkari-parancsnoki egység, két-három gyalogsági zászlóalj, egy harctámogató zászlóalj (itt két-három tüzérüteg, műszaki, illetve utász-század, harcászati felderítők), s a már említett katonai rendészek és különleges erők.

A középtávú terveknek megfelelően 2012-re minden dandár kap még egy logisztikai zászlóaljat (Combat Service Support Batallion).


Magyarázat: ahol a „zászlóalj” kifejezést használom, ott a forrásaimban eredetileg a „kandak” pastu (?) szó szerepel, amit száz százalékos biztonsággal nem tudtam megfeleltetni egyetlen, általam ismert alakulat-szintnek sem, de mivel egy „kandak” 400-700 harcosból áll, ezért a zászlóalj tűnt a legmegfelelőbbnek. Kiegészítéseket és pontosításokat most is szívesen fogadok a kommentekben.

A sajnálatos jelenlegi helyzet szerint csak igen kevés ANA-egység képes egyedül (értsd: nyugati tanácsadók nélkül) megtervezni és végrehajtani egy-egy hadműveletet, a bizalom hiánya mindkét irányban megmutatkozik: a hazaiak nem bíznak maradéktalanul a külföldiekben és viszont.
Egy másik afgán sajátosság az ország etnikai sokszínűségével magyarázható: intézményesítették ugyanis, hogy egy-egy zászlóalj nemzetiségi összetételének le kell képeznie (!) Afganisztán legutolsó
népszámláláskori adatait: minden kandak állományának 42%-ban pastunak (a fentebb említett Karimi tábornok is pastu), 27%-ban tádzsiknak, 9%-ban üzbégnek, 9%-ban hazarának és 13%-ban más etnikumúnak (például arabnak vagy perzsának) kell lennie, különös tekintettel a tiszti-főtiszti állományra. A fantáziátokra bízom, ez mennyire működőképes forgatókönyv.

A sok fanyalgó, fikázó megjegyzés és pesszimista prognózis ellenére a haladás kézzelfogható; az ANA egyes alakulatai lassan-lassan képesek lesznek megállni a saját lábukon, még akkor is, ha a 2008-as statisztikák szerint az újonnan hadrendbe állított állomány 10 százaléka három hónapon belül bedobja a törölközőt és dezertál. Jó esetben visszamegy a hegyek közé kecskét őrizni, rossz esetben átáll (vagy visszamegy?) a talibán oldalra.

Az Afganisztánban 2008-ban beindított katonai műveletek közel 70 százalékában már az ANA is részt vett, ami igen szép szám a 2007-es 50, és főleg a 2006-os 25 százalékhoz képest.

Még a kelet-európai hagyományos katonai standardokhoz képest is igen magas korrupciós, urambátyámos, kéz-kezet-mos típusú megközelítések okozzák talán a legtöbb gondot a szövetségeseknek, amelyek kezeléshez rengeteg energia, tapintat és hozzáértés szükségeltetik. A kiképzések során az úgynevezett Embedded Training Team-ek, illetve az Operational Mentoring and Liaison Team-ek szerves részét képezik a pszichológusok, akik mellett még a kulturális különbözőségek szakemberei és a néprajzosok is fel-felbukkannak (minden bizonnyal későbbi komoly nagydoktori dolgozatok hátterét megteremtve).

Futólag említettük már a Kabul Military Training Center-t, a KMTC-t. Nézzük meg egy kicsit közelebbről, mivel (és hogyan) is foglalkoznak az ottani szakemberek.

A váltások tízhetente kezdődnek; egy turnus, vagyis a két és fél hónap alatt mintegy 1200-1300 újoncot képeznek ki a katonamesterség alapjainak alapjaira. A fiatalokat (mert a jelentkezők átlagéletkora 22-24 év) három kandakba szervezik, s így kapják meg az általános lövész-tudnivalókat, elsajátítva az alakiság minimumát is. Megtanulnak bánni az alap-fegyverekkel (géppisztoly, géppuska, RPG típusú gránátvetők, kézigránát, stb.). Az utolsó tíz nap egy összetett gyakorlat égisze alatt telik, amelynek során a hallgatók számot adnak az elmúlt két hónapban tanultakról; ez a gyakorlat szinte minden esetben egy városi ütközetet, illetve épített környezeten belüli csatát modellez – talán nem véletlenül.

A végzősök leteszik az esküt és 75-80 százalékuk innen – minden további faxni nélkül – egyenesen megy a harcoló zászlóaljakhoz, a fennmaradó 20-25 százalék (akik valamelyik „tantárgyból” kiemelkedőt nyújtottak) elkezdi az ACT (Advanced Combat Training) egyik-másik tanfolyamát, amelyek további hat-nyolc hetet vesznek el az újoncok életéből. Itt kezdődik a szakosodás első lépcsőfoka: az ACT során szanitéc-, tüzér-, mesterlövész-, logisztikus- (és még annyi más) -palánták kerülnek ki a főként amerikai kiképzők kezei közül.

Azok a – már gyakorló – fiatal tisztek, akiket előléptetésre szemeltek ki parancsnokaik (akik gyakran rokonok…), szintén a KMTC-ben kapják meg a szakmai útravalót: a Consolidated Fielding Centre (CFC) keretein belül 45 nap áll a rendelkezésükre, hogy a század- vagy zászlóalj-parancsnoki ismereteket megszerezzék.

2007 végén beindítottak egy Remote Basic Warrior Training (RBWT) nevű kiképzési modult is, melynek keretein belül a KMTC trénerei kimennek a hadtestekhez (Herátba, Mazar-el-Sárifba, Kandahárba, stb.) és az ottaniak igényeinek megfelelően szerveznek rövid (3-8-10) napos továbbképzéseket a legkülönfélébb területeken, s még azt is vállalják, hogy helyi trénereket képeznek a hadtest (dandár) elképzelései és elvárásai szerint.

A KMTC vezetőinek (nem is annyira titkos) vágya, hogy 2012-re létrehozzák az afgán nemzetvédelmi egyetemet. 2005 óta működik egy katonai főiskola Kabulban, a National Military Academy of Afghanistan, ahol az első végzős évfolyam (84 fő) az idén januárban diplomázott. Ha minden jól megy, 2012-től már nőket is fogadnak a hallgatók soraiba. Ez igazi áttörés lesz, noha az afgán fegyveres erőknek most is van női tábornokuk: Khatol Mohamad Zai dandártábornok asszony (itt balra), aki eredetileg sport-ejtőernyősként kezdte, majd a nyolcvanas években a szovjetek csináltak belőle tisztet (és propaganda-anyagot), de nem ezért szeretjük.

Lehet tagadni, de nem érdemes: az amerikaiak letörölhetetlenül rányomták bélyegüket az alakuló afgán nemzeti hadsereg arcára. Nemcsak az egész kiképzési-továbbképzési rendszer van amerikai kezekben, s nemcsak a parancsnoki réteg van szemvonalig a jenkik zsebében; nyílt titok, hogy a kandak- és a dandárparancsnokok (és/vagy családjuk) 80 százaléka rendszeresen kap „apró amerikai figyelmességeket”, amelyek vertikuma a karton cigitől kezdve az üzemanyagon keresztül akár a teherautókig vagy öszvérekig terjed, az olyan finomságokról nem beszélve, hogy (például) az afgán őrnagy unokatestvére sógorának a nővére takaríthat mondjuk az amerikai ezredes lakásán, az elképesztően magas (60-80 centes) órabérért.

Szóval nemcsak ezek miatt jelenthető ki, hogy a jenkik diktálnak; évek óta módszeresen azon igyekeznek, hogy a szovjet érából örökölt fegyvereket lecseréltessék – na és mire? Naná, hogy amerikai cuccra.
2008 májusa óta mintegy ötezer, megerősített páncélzatú, használt, de felújított Humvee-t, továbbá 85 ezer M16-os gépkarabélyt szállítottak az ANA-nak; jelenleg is folyamatban van több ezer M113-as PSzH beszerzése; amint látható, az amerikai hadiiparnak elég szépen megéri, és csak reménykedni lehet, hogy az afgánoknak nem a heroinból van rá pénzük…

A poszt írásához többek között felhasználtam Pascal Le Pautremat adatait és információit, amelyek a Raids című havilap 2009. év áprilisi (275.) számában jelentek meg. Egy másik forrásomat (kérésére) nem nevesítem, de köszönöm neki a háttérinfókat.

7 hozzászólás

 1. szunditj — 2011-11-28 18:24 

Csak halkan és zárójelben jegyezném meg, hogy mi is szállítottunk fegyvereket Afganisztánba. Főleg AKM és AMD65-ös gépkarabélyokat. Ez utóbbi állítólag közkedvelt lett a becsukható válltámasza miatt és mert könnyebb vele csípőből tüzelni. Ha valaki arra jártában-keltében meglátná egy afgánnál a DI5424 vagy DG5128-as AMD65-öst, kérem értesítsen, ezek az én puskáim voltak ’85-ben.

 2. jfgidskjf — 2011-11-28 20:30 

Tiboru,

Köszi a posztot, mellékesen nem akarsz egy vitaposztot indítani itt vagy a lemilen a most alakuló NIBEK-ről, érdekelnének a szakmai hozzászólások, olyan kínzó kérdésekre pl, hogy egy rendőrnek, miért kell tudnia az én vércukor szintemet, miben segíti a munkáját?

 3. tib0ru — 2011-11-28 21:36 

Hát az itteni kommentelési hajlandóságot elnézve akkor inkább a lemilen :-)

 4. tib0ru — 2011-11-28 21:38 

A Lemil FB-oldalán máris lehet véleményt kifejteni, van ott bejegyzés a NIBEK-ről is… A blog.hu-nak valahogy nem szívesen termelek kattintásokat.

 5. stoppos — 2011-11-29 13:46 

“Lehet tagadni, de nem érdemes: az amerikaiak letörölhetetlenül rányomták bélyegüket az alakuló afgán nemzeti hadsereg arcára.”
– Mégpedig egy bakancsot használva, többször jó erősen rúgva. Mondjuk talán a szovjet módszernél jobbak, de csak egy paraszthajszállal.

Nemzetiség leképzése: Okos ötlet, így legalább százalékosan képezzük ki a később egymásnak eső feleket, mikor az amerikaiak kivonulnak.

Mondjuk a szovjet éra fegyvereinek lecserélésével nem tudok nem egyetérteni, legalább a következő polgárháború elején lesz egy kis szünet, amikor a karbantartás hiánya miatt lerobban ez összes amcsi cucc két hónap után. Akkor egy darabig csönd lesz, amíg újra be nem szerzik az orosz technikát.

 6. zigzag — 2012-02-09 10:52 

OFF
Jelentem, sikerült a regisztrációm! “After a long and bitter struggle” ahogy boldogabb helyeken mondják :) Most már csak valami ütős Saab avatar hiányzik…
ON

 7. kszabo — 2012-09-10 22:08 

Anno 1988 kimaradtunk belőle http://youtu.be/mCg7-TVFsog
Pedig igen jó magyar szállító alakulatok voltak, már volt Kabul térképünk is:)
Biztosan voltak tárgyalások, de akkor okosabb főnökeink voltak.
Mit keresünk mi ott egyáltalán?

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.