Antoine-Henri de Jomini a napóleoni hadtudomány egyik legnagyobb elméleti művelője volt, de mivel (nagy vetélytársával, Clausewitz-cel ellentétben) kilencven életéve alatt nem bírt kisajtolni magából egyetlen frappáns, jól megjegyezhető, bulvárjellegű mondatot sem („A háború a politika folytatása más, erőszakos eszközökkel”), a szűk értelemben vett szakmán kívül nem sokan hallottak róla.

A kis Antoine-Henri kifejezetten jó családba született 1779-ben: ősei több generáció óta helyhatósági elöljárók voltak a svájci Vaud kantonbéli Payerne-ben. Világéletében katona szeretett volna lenni, de a francia forradalom bekevert: még jócskán alsós kadét korában feloszlatják a franciaországi svájci ezredeket, ahová aspirált, és kénytelen valami tisztességes szakma után nézni.

Na, ez az, ami nem sikerül neki: egy kereskedelmi bankban kezd el tudniillik dolgozni, ahol vért, verejtéket és könnyeket hullatva sajátítja el a pénzügyi szakma alapjait mindaddig, amíg Napóleon hathatós segítségével 1798-ban francia mintára ki nem tör a svájci forradalom (ugye, milyen furcsa szóösszetétel?), és kis barátunk előtt ismételten fel nem sejlik a katonai karrier árnyéka. Lecsap a lehetőségre, mint gyöngytyúk a meleg takonyra és 1799-ben már a svájci vezérkarban látjuk nyüzsögni, mint a hadügyi tárca vezetőjének titkára. Valamit nagyon tudhatott ez a pelyhedző állú kislegény, mert 1800-ban (21 évesen!) zászlóalj-parancsnok.

A Lunéville-i békét követően bedobja a törölközőt és Párizsba megy, hogy folytassa a sokkal izgalmasabb bankszakmát; a pénzügyekkel azonban csak napközben foglalkozik, mert esténként elkezdi írni az egyik fő művének vázlatait, ami a Traité dés grandes opérations militaires, vagyis a Tárgyalás a jelentős katonai műveletekről címet fogja viselni pár év múlva.

1803-ban bemutatják Michel Ney későbbi marsallnak, Napóleon egyik harci kutyájának, aki Franciaország svájci nagyköveteként toborzási tevékenységgel múlatta az időt az alpesi tájakon. Megintcsak kérdőjelek sokasodnak szemünk előtt, de a tény az tény marad: a 24 éves Jomini bevágódik a nála alig 10 évvel idősebb profi katonánál, aki szárnysegédjévé fogadja a banki tisztviselőt. Nem terheli túl Antoine-Henrit, ezért ennek elég ideje marad, hogy II. Frigyes harcászatáról szóló zsengéit (Ney költségén!) 1804-ben publikálja.

1805-ben, az austerlitzi csata után (vélhetően igen jó hangulatban, elvégre brutálisan szétszopatta úgy az osztrákokat, mint az oroszokat) maga Bonaparte is elolvassa a tanulmányt, s mivel irtóra tetszik neki, hogy abban Jomini magához Nagy Frigyeshez hasonlítja a napóleoni stratégiát, magához kéreti a még mindig szinte taknyos ifjoncot.

Szerintetek elment?

Naná!

Innen kezdve Henri, a céltudatos svájci gyerek úgy halad a ranglétrán, mintha parazsat evett volna: rögtön ezredest csinálnak belőle. 1808-ban Ney marsall vezérkari főnöke lesz, kicsit később dandártábornok, ami azért még háborús időkben is durva egy harminc éves csávó esetében, ráadásul bárói rangot is kap. Beindul Napóleon oroszországi offenzívája, és Jomini cimboránk Vilnius, majd Szmolenszk katonai kormányzója lesz.

(Ez itt oldalt az 1973-ban, a kommenizmus alatt először kiadott Jomini-mű fedlapja, amely persze csak részleteket tartalmazott, és naná, hogy oroszból fordították. Külön pikantéria, hogy a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia növendékeinek szánták, Belső használatra! megjegyzéssel… Irtó felforgató lehetett az akkor alig 130 éves mű mondanivalója.)

És itt következik be az, amitől minden elméleti hadászati zseni esetében joggal lehet tartani: Jominiből is előbújik az, amit a legnagyobb jóindulattal is csak egy gerinctelen féreg és egy nyíló mimóza kombinációjának lehet nevezni. Megsértődik, mert Napóleon nem lépteti elő marsallá (állítólag Neuchâtel és Wagram hercege, bizonyos Berthier marsall – becenevén: Napóleon árnyéka, itt jobbra látható – fűrészeli ketté Henri álmait), és mit csinál szerintetek?

Nem, azért sem fogok segíteni!

Na jó: szóval Jomini fogja magát és 1813-ban, a bautzeni csata után átáll az oroszokhoz. Frankón hűséget esküszik Sándor cárnak (emlékszünk még Clausewitz esetére 1812-ben az oroszokkal?!) és hirtelen felhorgad benne a svájci hazafi; innen kezdve minden büdös neki, ami francia, s főleg ami bonapartista. Az orosz uralkodó altábornaggyá lépteti elő és cári hadsegédi beosztással jutalmazza. 1815-ben a pétervári tárgyalódelegáció tagjaként tér vissza Párizsba, de régi főnökének, Ney marsallnak az életét nem sikerül megmentenie: a kivégzőosztag 1815. december 7-én hajnalban agyonlövi „a bátrak bátrát”, Napóleon kedvenc hadvezérét.

Gigantikus jellem volt ez a faszi is, ugye?

Jomini még oroszlánrészt vállal két generációnyi cárevics katonai neveltetésében, illetve 1832-ben az orosz vezérkari és hadiakadémia megteremtésében. Tanácsokat ad az 1828-1829-es orosz-török háborúban, akárcsak a 25 évvel későbbi krími háborúban is. Mindenféle előléptetést és kitüntetést megkap, még egy kényelmes brüsszeli állást is megcsíp 1855-ben, ahol nem cseszegetik nap mint nap harcászati problémákkal. Olyan hadtudományi területekkel is ráér foglalkozni, amelyekkel a nagy vetélytárs, Clausewitz nem túlságosan törődött: tengeri hadviselés, katonai logisztika. Stílusa sokkal könnyedebb, mint porosz riválisáé, de ez lehet, hogy a két nyelv (német, illetve francia) közötti óriási különbségnek is betudható.

1869-ben hal meg, Párizs egyik külvárosában. Élete utolsó éveiben is írt, mint a veszett fene: tanulmányok, cikkek, értekezések, dolgozatok. Majdnem 40 évvel élte túl Clausewitzet, ehhez képest túl nagy szakmai előnyre nem tett szert vele szemben. Szerintem.