A huszadik század érdemi katonai szereplőit szép lassan sorra vettük, már-már ott tartottunk, hogy a másodlagos frissességű hollandokat és portugálokat kezdjük cincálgatni, amikor jelen sorok írója a falán elterpeszkedő térképre nézett és megállt benne a szisztolé: Bazmeg – mondta kulturáltan, mintegy önmagának -, azokról a köcsög franciákról majdnem megfeledkeztünk!!!

Mivel blogunk messze földön híres objektivitásáról, valamint arról, hogy egyetlen alkalmat sem hagy ki a történelmi sérelmek okozta sebek sóval történő behintésére, úgy döntöttünk, hogy jó nagyot rúgunk az emberi jogok és a pacifizmus szószólóiba: következzék tehát a francia ejtőernyősökről szóló poszt.

Mivel az egy főre vetített idegenlégiós szakértők száma a Duna-Tisza tájékán mutatja a legnagyobb értéket, sietve kijelentjük, hogy a Légion Étrangère-t szándékosan hagyjuk ki a buliból; róluk írjon a Szűrös-gyerek.

A történelmi orosz-francia fegyverbarátság egyik szép példájának lehetett szereplője és szemtanúja az a három gall tiszt, akik 1935 tavaszán a dicsőséges Vörös Hadsereg meghívására a virágzó Szovjetunióba utaztak azzal a céllal, hogy a bimbózó szovjet katonai ejtőernyőzés tanulságaiból ellessenek pár hasznosítható fogást. Közöttük volt Frédéric Cyrille Jules Geille százados (itt jobbra), aki a maga 39 évével már nem volt abban a kifejezett csikó-korban, de fizikai állóképesség és elszántság tekintetében felvette a versenyt bármelyik huszonéves Ivánnal (mondjuk neki volt mit ennie).

Érdekes módon mindhárom francia életben marad, s amikor ’35 szeptemberében hazatérnek, olyan meggyőző útijelentést sikerül papírra vetniük, hogy októberben már parancshirdetés is van: Avignon mellett megnyílik a francia Légierő ejtőernyős-iskolája. Iskolaparancsnoknak Fred Geille-t nevezik ki, aki az elkövetkezendő hónapokban-években mindent megtesz az új fegyvernem elismertetése érdekében; a francia ernyősök azóta is olyan megilletődöttséggel beszélnek róla, mint Horváth Ágnes annó az egészségügyi reformról.

A franciák az élet számos területén mindig is roppant fogékonyak voltak az újra; gondoljunk csak a guillotine-ra, az impresszionizmusra vagy a többszörös bevándorlónak minősülő, kicsit házasságszédelgő és füllentős köztársasági elnök megválasztására; alig egy évet kellett várni, s 1936 őszén megalakul az első francia katonai ejtőernyős egység. Illetve mindjárt kettő: a 601. Légi Gyalogos Zászlóalj otthonra, s ikre, a 602-es, amelyet azon melegében Algériába küldenek.

A stratégiai előrejelzések nem tartoztak a párizsi védelmi minisztérium erősségei közé, mert a második világháború kitörése előtt alig öt hónappal a 601-eseket is Algériába zavarják, mondván: nem a németektől kell félni, hanem az araboktól. Erről sajnos Berlint nem tájékoztatták időben, s 1940. június 15-én a Reich csapatai átmasírozhatnak a Diadalív alatt.

Az addig kiképzett mintegy kétezer francia parachutiste nem igazán talál gazdát magának: egy részük De Gaulle-lal Angliába távozik, másik részük lefekszik Pétain-nek, a harmadik részük az észak-afrikai gyarmatokon próbálja kibekkelni a szövetségesek érkezését. Mintegy két századnyi tökösebb legény meg sem áll Egyiptomig, ahol a brit SAS-hez csapódva megalakítják a French Squadront. Ahogy haladunk előre az időben, és ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Adolf és Benito szopni fognak, a franciák arca egyre nagyobb lesz: a keményvonalas párizsi történelemkönyvek szerint jelentős részt vállalnak Franciaország és Hollandia felszabadításában és a fasiszta fenevad móresre tanításában.

Ha csak abban nem – tesszük hozzá kétértelműen.

A negyvenes évek vége, illetve az ötvenes évek eleje a francia ejtőernyősök számbeli felfutásának periódusa: míg 1948-ban csak nyolcszázan vannak, addig 1953-ra több, mint 22 ezer (köztünk maradjon: eléggé kutyafuttában) kiképzett ernyős harcol Indokínában – beleszámítva a franciákkal szimpatizáló bennszülöttekből összeállított egységeket is.

Ez az időszak az, amikor a francia ejtőernyősök négy, egymással azóta is folyamatosan versengő kategóriára szakadnak:

1.) A „para metro”; ez nem a földalatti vasúttól való félelmet jelenti, hanem a szárazföldi (olvasd: európai) Franciaország ernyőseit; ők bordó barettet viselnek;

2.) Az Idegenlégió ernyősei (2. Ejtőernyős Idegenlégiós Ezred); zöld barett; ők azok, akikről azért sem írunk!!!

3.) Az egykori gyarmati ernyősök, akiket mostanában politikailag korrekt módon tengerészgyalogos ejtőernyősöknek neveznek; szintén bordó barett, de horgonnyal kiegészített jelvény az övéké; főleg a tengerentúli francia megyékben és területeken aktívak, de otthon is fel-felbukkannak. 

4.) A Légierő ejtőernyős lövészei, az úgynevezett légikommandósok; sötétkék barett; főként a támaszpontok és a személyzet biztonságára ügyelnek; a francia hírszerzés (a DGSE) valami miatt nagyon szereti őket.

A 2. és a 3. ponthoz tartozó srácok az ötvenes években Kongótól Madagaszkáron keresztül Vietnámig, Szenegáltól Marokkóig és Tunéziáig mindenhol megpróbálták a lehetetlen: fenntartani a gyarmatbirodalmat. Giap tábornok emberei 1954 májusában Dien Bien Phu-nál csúnyán elbánnak velük, de annyira, hogy az akkor teljes hadilétszámra feltöltött és hadrendbe állított kilenc gyarmati eje-zászlóaljból csak pár századnyian maradnak.

Éppencsakhogy kiteszik a szűrüket Indokínából, a franciák Algériában szembesülnek azzal, amit mi még úgy tanultunk, hogy a fejlődő országok népeinek az imperializmus elleni világméretű szabadságharca. Volt tennivaló bőven, s egy – kifejezetten háborús bűnökre szakosodott, kéttucat tagból álló – ügyészcsoport kábé kilencszáz évig találna magának munkát a francia katonai irattárak mélyén, ha azt a nyolc évet (1954-1962) vizsgálgatnák. Nem a blog témája, ezért csak két számot állítunk szembe egymással: 30 ezer francia katona halt meg, a másik oldalon fél- és egymillió közöttre teszik az arab lakosság számának csökkenését.

Algéria különösen kedves momentuma a francia ejtőernyősök történelmének. Röviden összefoglaljuk az előzményeket azok számára, akik még A Sakál napját sem olvasták.

De Gaulle az ötvenes évek végére eléri azt a – francia generálisokra addig korántsem jellemző – politikai érettségi szintet, mely szerint  a huszadik század második felében a szabadság, az egyenlőség és a testvériség hármas jelszavát nemzeti mottóként használó országnak nem szerencsés gyarmatokat fenntartania. 1959. szeptember 16-án a Tábornok (ahogyan rajongói nemes egyszerűséggel szólították, noha érdekes módon a tábornoki kinevezési okmányát állítólag senki sem látta) tart egy olyan beszédet, amely formálisan sokkolja a francia közvélemény konzervatívabb részét, különösen a keményvonalas katonákat és az Algériában nemzedékek óta élő (feketelábúaknak, vagyis pieds-noirs-nak nevezett) franciákat: a beszédben – Algériával összefüggésben – szerepel ugyanis az „önrendelkezés” szó, ami jó pár biztosítékot kiver Párizstól In-Guézzamig.

A francia gyarmati hadsereg felhördül és árulást kiált. Több fegyveres csoport alakul, melynek célja egyfelől az arab ország elszakadásának megakadályozása, másfelől az árulók megleckéztetése. 1960 végén megalakul az OAS (L’Organisation Armée Secrète, vagyis Titkos Hadsereg Szervezete), amely az elkövetkezendő években klasszikus, politikai rugók által mozgatott terrorszervezetként sorra teszi el láb alól ellenfeleit. Még a Tábornok ellen is szerveznek merényleteket, többek között Jean-Marie Bastien-Thiry alezredes vezetésével, ejtőernyős tisztek lelkes támogatásával.

Bastien-Thiry (itt balra) utólag abban a kétes megtiszteltetésben részesül, hogy 1963. március 11-én ő lesz az utolsó, akit francia katonai bíróság halálos ítélete nyomán igazi kivégzőosztag lő agyon, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: hajnal, katonai erőd udvara, kürt, harsány vezényszó, vivláfransz.

Ez a gyerekarcú katona itt jobboldalt bizonyos Albert Dovecar idegenlégiós szakaszvezető, aki a testvéri Horvátországban látta meg a napvilágot, de szíve a Légióért, közelebbről Franciaországért dobogott. Albert (több bajtársával együtt) 1961-ben dezertált és beállt az OAS-ba, majd – pár merénylettel odébb – lecsap rá a büntető igazságszolgáltatás páncélozott kesztyűbe bújtatott ökle és 1962. június hetedikén (egy rögtönítélő katonai bíróság verdiktjét követően) hat golyót kap a Köztársaságtól.

Szóval az ejtőernyősök eléggé exponálják magukat az akkorra már elnökké választott De Gaulle-lal szemben, s ez nem jó ómen: a Tábornok világéletében haragtartó és sértődékeny típus volt, s mint ilyen, a hatvanas évek elején úgy felrúgja az ernyősöket, mint csigaszedő a légyölő galócát, keresztül-kasul átszervezve őket.

Visszamenőleg még érdemes megjegyezni, hogy 1956 októberének utolsó, illetve novemberének első napján a Szuezi-csatorna körüli cirkuszt egészen közelről szemléli több száz bordóbarettes francia katona, akik persze magas ívben tettek arra, hogy mi történik azokban a napokban a távoli Budapesten.

(Mondjuk meg lehet érteni őket és főnökeiket is: kisebb rizikó volt holmi tevegelő beduinokkal farkasszemet nézni Port Said mellett, mint a T34-esekkel a Népligetnél; nyújtsa fel a kezét, aki fordítva gondolja).

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években átlagosan hétévente szerveznek egy-egy kicsit rajtuk: hol koncentrálják őket egy könnyű beavatkozó hadosztálynak nevezett valamibe, majd ebből jelző nélküli hadosztály lesz, pár év múlva visszaszervezik őket önálló ezredekké, ismét összevonás (ezúttal két dandárba)… Nem is folytatom, nehéz lenne követni.

A jelenlegi francia ejtőernyős-helyzet komplikált és egyszerű is egyidőben. A sima, érthető rész annyi, hogy MINDEN olyan egység, amelyik légi járműből ernyővel a hátán ugráló katonákat foglal magában, a szárazföldi csapatok részét képező 11. Ejtőernyős Dandárhoz tartozik (kivéve persze a Légierő sötétkék sapkásait). Komplikált pedig azért, mert ahány haderőnem (szinte ahány fegyvernem), annyi féle-fajta eje létezik.

Tehát itt vannak közös parancsnokság alatt a bordóbarettes tengerészgyalogosok és a zöldsapkás idegenlégiósok is. Rajtuk kívül olyan – már-már szórakoztató elnevezésű –  egységek is a Toulouse-i központú dandár részei, mint a 17. Ejtőernyős Utászezred, az 1. Ejtőernyős Huszárezred (ők azok, akik a Bercsényi huszárok örököseinak tartják magukat!), illetve a 35. Ejtőernyős Tüzérezred.

1946 óta MINDEN kiképzett francia katonai ejtőernyős (szárazföldi, légierős, csendőr, rendőr, vámos, satöbbi) ezt a jelvényt (brevet militaire de parachutiste) viseli a mellkasán – legalább ebben egységesek. A barettekre kitűzöttben (magyarán a sapkarózsában) van csak néminemű eltérés. Ha itt most sorra venném a kitűzőket, jelvényeket és a többi hívságos külsőséget, soha nem érnénk a végére.

Szent Mihály arkangyal vigyázó szemeit a francia ernyősökön tartja, függetlenül azok barettjeinek színétől, úgy is mint védőszent (ami egy meggyőződésesen és igencsak régóta szekularizált állam elit fegyverneme esetében legalábbis meglepő lehet, de csak azok számára, akik még nem ugrottak ki mozgó repülőgépből egy-két-többezer méter magasból).

És így talán az sem érthetetlen, hogy a Szent Mihály hegye alkalmanként óriási ejtőernyős parádék színhelye…

Furcsa (és nem találtam rá sem politikai, sem biztonsági, sem történelmi magyarázatot, de még érzelmit sem), hogy a francia szárazföldi erők összesen 8500 főt számláló ejtőernyős egységei miért vannak összezsúfolva az ország (asszem) 96 megyéje közül 7 déliben… Találgatások jöhetnek a kommenteknél.

(Az ugye nem valószínű, hogy stratégiai terveik lennének akár a spanyol, akár az olasz szomszédokkal…)

Minden komolyabb katonai egységnek, illetve fegyvernemnek megvannak a maga belső rituáléjai, hagyományai, jelrendszere, satöbbi. A fusco-k (a franciák IMÁDJÁK a betűszavakat és a rövidítéseket; fusco = fusilier-commando, vagyis kommandó-lövész; ők a már említett sötétkék színű barettes, légierős ernyősök), szóval a fusco-k sajátos törvénykönyve például nagyon pontosan meghatározza, hogy az itt jobboldalt látható sapkajelvényükön végrehajtott apró, sajátkezű módosítások mit jelentenek:

1.) A körből kilógó szárnyvéget be kell hajlítani az első önkioldós ugrás után (amit 400 méterről hajtanak végre);

2.) A tőr körből kilógó hegyét be kell hajlítani a tűzkeresztség (az első harci ugrás), avagy – ennek hiányában – az első, negyven kilométeres erőltetett menet után;

3.) A körből kilógó tőrnyelet be kell hajlítani az első ellenség lelövését (megsebzését) követően;

4.) És végezetül: a csillag közepét ki kell lyukasztani, ha sikerült a támaszpont parancsnokának lányát megfektetni…

Arról nem szól a fáma, hogy mi a teendő, ha a főnök feleségével sikerül az aktus, esetleg mi a helyzet, ha a górénak mondjuk csak fiai vannak…

És akkor adjunk a hazafiságnak is: pár mondat a Bercsényi-huszárokról.

1712-ben, 24 éves korában francia földre keveredik a Bercsényi família eperjesi ágához tartozó gróf Bercsényi László százados (Rákóczi testőrtisztje, később Franciaország marsallja), aki olyan jó benyomást tesz egymás után két francia királyra is, hogy 1720-ban elkezdhet toborozni a Törökországban menedéket talált magyar katonák (főleg huszárok) között. Az így létrehozott lovasezred egyre jobban hangzó neve lassan fogalommá válik a franciák földjén: a férfiasság, a vitézség és az önfeláldozó harciasság szinonimájává. Az elmúlt közel 300 évben mindenfelé megfordultak: Spanyolország, a Krím, mindkét világháború csataterei, Indokína, Algéria (naná…), majd a békefenntartás (Haiti, Bosznia, Afrika számos országa, Libanon, Afganisztán, Koszovó). És persze az első Öböl-háborúban is ott van két századuk. 1946. márciusa óta minősülnek ejtőernyősnek.

Omnia si perdas, famam servare memento: Ha mindent elveszítesz, gondolj arra, hogy megmarad a becsület. Ez a jelmondatuk; tipikusan magyar pesszimista fíling: persze arról szól, hogy mindent elveszíthetsz!

Ő itt balra a mostani főnök, Langlade de Montgros ezredes, a francia bercsényisek 93. góréja. Olyan arca van, mint aki tudja, miről beszél, ha beszél.

Az ezred tagjai által viselt vörös barett egy apró nüanszban eltér a többi francia ejtőernyősétől: az eje-jelvény alatt vitézkötés látható (ezt franciául La Hongroise-nak, vagyis simán magyar-nak (nőnemben) nevezik). Erre külön miniszteri engedélyt szereztek (mármint arra, hogy a vitézkötés szerepelhessen a baretten).

További érdekesség, hogy Napóleon híres – elzászi származású – titkos ügynöke, Louis Schulmeister (akiről a hetvenes években egy jópofa francia filmsorozat is készült) itt szolgált fiatalkorában, közvetlenül azután, hogy csempészként, illetve azelőtt, hogy hírszerzőként fényes pályát futott volna be a XIX. század legelején.

És végül egy érdekesség egy fekete bőrű Bercsényis huszárról.