Egy kis önkritikát kell gyakorolnom.

Az utóbbi időben meglehetősen elhanyagoltam ugyanis a harcászat és a hadászat teoretikusait és krónikásait, márpedig a gyakorlat a megfelelő, elméleti hátország nélkül olyan, mint a fröccs buborék, vagy a szeretkezés előjáték nélkül: a végső cél elérésére alkalmas ugyan, de – legalábbis ínyencek számára – csökkentett élvezeti értékkel bír.

Mai posztunkban egyik kortárs kedvencünket, John Keegant mutatjuk be nektek, egyúttal elnézést kérünk mindazoktól, akik készségszinten fújják életrajzát és olyan alaposan ismerik munkásságát, mint Michelle Wild a férfiak anatómiáját; ők addig eltávot kapnak.

Mielőtt belevágnánk Keegan professzor – tényleg rövid – biográfiájába, azt is elmondjuk, hogy az elmúlt hetekben több olvasónk is kifejezte azon óhaját, hogy a Tiborublog pedagógiai téren is nyilvánuljon meg és ajánljon emészthető olvasnivalót a hadtörténet iránt érdeklődő, de a dokumentálódás vonatkozásában tanácstalan százmilliók számára.

Mivel Clausewitz kolléga írásainak tanulmányozása végletes elfogultság nélkül aligha nevezhető könnyed szabadidős elfoglaltságnak, két legyet ütünk egy csapásra: letudjuk a minimum félévente kötelező elméleti posztot, valamint tippeket is adunk, hiszen Keegan munkái kiválóan alkalmasak ezen űr kitöltésére. Mivel feltételezzük, hogy olvasóink többsége magyarul szeret olvasni, első körben az idehaza, fordításban megjelent könyveiről írunk, de a neten utánanézhettek az összes művének.

John Keegan 1934 tavaszán született a London agglomerációjához tartozó Claphamben. Ha valaki a családnévből még nem vágta volna, a második keresztnév (Patrick) segíteni fog: igen, egy ír család sarjáról van szó, amelynek pár generációval korábbi tagjai valamikor a Nagy Éhezés idején hagyták ott a Zöld Szigetet.

OFF
Magán-meglátás, de úgy vettem észre, hogy a jófej angolok jelentős részéről előbb-utóbb (maximum a negyedik sör után) kiderül, hogy – legalább részben – ír vagy skót származású.
ON

14 éves koráig semmi különös nem történik vele, ekkor azonban diagnosztizálják nála a gümőkórt (TBC), ami – esetében – a fejlődésben lévő szervezet csontrendszerét támadta meg; mivel szüleinek nem volt arra lehetősége, hogy valami extranapsütéses helyre költözzenek, a gyógyulást követően visszamaradt elváltozások kihatással voltak egész életére: a mai napig sántít, és emiatt (a sors iróniája) soha nem lehetett katona; 1952-ben végleg alkalmatlannak minősítették.

Mozgásszervi problémái miatt kortársaihoz képest aránytalanul sok ideje maradt az olvasásra. Míg barátai a gömbölyű vagy ovális labdával, esetleg a krikettütővel szórakoztak, a kis John a könyvtárat bújta, ahonnan előszeretettel kölcsönzött históriai (főleg hadtörténeti) munkákat, illetve még egészen kis srácként (1944-ben) figyeli a franciaországi invázióra készülő amerikai és brit csapatok lázas készülődését. Apja (aki brit egyenruhában Franciaországban töltötte az 1917-18-as évek jelentős részét) utóbb sokat mesélt neki a világháborúról, amely akkor még nem viselt sorszámnév-jelzőt.

A jezsuiták szellemisége különösen kedvez a rendpárti érdeklődést mutató, amúgy is nagyon fegyelmezett srácnak, amit az állami fenntartású, de a katolikus egyház által is felkarolt Wimbledon College középiskolában kiteljesíthet. Tanulmányait 1963-ban az oxfordi egyetem Balliol College-ében (itt felül látható az egyik épülettömbje) folytatja (itt tanult egyebek között Aldous Huxley, Richard von Weizsäcker és Swinburne is), ahol kötelező kiegészítő tárgyként (az általános történelem mellett) a hadtörténelmet választja, s így lesz hadtörténész. 1957-ben (államvizsgája után azonnal) a londoni amerikai nagykövetségen kezd dolgozni, ahol 23 évesen a brit-amerikai kapcsolatok irodájának munkatársa lesz.
A hadtörténet iránti érdeklődése olyan intenzitású, hogy az 1960/61-es tanévet már a híres sandhursti Királyi Katonai Akadémián kezdi (a jenkik által Londonban biztosított fizetés alig több, mint feléért), a hadtörténeti tanszék tanársegédjeként. Polgári alkalmazottként kicsit kilóg a sorból; a menzán ő az egyetlen férfi, akin egyetlen ruhadarab sem emlékeztet a katonai múltra, egyetlen kitüntetés-szalagja sem lóg bele a levesbe, s ugyancsak azon kevesek közé tartozik, akit – eleinte – egyetlen „törzs” sem tart a tagjának.

• A „törzsek” az egykori haderő-, illetve fegyvernemek szerint szerveződő bajtársi közösségek a sandhursti tanárok, illetve diákok között.
  

Innen kezdve – negyed évszázadon át – pályája az oktatás körül forog; az idő múlásával előrehalad az egyetemi hierarchiában, a tanársegédből 26 év alatt előbb asszisztens, majd segédlektor, lektor, tanszékvezető-helyettes, végül tanszékvezető lesz (ezek a kontinentális fogalmak; a szigeten egy kicsit másképp működnek a dolgok, de ez szempontunkból nem lényeges); 1982-től professzor (egyetemi tanár).

A falklandi háborút szakmai szemmel kíséri figyelemmel, s mivel akkor még az egyetemi szabályzat kötötte, kénytelen álnéven írt cikksorozatban kommentálni a történteket.

Számomra nem teljesen világos okok miatt (pénz? változatosság-keresés? egyéni konfliktusok?) 1986-ban otthagyja Sandhurstöt és Őfelsége tisztjelöltjei elméjének pallérozása helyett a zsurnalisztikát választja: Max Hastings, a The Daily Telegraph című, tekintélyes politikai napilap frissen kinevezett főszerkesztője (szintén történész, egykori haditudósító és száguldó riporter, aki nagyszerű, magyarul is megjelent könyvet írt a brit RAF németországi háborús műveleteiről, amiért 1980-ban Somerset Maugham-díjat kapott, 2002 óta Sir Max), szóval Hastings meggyőzi, hogy tudását, valamint olvasmányos stílusát kár és vétek kizárólag katonákra fecsérelnie: állandó rovatot kap, illetve biztonság- és védelempolitikai szerkesztőként az ő feladata megakadályozni, hogy katonai bullshit jelenjen meg az újságban.

Ezzel párhuzamosan – vendég-előadóként – továbbra is meghívásoknak tesz eleget: az Egyesült Királyság és egykori csatolt részei (USA, Kanada, Ausztrália, stb.) különböző egyetemei kérik fel arra, hogy előadásokat tartson, valamint cikkeket írjon aktuális (és nem annyira aktuális) katonai témákról.

A 26 egyetemi éve alatt mindössze négy nagyobb munkája jelenik meg (a szakfolyóiratokban történő publikációkat most nem számoljuk); energiája és ideje jelentős részét ugyanis elviszi a minden egyes szemináriumra történő, roppant lelkiismeretes felkészülés.

Egyre ismertebb és ismertebb lesz, és talán nem tévedünk túl nagyot, ha (többek között) az ő (és az általa létrehozott biztonságpolitikai alszerkesztőség) érdemének is tulajdonítjuk, hogy a Telegraph példányszáma már messze meghaladja a The Times-ét, ami brit viszonyok között felér egy felségsértéssel.

Keegan a mai napig ír egy-egy cikket, elemzést az újságba, de főállásban már nem dolgozik ott; nem is győzné, hiszen egyrészt 77 éves, másrészt pedig átlagban 10 meghívása van hetente különféle szervezetektől, amelyek között számos három- vagy négybetűs kormányintézmény is található a világ minden tájáról (már ahol ki tudják fizetni a honoráriumát, amely ötszámjegyű, fontban, és az első számjegy általában > 2).

A prof ettől függetlenül nem viszi túlzásba az anyagiasságot: katonai főiskoláknak és középiskoláknak (bizony, vannak országok, ahol még léteznek ilyenek…), esetenként cserkészcsapatoknak például ingyen szokott előadást tartani; a hírek szerint a srácok imádják, amit nagyon is el bírok képzelni.

Több ismeretterjesztő csatornán is láthattuk, amint megnyilvánul és elmondja véleményét, az agincourt-i csatától az iraki háborún keresztül a hírszerzés aktuális problémáiig (Discovery, History, Spektrum, stb.), de a BBC sem hagyta ki a lehetőséget.

Tudását, munkásságát és a Birodalom érdekében kifejtett erőfeszítéseit mindenféle elismeréssel, kitüntetéssel és más plecsnivel honorálták; a két legjelentősebb a Brit Birodalom Érdemjelének tiszti fokozata (itt oldalt), valamint a lovagi cím: Keegan professzor az ezredforduló óta Sir John. Amúgy a Brit Királyi Irodalmi Társaság tagja.

Nem lehet azzal sem megvádolni, hogy egysíkú lenne: írt ő tanulmányokat Waterlooról, Agincourt-ról, Irakról, a katonai felderítésről, de minden műve közül (számomra) a legélvezetesebb (talán mert az első Keegan-mű volt, amit – még részletekben, egy folyóiratban – olvastam) A hadviselés története, amelyben olyan fejezetcímek vannak, mint „A háború, mint kultúra”, „A csataló”, „Makedónia és a falanx fénykora”, vagy „A tömegpusztító fegyverek”…

Sokan (főleg a dogmatikusabb/hülyébb hadtörténész-iskola képviselői) nem csípik Keegan olvasmányosságát (néha: lazaságát), közérthetőségét, humorérzékét és olykor a klasszikusan elfogadott alapelvekkel történő szembemenetelét. Ilyenkor mindig előkerül az örökzöld „érv”: mit akar ez, hiszen nem is volt katona…

Ezt olyan marhaság egy hadtörténészre vonatkoztatva, hogy nem is kommentálom, arról végképp nem beszélve, hogy Keegan professzor évtizedekig tanította katonatisztek generációit (továbbképzéseken, posztraduális oktatásokon is állandó előadó), akiknek nemcsak ismereteket adott át, hanem – ahogyan ő maga is többször megjegyzi – kapott is tőlük.

Szakmai ellenlábasai egy részét azzal szerezte, hogy többször vitába száll Clausewitz egyik-másik megállapításával, és a vaskalaposak ezt olyannak veszik, mintha egy püspök egyszer csak elkezdené piros cerkával aláhúzni az ellentmondásokat az Újszövetségben, ráadásul egy bordélyház nyilvánossága előtt.

Annyira független és elszámolással senkinek sem tartozó fazon, hogy még azt is megengedte magának egyszer, hogy „elismerésre méltónak” nevezze David Irving (főállású brit holokauszttagadó és hand-made történész) energiáját és munkabírását – ezt is a fejére olvasták többször, de ő csak legyintett és annyit mondott, hogy Hitler vagy Sztálin munkabírását is lehet csodálni, s ez nem jelenti azt, hogy nácik vagy kommunisták lennénk.

Szóval John Keegantől az alábbi, általam olvasott és a házi könyvtáram polcán lapuló könyveket ajánlom (zárójelben a megjelenéskori árak, antikváriumban ettől eltérő lehet – itt nem feltétlenül olcsóbb, interneten történő megrendelésnél igen…):

1.) A hadviselés története, Corvina, Budapest, 2002., 388 pp., (3500.- forint), ISBN 963-13-5199-8

Mint egy korrekt masszázsszalonban: azt kapod, amire befizettél – mondaná egy amerikai. A könyv – amint már említettem fentebb – rövid fejezeteken át tárgyalja a hadviselés történetét.

Clausewitzcel kezdi, érinti a zulukat, a szamurájokat, majd jönnek a különféle indián törzsek, a harci szekerek, a lovas népek, a görögök, Róma, a lőpor, az erődépítkezés… Tényleg nagyon ajánlom.

2.) A csata arca (A közkatonák háborúja), Aquila Könyvkiadó, Budapest, 2000., 407 pp., (1980.- forint), ISBN 963-679-058-2

Három nagy csata (Agincourt – 1415, Waterloo – 1815, Somme – 1916) elemzése, illetve további hadelméleti eszmefuttatások – tényleg informatív és szórakoztató stílusban, akárcsak a Tiborublog :-)

3.) A háborús felderítés (Az ellenség megismerése Napóleontól az Al-Kaidáig), Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005., 757 pp., (3700.- forint), ISBN 963-0778-97-1

(Az eredeti cím olvastán – Intelligence in War – nekem a Hírszerzés a háborúban magyar verzió tűnt – volna – nemcsak nyelvtanilag pontosabbnak, de a könyv olvastán találóbbnak is, de most már mindegy.) Szóval minden, ami katonai hírszerzés. Gumitalpú barátaink készüljenek fel arra, hogy a Mester egy kicsit fikázni fogja őket, illetve szakmájukat…

4.) Az iraki háború, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004., 385 pp., (2800.- forint), ISBN 963-07-7690-1

Egy kis történeti visszatekintés Irak múltjára, Szaddám hatalomátvétele és jellemrajza, a nyugati koalíció létrejöttének története, fegyverzete, haditervei, majd maga a hadjárat, hírszerzési és taktikai-hadműveleti csemegékkel, persze mindez egy kicsit elfogult, brit szemüvegen át.

Zárásként pár olyan könyvről, amelyekről tudom, hogy megjelentek, de eddig vagy nem futottam össze velük, vagy pont másra kellett a zsé:

5.) A parancsnoklás álarca (A hadvezetés mestersége Nagy Sándortól napjainkig) – szintén Aquila hadtörténeti sorozatban;

6.) A második világháború – Európa Könyvkiadó;

7.) A tengeri hadviselés története – asszem Corvina.

Írt még az első világháborúról, van egy Churchill-életrajza is, és természetesen nem hagyhatta ki a partraszállás egyéni, kígenes megközelítését sem – ezek magyar fordításairól nem tudok, de örülnék, ha lenne.

És végezetül egy – sokatmondó – idézet tőle, Keegan professzortól, aki (noha soha nem viselt egyenruhát és nem szolgált egyetlen katonai vagy rendvédelmi egységnél sem) sokkal jobban ismeri a katonát (a mindenkori katonát, nemzetiségtől, egyenruhától, kortól és szolgált államtól függetlenül), mint számos tábornok.

• „A katona nem olyan, mint más ember – ezt tanultam meg életem során, ami katonák között telt. És ezért tekintek a legnagyobb gyanakvással minden olyan elméletre, amely a háborút csupán az emberi tevékenységek egyikének tartja. A háború kétségkívül nem független a gazdaságtól, a diplomáciától és a politikától sem. De mindezekre még csak nem is emlékeztet. Mert a háborúkat olyan emberek vívják, akiknek egészen más értékeik és lépességeik vannak, mint a diplomatáknak vagy a politikusoknak. Egy másik világban élnek, egy nagyon ősi világban, amely – bár párhuzamosan létezik a mi univerzumunkkal – nem része a a mi mindennapjainknak.

Az idők során természetesen változik mindkét világ, és a harcosok világa alkalmazkodik a polgári világ változásaihoz, de csak némi késéssel. Azért késéssel, mert a harcos kultúrája sosem lehet azonos a civilizáció kultúrájával.

Egyrészt minden civilizáció a Harcosnak köszönheti létrejöttét, másrészt a civilizációk táplálják a Harcost, aki megvédelmezi a kultúrájukat – s a különbségek miatt az egyik civilizáció harcosai merőben különbözni fognak más civilizáció harcosaitól.”

Ha olvastál Keegantől, oszd meg velünk (és az olvasókkal) élményeid Sir John könyveiről. Meséld el, ha láttad a tévében vagy hallottad a rádióban. És ajánlj olvasnivalót!

Utóirat: az itt ajánlott könyvek kiadói a reklámhonoráriumot sörben és/vagy száraz veresborban is leróhatják a kiadóban.