A jómúltkorában a szakmai közvélemény meggyőző többséggel kinyilvánította azon akaratát, hogy a finn hadseregről szeretne olvasni egy-két érdekességet. A szerkesztő (vele született populista demokratikus meggyőződésének köszönhetően) meghajol a tömegek előtt: íme Finnország fegyveres ereje – ahogyan azt innen, Köztes-Európából látjuk.

Az átlagos magyar adófizető a „finn” népnévhez nem igazán a katonaság szót társítja. Távoli északi nyelvrokonaink hallatán sokkal inkább a méltán híres mobiltelefon-márka, a vodka-világbajnokságok örökös pontszerzője, esetleg az a hajlott korú aggastyán ugrik be, aki következetesen és előre kitervelten keseríti a szülők életét azzal, hogy minden december hatodikán a sok taknyos gyerek üvöltve követeli a vörösruhás vén tróger által hozott ajándékokat.

Mindezen közhelyek ellenére a Tiborublog törzsközönsége tisztában van azzal, hogy a finnek (azon kívül, hogy a szaunában történő izzadás után atomrészegen zuhannak bele a tízezres nagyságrendű, meglékelt vizű tó valamelyikébe) military szempontból is felzárkóztak az élvonalhoz. Egyik kedvenc blogunk vonatkozó posztjának megkérdőjelezhetetlen tényein túllépve megkíséreljük tehát összefoglalni azokat a tudnivalókat, amelyek Vejnemöjnen népének katonai múltját és jelenét meghatározzák.

Egy kis történelem

Kezdjük mondjuk a XII.-XIII. századdal, amikor is a szomszéd svédek több, egymást követő, általuk keresztes hadjáratnak nevezett rablóportya örve alatt következetesen lemészárolták a főként rénszarvastenyésztéssel, vadászattal és halászattal foglalatoskodó békés finn járókelőket. Hasonló típusú tevékenységgel nemcsak nyugati, hanem keleti szomszédaik is meglepték őket: a mindenkori novgorodi herceg ugyancsak kötelességének tartotta, hogy évente többször betörjön a finnek lakta területekre és a rutinszerű gyilkolás és kunyhófelperzselést követően elvigye azt a pár nyest-, nyuszt- és sarkiróka-prémet, ami a helybéliek konvertibilis valutatartalékát jelentette.

OFF: azért egyszer megnéznék egy PETA-aktivistát, amint hallgatag északi prémvadászok között próbál beszédet tartani a műszőrmék előnyeiről és az állatvédelem aktuális problémáiról. ON.

Mint addig (és azóta is) számtalanszor, az erőszak erőszakot szült: a finnek is baltát/kaszát/horgászbotot ragadtak, de a náluk sokkal szervezettebb, militarizáltabb svéd és  orosz uralkodók végül is megelégelték a dolgot, s 1323-ban megkötik a pähkinäsaari békét. Ennek az az egyik legjelentősebb pontja, hogy a finn területeket igazságosan (avagy testvériesen?) felosztják egymás között: Finnország gyakorlatilag megszűnik létezni, mielőtt még komolyabban megalakult volna.

A következő hatszáz év meglehetősen egyhangúan telik: a finn területek nagy része Svédországhoz tartozik, kisebbik része orosz fennhatóság alatt található. A svéd-orosz erőviszonyok függvényében egyik-másik finn tartomány olykor-olykor gazdát cserél, mint például Livónia és Ingria: 1597-ben (svédből orosz), 1648-ban (oroszból svéd lesz) és végül 1721-ben (svédből ismét orosz). Ugye ismerős szituáció, kedves olvasó..?

Szóval ez így megy tovább, egészen 1809-ig, amikor is I. Sándor cár csapatai ellentmondást nem tűrő módon elpáholja a svédeket a Finn Háborúnak nevezett hadjáratban, s autonóm nagyhercegségként annektálják teljes Finnországot. Noha  most oroszokkal kapcsolatos, az autonómia szót ezúttal kéretik komolyan venni: a finnek megtarthatták lutheránus vallásukat, hagyományos (szabadparaszti) vidéki társadalmukat, a svéd modellen nyugvó igazságszolgáltatási rendszerüket, sőt, saját törvényhozást is engedélyeztek nekik új  pétervári uraik. Továbbmenve: 1860-ban bevezethetik saját pénzüket, a finn márkát. 1899-ben elkezdődik egy népi mozgalom, mely egyre inkább nemzeti  ellenállás-jelleget kezd ölteni az oroszok ellenében. 1906-ban a Finn Nagyhercegség lesz az első „állam”, ahol a nők megkapják a teljes politikai jogosítvány-tárat: választhatnak és választhatók az Országgyűlésbe(n).

1917-ben a NOSzF elhozza Finnországnak a függetlenséget, amelyet rövid polgárháború követ: a Vörös Gárda a Fehér Gárdával vív testvérgyilkos harcot. A fehérek (német segítséggel) győznek, s 1919-ben kikiáltják a köztársaságot (addig gyakorlatilag uralkodó nélküli monarchia voltak). 1920-ban Szovjet-Oroszországgal megkötik a tartui békét, s – láss csodát! – az oroszok területeket engednek át (vissza) a finneknek! 1932-ben ugyanez a két ország meg-nem-támadási szerződést köt, majd a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka szerint (1939) Finnország a szovjet befolyási és érdekövezetbe kerül. 1939-ben a Vörös Hadsereg látványosan megfeledkezik a diplomáciai előzményekről és megtámadja Finnországot. A nemzeti hős Mannerheim marsall által vezett finn csapatok 105 napig ellenállnak a harmincszoros (!) túlerőnek, de végül a moszkvai békekötésnél kénytelenek Viipuri tartományt átadni a szovjeteknek. Ezt követően a németek mellett ismét háborúba indulnak a szovjetek ellen, de 1944-ben különbékét kötnek Moszkvával – újabb területveszteség árán.

A háború végén Finnország gyakorlatilag a vesztesek oldalán áll, erőteljes szovjet befolyás alatt: 1947-ben például orosz nyomásra vissza kell utasítaniuk a felajánlott Marshall-segélyt. Cserébe 1948-ban aláírhatják a Szovjet-Finn Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Egyezményt. Ahogy ma mondanánk: tök buli lehetett!

És akkor innen már tényleg csak röviden: 1958-ban a Szovjetunió beleszól a finn kormány személyi összetételébe, amiből csinos kis belpolitikai válság bontakozik ki. 1973: Finnország szabadkereskedelmi egyezményt ír alá az Európai Gazdasági Közösségekkel. 1989: az Európa Tanács tagjává válik. 1991: A Szovjetunió egyoldalúan felmondja az 1948-as Együttműködési Egyezményt. 1992: Finnország felvételét kéri az EU-ba. 1994-ben népszavazás: a lakosság 57%-a megszavazza az EU-csatlakozást, amire egy évvel később kerül sor. 2002: alapítóként az euró-övezet tagja.

A hadsereg

Finn hadseregről (mint olyanról) csak 1917 óta beszélhetünk. A Thürmer Gyula szívét a mai napig megdobogtató, emblematikus évszámot megelőzően (ahogyan azt már említettük) Finnország évszázadokig svéd, majd (1809-től) orosz fennhatóság alatt volt, az elnyomás valamennyi hátrányával együtt. Persze finn emberek ezalatt is katonáskodtak (finn zászlóaljak és ezredek léteztek a svéd, majd a cári hadseregben is), de önálló hadikultúra kifejlesztésére nem igazán volt sem alkalom, sem igény, hacsak nem nevezzük hadikultúrának azt a megoldást, hogy valamikor a XIX. század elején a finn autonóm parlament megalkudott I. Sándor cárral, és egy extra adó fejében vagy harminc éven keresztül (egészen a krími háborúig) szüneteltethették a finnek tömeges sorozását.

Mielőtt továbbmennénk, egy bővített mondatot azért megérdemel a Suomen kartti, vagyis a zászlóalj-méretű Finn Gárda, amelyet 1827-ben hoztak létre és kifejezetten elit alakulatnak minősült. Ők (oroszul: Лeйб-Гвардии Стрeлковый Финский Батальон) 1904-ig szolgáltak a Cári Gárdán belül és már akkor a mesterlövészet volt az egyik specialitásuk. Egyik leghíresebb parancsnokuk egy bizonyos Edward Anders Ramsey ezredes volt, és hát milyen származású is lehetne az orosz szolgálatban álló finnek elöljárója, mint svéd-skót keverék..?

Az igazi nemzeti finn hadsereg csírái az első világháborúban ütötték fel a fejüket a jeges északi hókupacok között (ha szabad ezt a költői képet használnom), amikor – a hivatalos, értelemszerűen orosz irányvonallal szembemenve – számos rénszarvaspásztor és gyengeáramú villamosmérnök inkább a császári Németország felé vette az irányt, ahol megalakulnak a finn Jäger-csapatok (finnül: Jääkäri; nem tudom eldönteni, hogy ezt az elnevezést a németektől vagy a svédektől lopták kölcsönözték), amelyek a 27. Porosz Királyi Vadászzászlóaljban tevékenykedtek (Königlich Preussisches Jägerbataillon Nr. 27).

A Nagy Háború vége felé nekik is összejön egy kis polgárháború (a Fehér és a Vörös Gárdáról is beszéltünk már), de ez mindösszesen száz napig tart, s a nagy keleti szomszédtól eltérő eredményt hoz, tudniillik a fehérek győznek. Mindkét oldalon nagyjából 100-100 ezer katona sorakozik fel, s összesen körülbelül 25 ezer halottat hagynak maguk mögött. A fehér csapatok élén a már említett, és itt felül látható Carl Gustaf Emil Mannerheim nevű, svéd (eredetileg egészen pontosan német) származású lovassági tábornok (később marsall) áll, aki finn köztársasági elnök is lett. Mannerheim mellesleg pár évvel ezelőtt megnyerte „A valaha élt legnagyobb finn” megtisztelő címért indított országos szavazást, megelőzve Rudolfot (a rénszarvast, akinek nem véletlenül ilyen piros ám az orra…) és az Anonim Finn Alkoholistát.

A posztírónak személyes csalódás és sajgó érzés a mellkasában, hogy nagy kedvence, Simo Häyhä mesterlövész csak a 74. lett a versenyben. Hiába, már a finnek sem a régiek.

De haladjunk.

A győztes fehér oldalon álló Jägerek alkotják 1918 után a majdani finn nemzeti hadsereg gerincét, amelyet nem túl meglepő módon (különös tekintettel Mannerheim tábornok gyökereire és geopolitikai orientációjára) német modell alapján szerveznek meg és fegyvereznek fel.

Alig húsz év viszonylagos nyugalom után, 1939 novemberében a Szovjetunió (egy roppant átlátszó provokációt követően, melynek forgatókönyvét Naujocksék gleiwitzi kalandjáról koppintották) megtámadja Finnországot és kezdetét veszi a télinek nevezett százöt napos háború, a Talvisota (úgy látszik, arrafelé ez a 100 +/- 20 nap a klasszikus fegyveres összecsapások standard időtartama). Nem időznénk túl hosszan ennél a momentumnál, csak annyit jegyeznénk meg a szembenálló felek haditechnikájáról, hogy a finneknek akkoriban 35 harckocsijuk volt, a szovjeteknek mintegy 6000 (hatezer!).

Finnország elveszíti területei 12 százalékát, cserébe viszont a második világháborúban rengeteg borsot tör Sztálin orra alá – minden idők legeredményesebb mesterlövészéről, Simo Häyhäről ebben a posztban részletesebben olvashattok, azt viszont kevesen tudják, hogy a vadászpilótáik is a topon voltak: 1941 és 1944 között több, mint 1600 szovjet gépet lőttek le, míg ők csak 210-et veszítettek.

A párizsi békeszerződések (egyértelműen szovjet nyomásra; Dzsugasviliék memóriája mindig is tökéletesen működött) jócskán belerúgnak a finn hadseregbe: túl azon, hogy Karélia (Karjala) jelentős része a szovjeteké marad, a háború után 42 ezer főben limitálják a finn fegyveres erők összlétszámát, s a légierőnek meg kell szabadulnia a bombázóitól, könnyebb gépekből (például vadászokból) is csak maximum hatvanat tarthattak meg. A haditengerészetüknél megtiltották a tengók és a torpedók további használatát és ugyancsak tilos volt 10 ezer tonnásnál nagyobb vízkiszorítású hajót hadrendben tartaniuk. És – nem túl meglepő módon – semmiféle német gyártmányú fegyvert nem birtokolhattak…

A hidegháború sajátos helyzetbe hozta Finnországot és hadseregét. Függetlensége megőrzésének a semlegesség lett az ára (noha ezt – Ausztriával vagy Svájccal ellentétben – egyetlen nemzetközi szerződés sem garantálta). Az ország például nem csatlakozott a NATO-hoz, elvégre Moszkva nehezen tolerálta volna, ha az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetével több, mint 1300 kilométeres közös határa van.

A finnek egész történelmük során kénytelenek voltak figyelembe venni a keleti szomszéd fenyegetően tornyosuló jelenlétét, diplomáciailag, gazdaságilag, továbbá biztonság- és védelempolitikai szempontból egyaránt. Katonai szövetségesek híján pedig az országvédelmet csakis egy jól felszerelt, gyors és totális mozgósításra is alkalmas haderő, valamint a megfelelő jogszabályok kombinációja tudja biztosítani.

1950-től kezdve a finnek (kifejezetten defenzív) katonai doktrínájának alapját az a tétel képviselte, amit röviden kénytelenek vagyunk a mifelénk jócskán lejáratott „körkörös védelem” szókapcsolattal jellemezni: Finnországnak képesnek kell lennie a bármely irányból őt ért támadást a legrövidebb időn belül, saját erőre támaszkodva megállítani, feltartóztatni, majd visszaverni.

Persze azt egyetlen normális helsinki katonapolitikus sem gondolta komolyan, hogy a huszadik században akár Svédország, akár Norvégia, akár a Balti-tenger buja élővilága részéről támadás fenyegethetné az imádott Suomit, de ezt így kellett megfogalmazni, elvégre nemzetközi protokoll is van a világon.

A hetvenes-nyolcvanas években eljutottak odáig, hogy egy szűk hét alatt 750 ezer tartalékost tudtak (volna) mozgósítani, ha az ég dörög, noha a finn reguláris állomány az elmúlt hetven évben soha nem haladta meg az ötvenezer főt.

Az országban kötelező katonai szolgálati rendszer van érvényben, és eszük ágában sincs ezen változtatni. A 18-20 éves fiatalemberek (haderő- és fegyvernemtől függően) 6-12 hónapot szolgálnak; 1995 óta nők is jelentkezhetnek önkéntesen a hadseregbe (tavaly körülbelül hatszázan voltak).

Érdekességként megemlítjük, hogy Finnország az Európai Unió egyedüli olyan tagállama, amely a mai napig nem írta alá az 1997-es Ottawai Egyezményt a gyalogsági aknák alkalmazásának, felhalmozásának, gyártásának és átadásának betiltásáról, valamint ezek megsemmisítéséről. Nem is tudom, miért gondolom, hogy ez összefüggésben lehet azzal a rettenetesen hosszú finn-orosz határral… Igaz, pár hónappal ezelőtt bejelentették, hogy ha minden jól alakul, 2012-ben csatlakoznak majd az egyezményhez, és 2016-ig felszámolják a készleteiket.

Továbbra sem tagjai ugyan az Észak-Atlanti Szövetségnek, de 1994 óta a szervezet békepartnerei (PfP), s ilyen minőségben mindkét NATO-központban állandó képviseletük van: a belgiumi Mons-ban, az ACO-nál (Allied Command Operations) és az USA-béli Norfolkban, az ACT-nél (Allied Command Transformation). Moszkva szúrós szemmel nézi a finnek fontolva közeledését a NATO-hoz, amire – szerintük legalábbis – legkésőbb négy-öt év múlva sor fog kerülni.

Nekik legyen mondva.

A Szövetséghez való csendes dörgölőzés több szempontból is hasznos a finneknek: itt elsősorban a nemzetközi békefenntartó és béketeremtő műveletekben történő hangsúlyozott jelenlétüket kell megemlítenünk, amelyekben főleg a NATO-csapatok oldalán vesznek részt. Csak hogy érzékeltessük az elkötelezettségüket: 1956 óta 45 ezer finn katona viselt hosszabb-rövidebb ideig kék sisakot. Jelenleg is több, mint hatszázan vannak a különböző krízisterületeken: 400-an Koszovóban, közel százan Boszniában, de felbukkannak olykor a Közel-Keleten, Afrikában, Afganisztánban és Kelet-Timorban is. Törvényeik szerint egyidőben maximum kétezer fegyveresük tartózkodhat külföldön.

A finn szárazföldi csapatok aktív magasabbegységei (haderőnemi vezérkar Mikkeliben):

– 3 gépesített dandár („Pori”, „Karjala”, „Kainuu”)
– 1 páncélos dandár („Haatula”)
– 2 gyalogos dandár („Sodankyla” és „Kontioranta”)
– 2 önálló lövészezred („Helsinki Jääkäri” és „Häme”)
– 1 különleges rendeltetésű ezred („Utti Jääkäri”, melléjük rendelve egy helikopter-zászlóalj)
– 1 légvédelmi tüzér-ezred („Lappi”)
– 1 híradós ezred

 Fontosabb haditechnika:

– 125 darab Leopard 2A4 harckocsi
– 110 darab BMP-2 gyalogsági harcjármű
– 102 darab Strf-90 gyalogsági harcjármű
– 650 darab Sisu Pasi páncélozott szállító harcjármű
– 230 darab MT-LB többcélú páncélozott lánctalpas szállító jármű
– 120 darab BTR-60 páncélozott csapatszállító jármű
– 70 darab Patria AMV páncélozott szállító harcjármű
– 150 darab rakétatüzérségi eszköz (MLRS M270, MLRS-122,)
– 90 darab önjáró tarack (2S1, 2S5)
– 660 darab nehéztüzérségi löveg (D-30, K-83, K-89, K-98)
– 2400 darab aknavető
– 80 darab légvédelmi tüzérségi löveg (ZU-23×2, ZU-23×4, ZU-57×2, ItK-88, S-60)
– 60 darab föld-levegő rakéta-rendszer (Crotale, Buk-M1)
– 15 darab helikopter (Mi-8, MD-500, NH-90)
– 15 darab RUAG Ranger drón (pilóta nélküli repülőgép)

Finnország tényleg komolyan veszi ezeket a békeműveletes dolgokat; 2006 márciusában a helsinki törvényhozás elfogadott egy speciális törvényt a külföldi katonai krízishelyzetek kezeléséről, amelyben eltörölték az addig létező (és nagyon mereven vett) feltételt, jelesül az ENSZ hivatalos felkérésének meglétét az ilyen finn szerepvállalásra.

Említettük már a második világháború után a Szovjetunióhoz csatolt Karélia kérdését. Nos, a finnek nem hőbörögnek, nem rohannak fejjel a falnak, de nem engedik elfeledni a hatvanhárom évvel ezelőtti igazságtalanságot. A mindenkori finn kormány hozzáállása a karjalai kérdéshez ezzel a mondattal foglalható össze: Ritkán beszélni róla, de mindig gondolni rá. Szimpatikus hozzáállás, ugye?

A finn haditengerészet aktív egységei (haderőnemi vezérkar Turkuban):

– Egy flottilla rakétavetőkkel felszerelt járőrhajó
– Egy flottilla aknatelepítő hadihajó
– Két flottilla aknamentesítő hadihajó
– Egy tengerészgyalogos-dandár („Uusimaa” vagy „Nyland” – azért van két neve, mert ez a finn hadsreeg egyetlen olyan alakulata, ahol a kiképzés svédül folyik, de a vezénylés nyelve a finn)

Hajók (a szakszerű magyar elnevezést nem tudom, majd kiegészítitek a kommentekben, de asszem ezek a rakétások naszádnak minősülnek):

– 4 darab Rauma osztályú rakétavetős járőrhajó
– 4 darab Hamina osztályú rakétavetős járőrhajó
– 2 darab Helsinki osztályú rakétavetős járőrhajó
– 1 darab Pohjanmaa osztályú aknatelepítő hajó (a flotta zászlóshajója)
– 2 darab Hämeenmaa osztályú aknatelepítő hajó
– 1 darab kábelfektető hajó
– 16 darab aknamentesítő hajó (Kiiski, Kuha és Pansio osztályúak)
– 10 darab szállítóhajó
– 95 darab deszant-motorcsónak

Általános mozgósítás esetén ezekhez hozzácsapódik a határőrség 96 darab megfigyelő- és járőrhajója.

2008. január elsején hatályosult az új finn nemzet- és országvédelemről szóló törvény, valamint ugyanebben az évben fogadták el az új védelmi doktrínát. Ebben a fentebb általunk is említett totális védelem visszaszorult, a NATO-hoz történő közeledés jelentőségének hangsúlyozásával. Már elég régóta vannak teljesen NATO-kompatibilis egységeik: egy 1500 főből álló gyorsreagálású erőt 1995-ben állítottak fel, mely a 101. Gépesített Jäger-zászlóaljból, a 102. Utász-zászlóaljból, logisztikusokból, egy CIMIC-századból, egy izmos századnyi tengerészgyalogosból és egy aknamentesítő hadihajóosztályból áll.

Ne feledkezzünk meg arról a különleges zászlóaljról sem, amely 2008 januárja óta a svéd parancsnokság alatt álló Északi Taktikai Harccsoporton belül tevékenykedik, s amely 48 órán belül mozgósítható, ha a közös európai biztonság- és védelempolitika úgy kívánja.

A finn légierő aktív egységei (haderőnemi vezérkar Tikkakoskiban):

– A 11. Vadászrepülő-század (F-18) Rovaniemiben
– A 21. Vadászrepülő-század (F-18) Tamperében
– A 31. Vadászrepülő-század (F-18) Kuopióban
– A 41. Vadászrepülő-század (BAE-Hawk) Kauhavában
– Vegyes Szállító-század (Learjet-35, Pilatus PC-12 és Piper PA-31) Tikkakoskiban
– Kiképző-század (Valmet L-70 és BAE-Hawk) Kauhavában

Gépek:

– 65 darab F-18 Hornet (55 darab F-18C és 10 darab F-18D)
– 40 darab BAE-Hawk-51
– 10 darab BAE-Hawk-51A
– 28 darab Valmet L-70
– 9 darab Valmet L-90
– 6 darab Piper PA-31
– 3 darab Learjet-35
– 2 darab Fokker-27
– 2 darab CASA C-295

 A katonai reform nem ért véget; az előzetes tervek szerint 2012 végére fogják az egész finn hadsereget új alapokra helyezni. Ennek fényében a mostani 37 ezer helyett két év múlva 35 ezer egyenruhásuk lesz (ebbe nem számolják bele a Belügyminisztérium alá tartozó, közel négyezer fős Határőrséget): 16.000 hivatásos, 8.700 szerződéses és 10.300 sorállományú. Részleges mozgósítás esetén ez a szám felugrik százezerre, teljes mozgósításkor 320.000-re, de a teljes lakosságból nagyjából egymillió lenne alkalmas katonai szolgálatra – amit sem az ő, sem a mi érdekünkben nem kívánunk bizonyítottnak látni.

Itt emlékeztetem a tisztelt olvasókat, hogy Finnország lakossága 5,2 millió; igaz, területe három és félszer nagyobb, mint a miénk. Honvédelmi költségvetése éves szinten körülbelül 2,2 milliárd euró, vagyis a GDP 1,4 százaléka.

Röviden említsük meg azért a finn haditechnika egyik lokális csődjét is (na jó: nem csődjét, de zsákutcáját), a Tuuli osztályú légpárnás járőrhajókat. Eredetileg öt darabbal akartál ellátni a haditengerészetet, de miután 2000-ben próbaüzembe helyezték az első, 28 méter hosszú és 15 méter széles, roppant korszerű műszaki felszereltségű, mindössze tucatnyi tengerész által üzemeltetni képes, ötvenöt csomós csúcssebességű Tuuli 10-et, valahogy mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igazából soha senki nem adott részletes (és nyilvános) magyarázatot arra, hogy 2004-ben miért vonták ki a hadrendből és miért tettek le a további példányok legyártásáról, én legalábbis nem találtam egyetlen ilyen indoklást sem. Hivatkoztak persze doktrínaváltásra, megváltozott nemzetközi helyzetre, előre nem látott költségösszetevőkre, de a frankót nem mondták. Esetleg valaki az olvasók közül..?

Zárásként még két érdekesség: a Finnországhoz tartozó, de svéd nemzetiségű polgárok által lakott, és komoly helyi autonómiával rendelkező, 1856 óta (!) demilitarizált övezetnek számító Ǻland-szigetek (finnül: Ahvenanmaa) lakossága a törvény értelmében nem kötelezhető sorkatonai szolgálatra. Közép-európai aggyal ugye rögtön azt gondolná az ember, hogy a katonaköteles korba lépő fiatalok százai tódulnak ide évente, állandóra bejelentkezni (lásd a hidegháború vonatkozó Nyugat-Berlin szindrómáját). Nos, röviden: tévedés. A fegyveres szolgálat alóli kibúvás ott, a messzi északon nem túl nagy divat, ráadásul lehetőség van fegyver nélküli katonáskodásra is, amit gyakorlatilag alanyi jogon lehet kérni, akár a szolgálat megkezdése előtt, akár a  már elkezdett katonai szolgálat bármelyik percében.

A másik érdekesség: úgy látszik, az évszázados oroszellenesség a katonai felső vezetésben nem eredményez paranoiát. A finn katonai hírszerzés  (kapaszkodjatok meg: finnül Pääesikunnan Tiedusteluosasto) főnöke ugyanis egy (apai ágról orosz származású) Georgij Alafuzoff nevű ellentengernagy, aki (többek között) a moszkvai vezérkari akadémiát is elvégezte, természetesen finn uniformisban. Azt hiszem, minden különösebb rizikó nélkül kijelenthetjük: nála jobban kevés finn egyenruhás ismeri az oroszokat.

És most arra kérünk, oszd meg velünk a finnekről és hadseregükről kialakított véleményed. Akkor is, ha nincs; annál izgalmasabb a kihívás.