A dél-amerikai kontinens spanyol nyelvű része eddig valahogy kimaradt a különleges egységekről szóló sorozatunk látóköréből. Az az igazság, hogy Latin-Amerika valahogy nem ugrik be az embernek, amikor speciális alakulatokról esik szó, pedig a szóbanforgó földrész bírt ám katonailag meghökkentő megoldásokkal szolgálni az elmúlt ötven évben – elég, ha Pinochet tábornokra, vagy számtalan diktátor kollégájára gondolunk, akik a múlt század hatvanas éveitől kezdve a legváratlanabb helyzetekben ragadták magukhoz a hatalmat és tették világszerte ismertté a katonai junta jelzős szerkezetet.

Nem akarunk megbántani senkit, de sokáig úgy tűnt, az újlatin nyelvekben lehet valami, ami megfertőzi az így beszélőket egyfajta – katonai szempontból kontraproduktív – vírussal. Ennek hatására ezek a népek csak a military-fíling feminin vetületére fogékonyak: szép egyenruhák, csillogó-villogó külcsín, pattogó indulók, esetenként a védekezésre képtelen civil lakosság megfélemlítése és stadionokba terelése, továbbá helikopterből kidobása az óceán fölött; ha viszont komolyra fordul a helyzet, egy tökösebb ellenséggel szemben nem bírnak nagyot alkotni.

Ennyit elöljáróban. Sorozatunk második dél-amerikai szereplője kicsit mintha árnyalná az előző, katonai szempontból borús képet; az argentin hadsereg díszei ők, a katonai rohambúvárok, a magyar fülnek kicsit pikánsan hangzó Buzo Táctico (a továbbiakban: BT), akik (az előzetes amatőr nyelvészeti vélekedéssel ellentétben) nemcsak harcászati elkötelezettségű melegek lehetnek.

Bolygónk nyolcadik legnagyobb területű államaként Argentína joggal várhatna nagyobb odafigyelést és törődést a világtól, de – hogy őszinték legyünk – minden jel arra utal, hogy a világ szarik rájuk; a tangó, Diego Armando Maradona és az osztályon felüli marhahús jöhet (na jó; eredetileg Che Guevara is ott született…), a többi argentinikumra meg senki sem kíváncsi.

Különösen így volt ez azokban a csodálatos hatvanas években, amikor is a nem csekély számú, ott bújkáló náci háborús bűnösön, valamint a kitartóan rájuk vadászó izraeli kommandókon kívül elég kevesen figyeltek oda erre a csodálatos országra. Ez nagyon fájhatott a katonai vezetőknek, mert 1963-ban elhatározták, hogy nekik is kellenek korszerű különleges egységek, méghozzá izibe’!

A buenos airesi Nagyvezérkar témába vágó ülése olyan lehetett, mint egy különösen jól sikerült francia bohózat Louis de Funés főszereplésével: ott hadonászott az a rengeteg tábornok, kiáltoztak, vitatkoztak, mert mindegyik haderőnem magának akarta a még csak papíron létező alakulatot. A végén persze jó kis kompromisszumos megoldás született: minden haderőnem (sőt, mindegyiken belül több fegyvernem is) kapott ígéretet, hogy lehetnek saját speciális egységeik. A kicsit (?) káoszszagú helyzetet tovább árnyalta, hogy akkoriban a szárazföldiek az USA-val, a légierő a jenkikkel és Franciaországgal, míg a haditengerészet a britekkel és az olaszokkal ápolt különösen jó kapcsolatokat.

A haditengerészet elhatározta, hogy saját újsütetű különlegeseit a tengeri szabotázs valódi specialistáivá képezi, márpedig ehhez a szakmához egyrészt fel kellett használniuk az 1952 óta létező, és az olaszok által egykoron kiképzett tengerészgyalogsági kommandó legjobb szakembereit, másrészt pedig a világ legjobb szakirányú egységéhez kellett bekopogniuk. Igen bizony: megkérték szépen a Special Boat Service-t (SBS – Különleges Hajós Szolgálat, az SAS testvéregysége Őfelsége II. Erzsébet hadseregében), hogy segítsen nekik életet lehelni a tizenegy éve vegetáló alakulatba. A britek pedig már akkor is úriemberek voltak és (az SAS közreműködésével) segítettek.

Ez a lépés azt a katonailag roppant pikáns helyzetet eredményezte, hogy amikor 1982 tavaszán a Falkland háborúban a két ország egymásnak feszül, az argentin APBT (Agrupación de Buzos Tácticos, vagyis Harcászati Búvárcsoport) és a brit SAS/SBS ugyanazon alapelvek szerint, gyakorlatilag azonos kiképzésen átesett szakemberei akarták elvágni egymás torkát. Amint azt ma már tudjuk: a britek nagyobb hatásfokkal tudták érvényesíteni ezirányú elképzeléseiket.

Az APBT-t hierarchiailag a Haditengerészeti Műveleti Főparancsnok alatt működő Tengeralattjáró Parancsnokság irányítja, de nagyon nem szól bele a dolgokba. A rohambúvárok természetesen teljes ejtőernyős kiképzést is kapnak, és külön odafigyelnek a robbanóanyagokkal való bánásmódra. Mivel biztosan unalmas lenne egész nap vízben lubickolni, a szárazföldi tudnivalókat is elsajátítják, különös tekintettel a nem-hagyományos hadviselés, a dzsungelharc és (mostanában) a terrorelhárítás fogásaira. 1984 óta az argentin gyors reagálású erők (Fuerza Conjunta de Desplazamiento Rápido) megkerülhetetlen részét képezik.

Pontos létszámuk természetesen államtitok, de szakértők hat-nyolc, egyenként 16 fős műveleti szakaszról, illetve négy (4-4 fős) támogató rajról beszélnek. Ahogyan az el is várható egy ilyen fegyvernem képviselőitől, kedvenc helyváltoztatási eszközük nem a harckocsi vagy a kerékpár, hanem az ESDA típusú mini-tengeralattjáró, amely 400-420 kilónyi hasznos súlyt órákon keresztül képes 15-20 km/órás sebességgel, viszonylag csendesen szállítani. Ez a terhelhetőség gyakorlatilag két búvárt és ezek komplett felszerelését jelenti, mert  egy átlagos BT a saját (80-90 kg-os) súlyán kívül további 50-80 kilót is magával hurcol kis járgányán.

Jelentkezéseket kizárólag a haditengerészettől fogadnak el (ezt nevezik haderőnemi sovinizmusnak, azt hiszem…). Egy átlagos tengerészgyalogos további 10 hónapot kell végigszívjon a BT tanfolyamán ahhoz, hogy végleges felvételt nyerjen.

Ahogyan azt említettük, a BT a Falkland-szigeteki háború veteránjainak minősülnek, s erre roppant büszkék.