Blogunk tervezett témakörei (valamint a bloggazda monomániái) között a rendvédelemis szerepel, de eddig meglehetősen elhanyagoltuk ezt a területet a military kedvéért. Itt az idő, hogy még az arányok végzetes felborulása előtt orvosoljunk valamit eme hiányosságunkból.

A címben szereplő négy betű láttán/olvastán bizonyára olvasóink túlnyomó hányada rögtön tudja, miről is lesz szó. A Royal Canadian Mounted Police (ami Kanadai Királyi Lovasrendőrséget jelent, noha ORFK-s anyagban láttam már Kanadai Királyi Hegyirendőrségként is, a Teve utcai fordítók nagyobb dicsőségére), szóval a piroskabátosok testülete egyike a Föld legismertebb rendvédelmi alakulatainak. Amikor a múlt század hatvanas éveiben hivatalos szimbólumot kerestek az észak-amerikai országnak, egyes rögtönzött közvélemény-kutatásokban a stilizált mountie alakja a később győztes juharlevél után a második volt, s a lakosságnak elég nehezen lehetett megmagyarázni, hogy milyen furcsán festene a nemzeti címerben vagy a lobogón egy nettó lovasrendőr.

A történet az amerikai polgárháború után pár évvel kezdődik, amikor a már Kanadához tartozó, de (a bennszülöttek kivételével) gyakorlatilag teljesen lakatlan és civilizálatlan észak-nyugati területeken felbukkantak a – távolról sem jogkövető magatartásukról híres – whisky- és mindenmás-csempészek, lótolvajok és misszionáriusok. Hogy ezen kategóriák közül kik okozták a legnagyobb kárt a bennszülöttek testében és lelkében, most ne firtassuk; a lényeg, hogy az ország első miniszterelnöke, bizonyos John A. Macdonald elhatározta, hogy rendet tesz a végeken.

Ennek érdekében 1873. májusában megalakul a North-West Mounted Police, vagyis az Észak-Nyugati Lovasrendőrség, amelynek tagjai (kiképzésüket és felesketésüket követően) 1874. nyarán a Manitoba állambéli Dufferinből elkezdik hosszú lovaglásukat a nyugati határvidék felé; ez volt a két hónapon át tartó March West, amit azóta is a meghatottságtól elszorulótorokkal emlegetnek a testület tagjai, s melynek évfordulóin torok nem marad szárazon.

Egy ilyen bulin volt alkalmam részt venni, és azt kell mondanom, hogy riszpekt a kanadai kollégáknak…

Az NWMP (akiktől a maiak a piros zubbonyt és a Stetson-kalapot örökölték) a korszaktól meglehetősen idegen taktikát, illetve stratégiát választott a bennszülöttekkel kialakított párbeszéd során: a jenkikkel és a többi gyarmatosító hatalommal ellentétben furcsa módon nem azzal kezdték az ismerkedést, hogy leitatták a lakosságot, majd felgyújtották a wigwamokat, megskalpolták a férfiakat és megkorbácsolták a nőket. Nem; ezek a furcsa fickók megkeresték a törzsfőnököket és elmondták, hogy kik ők és mit akarnak (semmi mást, mint rendet és törvényességet). Eleinte bizalmatlanság övezte őket, de amikor az első fehér bűnözőt, aki meggyilkolt egy indiánt, tíz perces villámtárgyalást követően demonstratíve felakasztották az első juharfára, hitelességük ugrásszerűen megnőtt a bennszülöttek szemében is. Az ilyesmi jót tesz a konszenzusnak.

Az elkövetkezendő években az NWMP kettős feladatot látott el: egyfelől rendészeti-bűnüldöző tevékenységet, másfelől paramilitáris teendői is voltak, vagyis a mi fogalmaink szerint leginkább csendőröknek lehetne őket nevezni. Az RCMP-t franciául mellesleg a mai napig Gendarmerie royale du Canada-nak, vagyis Kanadai Királyi Csendőrségnek hívják (a francia anyanyelvű kanadaiak érthetetlen módon hanyagolják a lovakat).Az 1800-as évek legvége a Yukon partjaira is meghozta az aranylázat, s ezzel együtt a szerencsevadász aranyásók tízezreit.

Mivel ezen szakma képviselői közül elhanyagolható számú egyén folytatta tanulmányait az angolkisasszonyok által fenntartott iskolákban, a mountie-k feladatai ugyancsak megsokasodtak, de óriási diplomáciai érzékkel, sok-sok tapintattal, s – csak ha kellett, de akkor nagyon – kemény módszerekkel és esetenként példamutató megtorlással sikerült a helyzetet kézben tartaniuk.

1904-ben VII. Edward angol király (elégedettsége jeléül) engedélyezi számukra a Royal (királyi) előtag használatát. Az első világháború után a megszüntetés szélére sodródnak, mert egyes politikusok idejétmúltnak, a huszadik századhoz nem illőnek mondják az egykori határvidék pacifikálóit. Szerencséjükre a józan ész diadalmaskodik (innen is látható, hogy Kanada mennyire más világ…), majd 1920-ban (egy kisebb rendőri szervezet, a Dominium Police integrációjával) létrejön az RCMP, amely lassan-lassan minden kanadai tartományban megszerzi a bűnüldözési jogosítványokat (ami egy szövetségi államban nem is olyan egyértelmű, mint amennyire nekünk tűnik).

A lovasrendőrök módszeresen gyűjtik be a legváltozatosabb feladatokat: 1932-től az adóhatóság és a vámőrség bűnmegelőzési teendőit is ellátják, ami még az ő hírnevüket és népszerűségüket is megtépázta kissé. A második világháborúban kémelhárítási és belbiztonsági területen is domborítanak (noha ép ésszel nehezen felfogható, hogy Adolf kíváncsi lett volna Kanada bármelyik államtitkára, hacsak a juharszirup elkészítésének módozatait nem vesszük számításba). 1984-ig még a kanadai hírszerzésért is ők feleltek, de ekkor létrejön a CSIS. Az ötvenes évek szomszédban dúló McCarthy-korszaka nem múlik el nyomtalanul az RCMP életében sem; ha őszinték akarunk lenni, a mountie-k legszégyenteljesebb időszakáról beszélünk. Az, hogy az amerikai divatnak megfelelően ők is komcsikra vadásznak, még hagyján.

Azt viszont elég durva dolognak tarjuk, hogy ők dolgozzák ki, majd négy évig használják a homoszexuális-azonosító gépet.

Ez úgy működött, hogy a vizsgálandó személynek félmeztelen, kisportolt férfiakat ábrázoló fotókat vetítettek, s közben mérték a pupilla-átmérő változását. Ha a tágulás meghaladott egy bizonyos mértéket (az eredeti pupilla-átmérő 25-50 százalékkal megnőtt), az alanyra rásütötték a buzi bélyeget, és ha állami alkalmazott volt, akkor szevasz, másnap már nem kellett bemennie, ráadásul az elhárítás még jól rá is szállt, mondván: potenciális KGB-áldozat.Az meg külön disznóság, hogy kizárólag a férfiakat részesítették ilyen negatív megkülönböztetésben.

Hogy ne zárjuk ilyen negatív felhangokkal a posztot: az RCMP szkúnere, a St. Roch az első vízijármű (itt alul), amely 1950-ben körbehajózza az észak-amerikai kontinenst, a híres északnyugati átjárót is felhasználva.

Párszor alkalmam volt közelebbről is megtekinteni az RCMP egyik-másik ügyosztályának működését és el kell mondanom, hogy minden szempontból és tekintetben irígylésre méltóak. Mindenük megvan, amiről egyenruhás mifelénk csak álmodhat: technikai háttér, kiváló fizetések, nagyszerű felszerelés, KÖZBIZALOM (!!!), lakossági szimpátia.Egy rövid sztori, hogy érzékeltessem a receptet:

Két mountie-val autóztam az egyik, Toronto melletti, kétszer három sávos, töküres, szívszorítóan kiváló műszaki állapotban lévő autópályán hajnali háromkor, szélmentes, száraz időben, +15 fokban. A megengedett sebesség 110 km/óra. Mondanom sem kell, ennyivel megyünk; alattunk duruzsol a 4800 köbcentis, 275 lóerős, V8-as GM motor.

Egyszer csak elérkezünk egy táblához, amely 90 km/órás sebességet ír elő.

Szerintetek mit csinált Bower őrmester?Igen, eltaláltátok: lefékezett kilencvenre.

Na, itt kezdődik a közbizalom és a hitelesség. Szerintem.

Az RCMP 1974. május 23-a óta vesz fel nőket hivatásos szolgálatra. Ez akkora esemény volt, hogy maga a főparancsnok jelentette be. Minden tiszteletem a női nemé, ezért ezen most nem fogok poénkodni. Azon meg pláne nem, hogy – hűen az egykori brit gyökerekhez – a cégnek van saját tartánja, ami itt látható oldalt. Természetesen skót dudásai is vannak, akik minden hivatalos RCMP-rendezvény állandó szereplői. 

A lovasrendőrök igen erősek nemzetközi békefenntartásban:Kelet-Timor, Bosznia, Koszovó, Nyugat-Szahara, Haiti, Guatemala. Van hitelük, tekintélyük,szép díszegyenruhájuk (még skót szoknyás változat is!), na meg felszerelésük és technikájuk. Méltók arra, hogy irigyeljük őket.

Kanada tényleg egy multikulturális ország, ezért az RCMP igyekszik minden társadalmi és etnikai rétegből toborozni.Találkoztam japán, indiai, arab és természetesen indián származású mountie-val is. A sarkkörön túli feladatokra inuitokat, vagyis eszkimókat alkalmaznak.

Kanadában jó dolog lovasrendőrnek lenni.