A német katonai ejtőernyősök története furcsamód egy rendőri alakulattal kezdődik: 1935-ben az akkori porosz belügyminiszter (bizonyos Hermann Wilhelm Göring – van-e hadtörténelem iránt érdeklődő, ki e nevet nem ismeri?) úgy gondolja, létrehoz egy olyan bevetési egységet (a tőle már akkor megszokott szerénységgel Landespolizeigruppe Hermann Göringnek nevezi el), amelynek tagjai ejtőernyős alapkiképzésben is részesülnek. Kicsit később a spanyol polgárháborúban lesz alkalmuk gyakorolgatni.

1936. január 26-án (más források szerint 29-én) megnyitja kapuit a Luftwaffe első ejtőernyős-iskolája a szászországi Stendalban, ahol márciusban már az első intézményesített tanfolyam is elkezdődik. Nem időznénk olyan sokat ennél a momentumnál, csak megjegyeznénk, hogy a német történelem legeslegelső katonai ejtőernyős-igazolványát (Fallschirmschützenschein) bizonyos Bruno Bräuer őrnagy vehette át ugyanazon év július negyedikén. Róla még hallunk, ha van türelmünk végigolvasni a posztot.

Kurt Student vezérőrnagy (itt jobbra) 1938-ban kapja azt a feladatot, hogy a lassan már többszáz főnyi, de a hadseregben szanaszét szolgáló, kiképzett ejtőernyőst összerántsa és egységes szervezetbe tömörítse. Így alakul meg a 7. Flieger-Division, amely 1943-tól az 1. Fallschirmjäger-Division néven fut.

Student különben a háború végéig az ernyősök főnöke marad, és 1978-ban, 89 évesen csendben, párnák között hal meg. Ennek a csávónak tényleg semmi sem ártott; pedig azt, hogy kímélő életmódot folytatott volna, a legnagyobb ellenségei sem állíthatják.

A második világháború kitörésével a német ejtőernyősöknek igencsak megszaporodnak a teendőik. Azt már a többi nációnál is láttuk, hogy a légideszantosokat előszeretettel dobálják le ellenséges repülőterek környékére azzal a – nem túl komplikáltan megfogalmazott – feladattal, hogy a célterületen:

1.) minden élőlényt gyilkoljanak meg;
2.) minden nem-élőlényt robbantsanak fel;
3.) mindenkit és mindent, akit/amit nem sikerült, vagy nem akartak sem meggyilkolni, sem felrobbantani, azt hozzák magukkal, amikor hazatérnek.

Nos, a Fallschirmjägerek (a továbbiakban: Fsj) ragyogóan végrehajtották a hasonló feladatokat: a dániai Aalborgnak jutott az a kétes dicsőség, hogy az első olyan repülőtér legyen a világtörténelemben, amelyet 1940. április kilencedikén hajnalban ejtőernyősök foglaltak el. Adolf északi offenzívája során szinte minden rohadt, nedves és szeles szigetre ledobtak legalább egy szakasznyi Fsj-t, és azt is jó tudni, hogy a nyugati Blitzkrieg során ugyancsak ők próbálták ki először, milyen érzés a még ellenséges területen található hidak megkaparintása és biztosítása a saját páncélosok megérkezéséig, még jóval a Market-Garden művelet előtt.

Az Eben-Emael erőd története is megér pár mondatot: ezt a harmincas években építették a belga-holland-német hármashatár közelében (EU-rajongóknak mondom: Maastrichttól egy köpésre), mindenféle haditechnikát belepakoltak, ami a korszellembe és a belga királyi kincstár kiadási oldalába belefért, s az volt a feladata, hogy a benne és a környékén állomásozó mintegy 1500 katona és több tucat tüzérségi löveg közreműködésével megállítsák (vagy legalábbis jó ideig feltartóztassák) az esetleg támadásba lendülő németeket. Akkoriban azt mondták, hogy hatékonyabb, mint az egész Maginot-vonal; a belga vezérkarban a latinos műveltségű tábornokok sok szeretettel csak fortissimus-nak, vagyis legerősebbnek becézték.

Hát kéremszépen, 1940. május tizedikén, pénteken hajnalban négy szakasz Fsj (ez 75 katonát jelentett, akik közül – vélelmezem – senki nem beszélt latinul) siklórepülők segítségével hirtelen megjelent az erőd felett, leszálltak és csupa olyasmit csináltak, ami a klasszikus, római-görög alapokon nyugvó európai műveltségképbe nem illeszthető ugyan be, viszont a munkaköri leírásukban szerepelt: lőttek, robbantottak, tán kést és lángszórókat is használtak, de a lényeg, hogy a fortissimust másnap délre elfoglalták, majd (a buli végére megérkező egyik német gyalogos-ezreddel közösen) 1200 hadifoglyot ejtettek.

Ha valaki a Fsj-ről beszél, Krétát, illetve a Merkur fedőnevű hadműveletet nem hagyhatja ki a témák közül; de tényleg röviden, mert ez nem egyetemi jegyzet. Hál’istennek.

Hosszas egyeztetés és szakmai vita után 1941. május huszadikán reggel, az első hullámban mintegy 5 ezer Fsj, továbbá 4 ezer (légi úton odaszállított) Gebirgsjäger megtámadja az északnyugat-krétai Hania várost és a mellette található katonai repteret, amelyet szövetséges csapatok védtek; az elkövetkezendő órákban és napokban még négy (más források szerint nyolc) ezer Fsj és közel kilencezer hegyivadász érkezik.

Ez volt a történelem első, valóban tömeges deszant-hadművelete, melynek során két, kábé egyenlő erő (30-35 ezer katona mindkét oldalon, valamint több ezer helyi partizán) néz farkasszemet, illetve mészárolja egymást brutális módszerességgel. Tizenegy nap után a németek végül elfoglalják a szigetet, de veszteségeik elképesztőek: a partraszállók negyede halott, további ezrek megsebesülnek. Ezzel szemben húszezer hadifoglyot ejtenek. A krétai győzelem veszteségei olyan megrázóak, hogy Hitler ezt követően az egész német hadseregben megtiltja a nagyobb ejtőernyős műveleteket.

Az egyik (az Irakliont támadó) ék vezetője az a Bruno Bräuer, immáron ezredesként, aki (emlékszünk még?) a 000001. számú Fsj-igazolvány boldog tulajdonosa. Életpályájához hozzátartozik, hogy Studenttel ellentétben Bräuer nem úszta meg a Krétán történteket: a háború után Athénban halálra ítélik a krétai polgári lakossággal szembeni megtorlások miatt (pedig állítólag nem igazán ő volt a felelős), és a partraszállás hatodik évfordulóján, 1947. május huszadikán hajnalban golyót kap a fejébe (az igazi felelőssel, a krétai mészáros becenevet méltán elnyert Wilhelm Müllerrel együtt).

Mindkét fenti képen BB látható, mert Müller tényleg egy vadállat háborús bűnös volt és Brunó emlékét sértenénk meg azzal, hogy egymás mellett szerepeltetjük őket mélyen pacifista blogunkban.

Itt alul Bräuer (piros körben) Studenttel (zöldben), meg egy (számomra) ismeretlen faszival, aki valami idióta, trópusinak tűnő kalapot visel. A fotó Krétán készült, a Merkur elején, amikor arcukon még a derű nyomai is kivehetőek voltak.

Utólag a görögök is rájöhettek, hogy Brunó esetében valamit elbasztak, mert az ötvenes években engedélyezik a német veterán ejtőernyősök szövetségének, hogy Krétán, az ottani német katonai temetőben, egykori bajtársai mellé temessék újra, a híres (és nagyon sok vért látott) 107-es magaslatnál.

Ez itt felül a síremléke, s mivel Krétán szűkében vannak a helynek, osztozik egy ismeretlen német katonával. Szerintem egyikük sem bánja.

Van a második világháború német Fsj-einek egy másik olyan emblematikus akciója, amit nem lehet megkerülni, ha az ember nyugodt lelkiismerettel akar tükörbe nézni orrszőrvágás vagy pattanáskinyomás közben. 1943. szeptember 12-én a szövetségesek, illetve a Badoglio-kormány emberei által a Gran Sasso hegycsúcs közelében fogva tartott Mussolinit egy német különleges egység három óra alatt (és áldozatok nélkül) kiszabadítja és jól elviszi Bécsbe, majd Berlinbe. A helyszínről mellesleg minden angol és amerikai szakértő előzetesen úgy nyilatkozott, hogy „megközelíthetetlen”, „bevehetetlen” és „szuperbiztos”.

Azok az analfabéta németek biztosan nem olvasták ezeket a roppant okos szakvéleményeket.

A kommandót (melynek formális vezetője Otto Skorzeny SS-Hauptsturmführer, itt jobbra) 17 SS és 90 Fsj alkotja. A Tölgyfa (Eiche) fedőnevű akciót Harald Mors eje. őrnagy tervezte, állítólag Student tábornok közvetlen irányítása alatt és főként az ejtőernyősök sikere volt, de a nácik (propaganda-megfontolásokból) az SS-t és Skorzenyt tolták előtérbe. Magát az akciót igazándiból egy Otto von Berlepsch eje. főhadnagy irányítja (aki mellesleg gróf volt, de úgy látszik, a kék vér nem akadálya a tökösségnek; annó legalábbis nem volt).

Itt balra pirossal Mors, amint a helyszínen gratulál von Berlepschnek (zöld). Szerintem megérdemelnek egy főhajtást.

Nem, nem vagyok náci. És akinek erről ez jut eszébe, az hülye. Bocs.

A speciális ejtőernyős igényekre tekintettel (különös figyelemmel a krétai tanulságokra) a német hadiipar kifejleszti az Fg42-es sorozatövő fegyvert, amit már nem tudnak olyan mennyiségben legyártani, hogy minden Fsj-nek jusson. Persze ez sem változtatta volna meg a háború végkifejletét, meg a témáról nem is beszélek többet, de arra gondoltam, egy haditechnikás bekezdést (ezt) is beteszek a posztba, hogy ne legyen olyan egysíkúan szellemes.

Adolf Monte Cassino mellett is harcba szólítja a Fsj-eket a Gusztáv-vonal védelme érdekében; ez nem igazán jön össze, mint ahogyan azt többek között Sven Hasseltől is tudjuk. A nyugati fronton is akad tennivalójuk bőven: a leghosszabb napon Normandiában tartózkodik a 3. és az 5. Fsj-hadosztály, s pár nap múlva csatlakozik hozzájuk az orosz frontról frissiben érkező 2. (biztosan nagyon kipihentek voltak).

A Market-Garden – hadművelet során az Antwerpen-Maastricht vonalat védték, majd az Ardennekben sor kerül az azóta is sokak fantáziáját megmozgató összecsapásra: 1944 decemberében Bastogne-ban és környékén a német 5. Fsj-hadosztály csatát vív (többek között) az amerikai Vijjogó Sasokkal. A három hétig tartó harc végén az amerikaiak bizonyulnak győztesnek; a két oldal élőerő-veszteségei elérik a 25 ezer főt.

De hagyjuk a második világháborút és nézzük, hogyan támadt fel poraiból az ezeréves Vaterland ejtőernyős fegyverneme.

Jó ideig ugye szó sem lehetett semmiféle német reguláris hadseregről, főként különleges alakulatokról; eléggé érthető módon az európai politikusoknak (na meg főleg a Zóceánon túli Nagy Testvérnek) szükségük volt mintegy tíz évre, hogy a német katona jelzős szerkezet hallatán Athéntól Oslóig és Párizstól Moszkváig ne a spontán bélcsavarodás, a nyirkos tenyér és a verejtékező homlok jellemezze kontinensünk átlagpolgárainak 99 százalékát. Persze bizonyos félelmek azóta is léteznek, amit a németek kurvasok pénzzel igyekeznek eloszlatni (lásd még orosz-német haverkodás, meg a Lengyelországba pumpált márka-, majd eurómilliárdok, de ez egy másik téma).

Aztán 1955 májusában Nyugat-Németország csatlakozik a NATO-hoz, és mintegy varázsütésre máris elhárul minden akadály az újrafelfegyverkezés elől. 1956-ban rögvest létrehoznak egy Fsj-dandárt, ami másfél év alatt hipp-hopp hadosztállyá hízik, és 1959-re az északatlanti szövetség egyik közép-európai vasökle lesz.

(Ez a nyugatnémet ernyős legény itt jobbra egy picit femininnek néz ki, de hát nem lehet mellékhatások nélkül erőszakkal arra kényszeríteni német katonákat, hogy idegen országokban BÉKEfenntartókként szerepeljenek. Az elmúlt két nagy háborúban egészen más körülményekhez és elvárásokhoz szocializálódtak. De előreszaladtunk.)

Ezzel párhuzamosan a germán szögesdrót másik oldalán egészen 1962 májusáig kell várni arra, hogy a Nationale Volksarmee ki bírjon izzadni magából egy zászlóaljnyi (250, majd a hetvenes évek végére 400 fő) Fsj-t. Ez is mutatja, hogy a boldogult emlékezetű DDR-ben a szovjetek egyedül óvatosabbak voltak, mint odaát a másik három nagyhatalom együttvéve.

A keletnémet ernyősöket (egy közülük itt balra látható, arcán a korosztályom által még jól ismert proletár internacionalizmus elszántságával) Rügen szigetére, Prora mellé telepítették, s egészen 1982-ig ott néztek farkasszemet a svéd, lengyel és nyugatnémet parti őrséggel; nem lehet tudni, melyiket gyűlölték jobban. ’82-től az összeomlásig Potsdam mellett állomásoztak.

Nyugati megfigyelők szerint ez az egység volt a Varsói Szerződés legütőképesebb harci alakulata a Specnaz mellett. Háború esetén nyugati testvéreik életét keserítették volna meg szabotázsakciókkal, s ennek érdekében folyamatosan tanultak nyugatnémetül – és ez nem vicc. A porosz dialektust a Jóisten is katonai vezényszavak ugatására teremtette, és komoly erőfeszítést igényelt egy brandenburgi főtörzs részéről megtanulni úgy artikulálni, hogy teszem azt egy brémai trafikban különösebb feltűnés nélkül tudjon kérni egy doboz füstszűrő nélküli Rote Hände cigarettát.

Számos fejlődő és baráti országban léptek fel tanácsadóként: Szíria, Etiópia, Angola, Líbia, Mozambik.

A Student-féle Fsj-ekkel csak a fegyvernemi színben vállalták a folytonosságot: mindkettőjüknek narancssárga volt a parolijuk; csodálom, hogy ezt engedélyezték nekik a pártközpontban.

Az egységes Németország Bundeswehrében az ejtőernyősök otthona a Különleges Műveletek Hadosztálya (Division Spezielle Operationen, DSO), amelyik – talán egyesek meglepetésére – nem a légierőhöz (Luftwaffe), hanem a szárazföldi haderőnemhez (Heer) tartozik.

Ezen belül a Saar-vidéken állomásozó 26. Légiszállítású Dandárban, illetve az alsószászországi 31. Légiszállítású Dandárban tevékenykednek. Ahogyan az a modern, európai értelemben vett ejtőernyősöktől joggal elvárható, és ahogyan már említettük fentebb, ezek is fenntartják orrba-szájba a békét, Boszniától Afganisztánon keresztül Koszovóig, ha már otthon olyan kurvanagy nyugi van.

Adolf óta ezek a germánok olyan komolyan veszik a civil kontrollt, hogy egy kibaszott HK MP5 lőtéren kívüli elsütéséhez, vagy egy kisebb szőnyegbombázáshoz is a Bundestag meg az Alkotmánybíróság engedélye kéne, ami azért rendesen megfekszi egy igazi német katona gyomrát.

Amint látható, ezeknek is vörös barettjük van, mint a  világ különleges egységei 80 százalékának. Őrület, mi?

Zárásként csak finoman hívom fel a figyelmet, hogy a jelenlegi Bundeswehr ejtőernyős-jelvény így néz ki (minden látszólagos hasonlóság a poszt elején bemutatott, horogkeresztet is ábrázoló Fsj-jelvénnyel kizárólag a véletlen, illetve tréfás kedvű német katonai dizájnerek műve).