Minden foglalkozásnak megvannak a maga emblematikus figurái, akik mintegy megtestesítik az adott területet, s nevük még az érintett szakmán kívülieknek sem ismeretlen: ilyen volt idehaza sokáig Tonhauser László, aki bűnügyes zsaruk generációinak volt a példaképe, vagy Ambrus Attila, akiről mindjárt három társadalmi réteg (a whiskyfogyasztók, a jégkorongozók és a bankrablók) is mintát vehettek.

Az iparszerűen űzött kokaincsempészés valamivel fiatalabb szakma, mint az előbb felsoroltak, de legnagyobb alakjáról biztosan sokan hallottatok. Ma új sorozatot indítunk a Tiborublogon, s ki mással is kezdhetnénk a Híres bűnözők névsorát, mint a kolumbiai Pablo Escobarral.

A kis Pablo 1949. december 1-jén született Rionegróban, a második legnagyobb kolumbiai település, Medellín vonzáskörzetébe tartozó egyik kisvárosban.

A helyi viszonyokhoz képest a hatgyerekes Escobar-család valahol az életminőségi hierarchia közepén helyezkedett el, hiszen igaz ugyan, hogy a negyven négyzetméteres vályogházba nem volt bevezetve az áram, de megvolt mind a négy fala, tetővel is rendelkezett, arról nem is beszélve, hogy Hemilda asszony (az igazi családfő, amúgy az egyik helyi iskola tanítónője) a konyhában szorgoskodva saját vízcsapnál mosogathatott, amit viszonylag kevesen engedhettek meg maguknak.

Iskolás évei alatt Pablo nem kifejezetten a szorgalmával hívta fel magára társai és tanárai figyelmét. Már zsenge gyermekként is meglehetősen erőszakos kis fickó volt, tantermi lázadásai napirenden voltak, s 16 évesen végleg úgy dönt, hogy mindent megtanult, amire egy medellíni fiatalembernek szüksége lehet az érvényesüléshez: tud írni és olvasni, ragyogóan ismeri mind a négy matematikai alapműveletet, na és nála kevesebben tudtak kiválóbb cigarettákat sodorni dohányból és kendertörmelékből.

Nem tudom, a hatvanas években a gazdasági alapismeretek szerves részét képezték-e a kolumbiai alaptantervnek, de tény, hogy Pablo nagyon korán rájött bizonyos közgazdasági törvényszerűségekre: például arra, hogy pénzre szert tenni a legkönnyebben úgy lehet, ha az anyagi javakat elveszed azoktól, akiknek van. Nem kerített túl nagy feneket ennek a filozófiának; élete első komolyabb bevételi forrását az jelentette, hogy cimboráival a helyi temetőkből sírköveket lopott, amelyekről levéste a feliratokat, majd az így megtisztított köveket – egy temetővel odébb – olcsón továbbértékesítette a költségérzékeny kőfaragóknak.

A jövedelmező (de elég komoly fizikai megterhelést jelentő) sírkőzbiznisz mellett azért további vasakat is a tűzben tartott: csempészett cigarettát vásárolt (olcsón), majd ezt eladta (drágábban), illetve kezdetleges eszközökkel hamisított lottószelvényeket és kaparós sorsjegyeket árusított a szerencsében vakon bízó, jóhiszemű környékbeli parasztoknak. Néha elkapják, de valahogy mindig kidumálja magát és komolyabb büntetést nem kap.

Ahogy teltek az évek, Pablo egyre rázósabb bulikba is belevágott: 1969-ben ellopja élete első autóját, majd a másodikat, a harmadikat… Egyre jobb híre lesz a medellíni alvilágban; köztudottá válik, hogy az Escobar-gyerek a leghúzósabb helyzetekben is megőrzi hidegvérét, ugyanakkor a szeme sem rebben, ha a sors úgy hozza, hogy – üzleti nézeteltérések okán – valakinek el kell törni a kezét, vagy kedvenc zsebkésével folytonossági hiányt kell előidézni egyik-másik embertársa arcbőrén. 1971-ben (tehát alig 22 évesen) megszervezi az egyik helyi iparbáró elrablását, s mivel a hozzátartozók hezitáltak a váltságdíj kifizetésével, Pablo (amúgy sem közmondásos) türelme elfogy: a csúnyán összeszabdalt holttestet pár nap elteltével a munkások a gyárudvaron találják.

Ekkoriban kezdte magát egyfajta kolumbiai Robin Hoodként aposztrofálni. „Nem tettem mást, mint megpróbáltam kiegyenlíteni azokat az elképesztő vagyoni különbségeket, amelyek szülőhazámat jellemezték. Mindig is felháborítottak a társadalmi igazságtalanságok, s a mai napig könnyek futják el a szemeimet, amikor nincstelen utcagyermekeket látok játszani a medellíni utcák porában; kis angyalokat, akiknek sem jelenük, sem jövőjük, de még egy nyomorult focilabdájuk sincs…” – nyilatkozta a később vele készült számtalan interjú egyikében.

A hetvenes évek közepén Pablo rájön, hogy az USA-ba irányuló kolumbiai kokainexport meglehetősen kaotikus körülmények közepette zajlik. Felháborította, hogy elvileg minden senkiházi megveheti kétszáz dollárért a termesztőktől a kokain kilóját, majd – egy minimális ráfordítást követően – ugyanezt az árut kétezerért tudja eladni a mindössze három órányi repülőútra található Floridában.

Az észveszejtő árkülönbség a mai napig fennáll: míg Kolumbiában egy gramm, szippantásra kész kokain kábé annyiba kerül, mint egy dupla hamburger (másfél-két dollár), addig New Yorkban (vagy a pesti belvárosban) a dílerek (minőségtől függően) akár 60-80-100 dollárt is elkérnek ugyanennyiért. Persze ha nagyobb tételben, mondjuk kilósban veszed (amit senkinek nem ajánlunk, hiszen egyfelől kurva drága, másfelől meg tíz évet is kaphatsz érte), az ár ennek kábé a fele.

Szóval 1975 magasságában Pablo barátunk úgy látja, hogy a kokainkereskedelem egy erős kéz után kiált, márpedig ő mindig is híres volt arról, hogy az ilyen típusú kihívásokra azonnal reagál. A ládafiából és a biomatracból előveszi az addig összekuporgatott pár százezer dollárját, egy Restrepo nevű helyi nagykereskedőtől megvesz 15 kiló kokót, két hét alatt leteszi az úrvezetői pilótavizsgát, kibérel egy repülőgépet, majd testőrei kíséretében átrepül a Karib-tengeren és Dél-Floridában eladja a cuccot. Gyors fejszámolás következik: Escobar rájön, hogy három hét leforgása alatt annyit keresett a bolton, amennyit tíz évnyi sírkő- és autólopás sem hozott volna a konyhára. És azt is kiszámolja, hogy ha saját kokacserje-ültetvényei lennének, saját laborokkal és terjesztő-hálózattal (magyarán: ha nem lenne kiszolgáltatva a Restrepo-féléknek), a nyereség még tetemesebb lenne…

Igen, jól tippeltek: a Pablo hazaérkezését követő héten Fabio Restrepo szitává lőtt holttestét kihalásszák a közeli Porce folyó vizéből (itt jobbra), s ezzel egyidőben a boldogult emlékezetű kokainkereskedő valamennyi embere üzenetet kap, aminek az a lényege, hogy másnaptól Don Pablo az El Patrón (vagyis a Főnök). Visszakérdezni senki nem mer; az öngyilkosság soha nem volt nagy divat a medellíni alvilágban, s Restrepo különösen életvidám fickó volt, Isten nyugosztalja.

Az üzlet beindult, s olyan intenzitással kezdett dübörögni, amekkorára még maga az El Mágico (a Mágus; Pablo másik beceneve) sem számított. Az Egyesült Államokban a kokain iránti kereslet egyre nő (az árakkal együtt), s ezzel párhuzamosan nőnek Escobar bevételei. Létrejön a Medellíni Kartellnek nevezett szervezet, amelynek informális és formális vezetője egyaránt Pablo lesz. A kartell főleg a kokainra épült: ültetvényei és laboratóriumai voltak hét latin-amerikai államban, saját repülőgép- és kamionparkkal, továbbá hajóflottával rendelkezett, s a nap 24 órájában több száz futár állt készenlétben, hogy a félkilós tételtől a több mázsás szállítmányokig bármilyen kiszerelésű kokainnal oda menjen, ahová a parancsa szól.

A szervezet felépítése a jó öreg piramis-alakot ötvözte a sejtrendszerrel: legfelül a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű és hatalmú Don Pablo, alatta az alvezérek, majd a különböző földrajzi területekért és technológiai folyamatokért felelős vezetők. Következtek a katonák (fénykorában a kartell több ezer fegyverest tudott mozgósítani szükség esetén), legalul az egymásról semmit sem tudó, mezei „munkások”, akik a konkrét munkafázisokban vettek részt: cserjét termesztettek, laborokban ügyködtek, szárították és porították a kokapasztát, esetleg a kész terméket elvitték A-ból B-be.

Ha azt mondom, hogy a pénz ömlött Pablo zsebeibe, erősen alulértékelem a jelenséget. Külön posztot (vagy blogot) igényelne azoknak a sztoriknak az ismertetése, amelyek nem városi legendák voltak, hanem bizonyított, kőkemény és több tucat (esetenként több ezer vagy tízezer) tanú által igazolt események. Mivel közeledik a tanévkezdés, s ilyenkor (mintegy nyárbúcsúztatóként) szeretünk könnyű olvasmányok után nézni, példaként (és roppant röviden) elmesélünk nektek pár történetet Pablo Escobar munkás hétköznapjairól, a nyolcvanas évekből.

– A Magdalena folyó partjára épített fő rezidenciája (a Hacienda Nápoles) mellé (azért fő, mert ezen kívül tizenhét más birtoka is volt, mindegyik közepén egy-egy erődítményszerű udvarházzal) saját, több négyzetkilométeres állatkertet és szafariparkot telepített, több száz egzotikus állattal; a vendégeivel olykor a gazellákat vagy a zebrákat, az oroszlánokkal és a tigrisekkel pedig a haragosait etette meg;

– Talán mondanom sem kell, de a Hacienda Nápolesnak saját repülőtere és saját autóverseny-pályája is volt, hiszen Don Pablo mindkét sportot szerette; a repteret úgy tervezték, hogy egy C-130 Hercules is le tudjon szállni;

– Másik kedvelt időtöltése volt a medellíni utcagyerekekből álló focicsapatokkal körmérkőzés-sorozatot rendezni (természetesen a saját futballstadionjában); a srácok fejenként ezer dolláros részvételi díjat kaptak, a győztes csapat mindegyik tagja tízezer dollárral lett gazdagabb. A meccseken Kolumbia legelismertebb játékvezetői fújták a sípot (húszezer dollár/kopf/mérkőzés), s a legkiválóbb televíziós és rádiós riporterek közvetítették hangszórókon a történéseket, néha csak magának Don Pablónak és pár fős baráti körének (tízezer dollár/meccs);

– Imádta a készpénz látványát, illatát és tapintását; jelentős összegeket tartott a hálószobája melletti pénzteremben és raktárakban. Amikor azt mondom, hogy „jelentős összeg”, ne egy (már amúgy is megszűnt) 13. havi nyugdíjra gondoljatok, hanem mázsákban tessék számolni a százdollárosokat. Tájékoztatásul azt is elmondom, hogy egy dollárbankjegy nagyjából egy gramm, vagyis egymillió dollár (százas címletben) az 10 kilót nyom;
– A pénzt kötegelve szerette (egy kötegben 25 ezer dollár; ez egy nagyjából három centi vastag téglatest), amihez szükség volt öntapadó szalagra. Nos, volt olyan hét, hogy öntapadós szalagra 1.000 (ezer) dollárt költöttek. És ha azon akadnátok fenn, hogy egy öntapadós kötegelővel a szétbontáskor legalább két bankjegy (a legfelső és a legalsó) megsérülhet, hát csak egy sátáni kacajjal tudok válaszolni: na és?!

– Egyszer egy éjszaka alatt a kandallóban eltüzelt egymillió dollárt, mert fázott és nem volt türelme kivárni, amíg az emberei behoznak pár fahasábot.

Fénykorában (ez a nyolcvanas évek elejétől úgy 1990-ig számítható) Escobar kartellje naponta átlagosan három tonna kokaint szállított az Egyesült Államokba.

Megismétlem a kulcsszavakat, mert szerintem nem is igazán fogtátok, mit olvastok:

Naponta. Három. Tonna. Kokain.

Személyes egyadagos csempészrekordját (legalábbis könyvelője és bátyja, Roberto szerint) az a 23 tonna kokain jelentette, amelyet 1986-ban egy hajón sikerült Floridába juttatnia úgy, hogy a cuccot összekeverték pépesített halhússal.

Hogy ki és miért vásárolna pépesített halhúst evör, ez nem derült ki a rendelkezésemre álló forrásokból, de nem is szeretnék ezen tovább rágódni, broáf.

A minden ésszerűséget meghaladó mennyiségű pénzből Pablo bőven juttatott szülővárosának és környékének: 1982-ben beindított egy népjóléti programot („Medellín sin tugurios”, azaz „Medellín nyomortanyák nélkül”), melynek keretein belül hihetetlen összegeket pumpált a szegények felé. Három év alatt felépíttetett ezer szociális lakást, ötven játszóteret (focipályával, mászókákkal, csúszdákkal, hintákkal és homokozókkal) és hogy a katolikus anyaszentegyház is részesüljön a jóból, megajándékozta a hívőket negyven, teljesen felszerelt vadiúj templommal és kétszáz kápolnával. Volt neki saját napilapja is (a „Medellín Cívico”, vagyis a „Polgári Medellín”), melynek olvasói meg lehettek győződve arról, hogy Don Pablo maga a visszatért Megváltó, Róbert bácsi és Teréz anya egyszemélyben.

Egy kis laikus okoskodás következik, de higgyétek el, megéri elolvasni (kérem, közgazdász képzettségű olvasóim most ne tépjék a hajukat!): a közgazdaságtanban van egy olyan fogalom (mutató, paraméter, mérőszám), hogy a befektetés megtérülési rátája. Ez azt mutatja, hogy egységnyi befektetett tőkéből (még egyszerűbben: pénzből) egy előre meghatározott idő alatt mennyi fog visszajönni a befektető zsebébe, magyarán: mennyire jövedelmező az adott üzlet?

Lássuk a vonatkozó legegyszerűbb képletet (van ebből logaritmikus is, de azt végképp hanyagolnám), amelyben:

Mr = megtérülési ráta
B = befektetés (kezdeti összeg)
E = eredmény (végső összeg)

És akkor itt egy kis táblázat, száz dolláros befektetéssel számolva (a középső a 0%-os Mr-rel az a klasszikus nullszaldó):

Rengeteg mindentől függ ugyan (infláció, kamatok, satöbbi), de általánosítva elmondhatjuk, hogy ha egy viszonylag normális piacgazdasági bizniszben a megtérülési ráta belátható időn belül 100%-os (vagyis ha egy befektetett dollár után két dollárt kapok vissza), az azért nem olyan szar: megdupláztam a pénzem.

Nos, nem feszítem tovább a húrt: 1980 és 1990 között Pablo üzletének megtérülési rátája egy hónapra (!) vetítve 20.000 (húszezer) százalékos volt. Lefordítva: minden, elsején befektetett egy dollárja után harmincadikára (oké, legkésőbb 31-re) 200 dollár ütötte a markát.

Escobar ekkoriban (1982-ben) már eléggé csípte az USA szemét, ezért úgy döntött, hogy – biztos, ami biztos – mentelmi jogot szerez magának. Ennek – parlamentáris berendezkedésű államokban – a legbiztosabb módja az, hogy valaki országgyűlési képviselő lesz. Mi sem egyszerűbb: megválasztatja magát, oszt’ jónapot. A helyzetnek volt egy (hogy úgy mondjuk) másodlagos pikantériája is: nemcsak hogy odahaza (Kolumbiában) mentesült mindenféle büntetőjogi eljárás alól, hanem (a két ország közötti megállapodások értelmében) hivatalból járt neki amerikai diplomáciai vízum is. Ez azt jelentette, hogy Pablo barátunk annyiszor utazhatott be az USA-ba, ahányszor akart, s személyi poggyászát az amerikai rendészeti szervek csendesen tomboló munkatársai csak kívülről és messziről vehették szemügyre.

No nem mintha El Mágico nekiállt volna szarozni pár rongyos kiló kokóval, ami belefér a bőröndjébe… Ugyan már: az az ember, aki 1989-ben a Forbes listáján úgy szerepelt, mint a világ hetedik leggazdagabb embere, nem röhögteti ki magát ilyen pimfliségekkel.

Érinthetetlenségét vesztegetéssel, zsarolással, megfélemlítéssel és más ínyencségekkel is biztosította: bírák, ügyészek, rendőrök százait (de inkább ezreit) vette meg kilóra. Ha az illető valami miatt (erkölcs, pillanatnyi elmezavar, öngyilkossági szándék, stb.) ellenállt volna a gyakran egy-két (esetenként tíz-húsz) éves nettó bérét tartalmazó borítéknak, záros határidőn belül golyót kapott a fejébe (jó esetben; ha peches volt és/vagy Don Pablo különösen morcos, akkor még jól meg is kínozták előtte), majd az élet ment tovább. Ez volt az Escobar által szellemesen PP-nek nevezett rendszer: plata o plomo, azaz ezüst vagy ólom; nem hiszem, hogy blogunk olvasóinak ezt magyaráznom kéne.

El Patrón nem állt meg holmi küldetéstudatos rendészeti okostojások és zavaros fejű igazságszolgáltatási szakemberek eltakarításánál: személyesen rendelte meg három kolumbiai elnökjelölt meggyilkolását, többek között azét a Luis Carlos Galán Sarmientóét, aki a legesélyesebbnek tűnt az 1990-es választásokon. Luis legnagyobb bűne (és legordítóbb hülyesége) az volt, hogy megígérte: megválasztása esetén kiadatási egyezményt fog aláírni az Egyesült Államokkal a drogbárók vonatkozásában.

Ugyancsak Pablo Escobar árnyékát vélik felfedezni annak az 1985-ös fegyveres rajtaütésnek a hátterében, melynek következtében a kolumbiai Legfelsőbb Bíróság 25 tagjából 11 főt szélsőbalos gerillák agyonlőnek, miután elfoglalták a bogotai Igazságügyi Palotát. Pablo neve még további terrorcselekmények kapcsán is felmerült (repülőgép- és kormányzati épület-felrobbantások, stb.), és attól sem zárkózott el, hogy néha személyesen eresszen golyót ellenlábasai tarkójába.     

1986 áprilisában Ronald Reagan aláírja a 221-es számú Nemzetbiztonsági Határozati Utasítást (National Security Decision Directive 221), amelyben a kábítószer-kereskedelmet nemzetbiztonsági kihívásnak minősíti; a kábszer olyan hívószóvá vált, mint napjainkban a terrorizmus. Két és fél évvel később jön az új elnök, (George H. W. Bush), aki múltjából fakadóan (texasi képviselő, ENSZ-nagykövet, CIA igazgató, alelnök, stb.) elég fogékony volt a szervezett bűnözés által képvisel problémákra, különösen a kábszerre.

1989-től kezdve Pablóra nehéz napok jöttek, amiken a maga bumfordi módján megpróbált ugyan úrrá lenni (gyilkosságok, emberrablások, kínzások, stb.), de a Sarmiento-féle emberölés után (amiről itt fentebb röviden beszámoltunk) a kolumbiai államnak is elege kezd lenni. Lassan, de biztosan elkezdik becserkészni Escobar érdekeltségeit, levadászni embereit, tönkretenni üzleti vállalkozásait, lekapcsolni futárait.

A Mágus eleinte még megpróbálkozik alkudozni; 1990-ben például nemes egyszerűséggel felajánlja, hogy kifizeti a teljes kolumbiai államadósságot (ez akkoriban úgy 10 milliárd dollár lehetett), ha örök időkre szóló bűnbocsánatot kap és onnan kezdve békén hagyják. Az ajánlat roppant csábító, de amikor Washington fülébe jut, hogy a kolumbiaiak játszadoznak az elfogadás gondolatával, finoman megüzenik nekik: ha ezt meglépik, a takarítónőktől a házelnökig a teljes bogotai törvényhozás ellen nemzetközi elfogatóparancsot bocsátanak ki bűnpártolás miatt, és ha ez nem lenne elég, egy komplett zöldsapkás dandár áll készenlétben, hogy az elfogatóparancsoknak (akár Kolumbiában is) haladéktalanul eleget tegyen.

Dél-Amerikában ritkán történik meg hasonló, de akkor és ott győzött a józan ész: Pablo ajánlatát visszautasítják. Elfogni persze nem tudják, de azt legalább elérik, hogy (közvetítőkön keresztül) tárgyalásokat kezdenek vele az önfeladás feltételeiről. Escobar menti, ami menthető: több hónapos alkudozás után megállapodik az állammal, hogy feladja ugyan magát, de:

1.) Nem adják ki az USA-nak;
2.) Maximum öt éves börtönbüntetést hajlandó elfogadni;
3.) Büntetését a saját maga által építtetett fegyházban fogja letölteni;
4.) A sitten minden kényelmi kívánsága teljesül;
5.) A börtönőrei a saját emberei közül kerüljenek ki.

Nos, el bírjuk képzelni, milyen córeszben lehetett a kolumbiai állam, hogy mindezt elfogadta…

Pablo Escobar 1991. június 19-én megkezdi ötéves szabadságvesztésének letöltését a La Catedral (A katedrális) nevű börtönben, Envigadó város szélén, Medellíntől nem messze. A benti állapotokról csak annyit, hogy a belső vízesés (!) melletti lakosztálya saját jacuzzival rendelkezett, a sportolni vágyó Escobart egy teniszpálya, billiárdterem és egy kizárólagos használatú gyúróterem várta; a börtönnek saját éjszakai bárja volt, ahol minden pénteken diszkót rendeztek, a Pablo kívánsága szerint összeállított zenével. Minden héten kétszer a lakosztályában fogadta a családtagjait, egyszer az alvezéreit, és ugyancsak hetente kétszer lányokat is szállítottak neki (szigorúan 14 és 16 év közöttieket, mert Escobar kifejezetten erre a korosztályra gerjedt). Ja: rádiótelefonon tartotta a kapcsolatot mindenkivel, akivel akart. Nem véletlenül nevezték ezt a börtönt Hotel Escobarnak.

Alig egy évet töltött el eme sanyarú körülmények között, amikor a kolumbiai elnöknél egy jelentéktelen apróság kiverte a biztosítékot: Pablo ugyanis (a szokásos heti fogadóórájára) magához rendelte négy emberét, akiket azzal gyanúsított, hogy sikkasztottak a kartell (vagyis az ő) pénzéből. A négy pasit kihallgatta, majd (mivel szerinte nem voltak elég meggyőzőek) megkínoztatta és agyonlövette őket – mindezt bent a börtönben.

Szóval az állam bepöccent és meghozták a döntést: Pablónak át kell költöznie egy normális börtönbe, majd meg kell keresni a kolumbiai alkotmány szövegében azt a kiskaput, amely mégiscsak lehetővé teszi Escobar kiadását az USA-nak.

A kokaincsászár fülei azonban még mindig elég hosszúak és élesek: valaki megsúgja neki, hogy mi a várhatóság, s a tervezett átszállítás előtt három nappal, 1992. július 19-én Pablo megpattan a Katedrálisból (amelyet – csak mondom – külső gyűrűben a nap 24 órájában háromszáz, állig felfegyverzett kormánykatona vett körül).

Az egész Antioquia tartományban szükségállapotot és kijárási tilalmat rendelnek el: 11 ezer rendőr és katona lepi el az utakat és a települések utcáit, százakat vesznek őrizetbe, ezreket hallgatnak ki, tízezerszámra végeznek házkutatásokat, de mindhiába: a hálás medellíni lakosság végignéz az Escobar által épített sportpályákon, szociális lakásokon, játszótereken, templomokon (no és visszagondol a számtalan, nyelv és egyéb testrész nélküli hullára, amelyeket vagy a folyóból halásztak ki, vagy valamelyik szeméttelepen bukantak rájuk) és nem mond semmit.

Hónapok telnek el minden kézzelfogható eredmény nélkül, mígnem ’92 decemberében akad egy tökös rendőrezredes, bizonyos Hugo Martinez (erőt, egészséget, ezredes úr!), aki létrehoz egy 600 főből álló vegyes (rendőri-katonai) különítményt, melynek egyetlen célja Pablo Escobar elfogása. Mi sem természetesebb, mint hogy az USA képzi ki őket – egészen pontosan a Delta Force hat és a Rangerek négy tagja treníroz húsz válogatott legényt, akik a második fordulóban a maradék 580 honfitársuknak szívják a vérét két héten keresztül. Ez lesz a Bloque de Búsqueda, vagyis a Kutatási (Körözési?) Blokk.

Nagyjából a Blokkal egyidőben alakul meg egy másik szervezet, a Los Pepes, melynek tagjai főként vérdíjvadászokból és Escobar halálos ellenségeiből verbuválódtak. Ezek – valódi halálbrigádokként – egy év alatt Pablo mintegy 300 emberét tettek el láb alól úgy, hogy nem gatyáztak tárgyalással és bírósági szöszöléssel. Ma már tudjuk, hogy a Los Pepes-t a nagy rivális, a Calí Kartell alapította, de a CIA emberei is vastagon benne voltak.

Szóval minden legendának vége szakad egyszer: 1993 december másodikán Pablo Escobar elkövet egy végzetes hibát: egymás után kétszer is három percnél hosszabb ideig beszél mobiltelefonján az Európából nemrégiben hazatért családjával, s a Blokk háromszögelői pacekra bemérik a tartózkodási helyét (ráadásul segít nekik a tök véletlenül, khm, pont ott, a magasban köröző amerikai különleges rádiófelderítő repülőgép is). A hivatalos verzió szerint a kibontakozó lövöldözésben a kolumbiai rendőrök lövik szitává az óvatlan Escobart – mások tudni vélik, hogy a helyiek egyenruhájában egy Delta Force-különítmény tette a dolgát, de hát tudjuk: ők nem az a pofázós fajta.

Akárhogyan is történt, egyvalami biztosnak tűnik: 18 évvel ezelőtt egy medellíni lapos háztetőn, 24 órával a 44. születésnapja után, tucatnyi golyóval a testében végzi a világ valaha volt leggazdagabb köztörvényes bűnözője, akiről – ha egymondatos jellemzést kéne adni – talán a legtalálóbb ez lenne: Pablo Escobar az volt a kokainnak, ami Henry Ford a gépkocsinak.

A sírkövére meg ezt lehetne vésetni: Így járhat, aki nem képes röviden telefonálni.

Ajánlott olvasmányok:

Gabriel García Márquez: Egy emberrablás története (Noticia de un secuestro)
Mark Bowden: Killing Pablo; The Hunt for the World’s Greatest Outlaw
Murray Smith: Ördögi játszma