Hírszerzőkkel foglalkozó sorozatunk újabb, sokak által régóta várt állomásához érkezett. Mai posztunk azt a – szinte lehetetlennel határos – célt tűzte maga elé, hogy bemutassa olvasóinknak azt a szovjet kémet, akit 1957-ben az USA Igazságügyi Minisztériuma Belbiztonsági Főosztályának vezetője, William Tompkins főügyész-helyettes nemes egyszerűséggel csak úgy nevezett: a hírszerzés világbajnoka.

Hölgyeim, uraim, kollégák: Abel ezredes igaz (?) történetének első része következik.

Egy magára valamit is adó kém már születése pillanatában gondoskodik arról, hogy minden olyan szálat összekuszáljon, amelyek érintetlenül hagyása később megkönnyítheti az életrajzírók (vagy – legrosszabb esetben – a halálos ítéletet felolvasó bíró) dolgát. Nem volt ez másként a későbbi Abel ezredessel (a továbbiakban csak egyszerűen: A.) sem, mert világra jöttének helyszínéről, időpontjáról és más, lényeges körülményeiről legalább hat verzió kering az éterben. Ha cinikus akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy A. születésével kapcsolatban egyetlen dolog valószínűsíthető, de az sem biztos: állítólag őt is anya szülte. Minden más tömény homály.

A legvalószínűbb változat szerint 1903 nyarán látta meg a hajnali szállingózó esőt Newcastle-ben (Anglia), egy (az Orosz Birodalomból alig másfél évvel korábban emigrált) volgai német család második gyermekeként. Az apa (Heinrich Fischer) nem jószántából hagyta ott szülőföldjét: a cári titkosrendőrség zaklatása elől menekült családostól Albionba (más források szerint száműzték), mert az Ohrana nagyon nem nézte jó szemmel haverkodását egy Vlagyimir Iljics nevű, már ifjan rohamosan kopaszodó alakkal, aki (szemben az inkább az anarchizmus felé hajló Heinrich barátunkkal) akkoriban még a szociáldemokraták sorait erősítette, de ötletei már voltak gazdagon.

Szóval megszületik a kis A., akit akkoriban még (eléggé el nem ítélhető módon) Wilhelmnek hívtak, illetve anyakönyveztettek. A brit állampolgárságot már akkoriban se nagyon dobálták a bevándorlók után, úgyhogy ifjú hősünk egészen 1919-ig vár a hőn áhított brit útlevélre, s ekkor is csak azért kapja meg, mert felvételt nyer a University of London nyelvészeti karára, orosz-francia-angol szakra.

A. (illetve hát még csak W.) máskülönben már kamaszkorában nyelvzseninek mutatkozik: az otthon beszélt német és orosz mellett (német etnikumú apja mellett édesanyja ugyanis echte orosz; odahaza felváltva használták a két kontinentális nyelvet) természetesen angolul is anyanyelvi szinten beszél, az általános iskolában kedvenc tantárgya a latin és a francia (13 éves korában már tolmácsolást vállal brit katonakórházakban ápolt francia katonáknak). A lakókörnyezetében gyakran felbukkanó zsidó srácoktól gyakorlatilag négy hónap alatt megtanul jiddisül, s amikor 16 éves korában beleszeret egy lengyel származású fruskába, azzal döbbenti meg szíve választottjának szüleit, hogy fél év múlva azok anyanyelvén cseveg velük.

Nyelvérzékéről még egy adalék: képes volt percek alatt a különféle akcentusokat elsajátítani, s ebből szinte sportot is űzött. Nagy-Britanniában, ahol fülre megmondják, hogy melyik faluból származol és hogy melyik városi kerületben jártál iskolába, ennek a képességnek különös jelentősége van, hiszen az ifjú bármikor eladhatta magát skótnak, dél-londoninak vagy manchesterinek.

Amikor az orosz polgárháborúnak 1922-ben vége szakad, Heinrich Fischer családostól visszatelepül Oroszországba, hogy teljes mellszélességgel támogassa a kibontakozó szovjet rezsimet (amit – diszkrét fegyvercsempészéssel – már 1918 óta megtett). A 19 éves, kifogástalan politikai pedigrével és roppant hasznosítható nyelvtudással rendelkező ifjúra felfigyel a titkosrendőrség (amit akkoriban OGPU-nak hívtak), és a Kominternnél találnak neki fordítói és tolmács-feladatokat. 1923 második felétől ugyanott már nyelvoktató; reménybeli hírszerzőket és elhárítókat tanít angolra, franciára és németre; jiddisre csak azért nem, mert – ha hinni lehet a nem mindig objektív krónikáknak – ezt a nyelvet elég sokan beszélték von Haus aus a Csekában és az OGPU-ban egyaránt.

A huszas évek első felében azonban nem csak tanít, hanem tanul is: beiskolázzák egy titkosügynök-tanfolyamra, ahol elsajátítja a szakma alapjait, s ezzel párhuzamosan (mivel világéletében imádta a műszaki kütyüket) elsőosztályú rádióssá is kiképezik. 1925-ben elkezdi látogatni a Moszkvai Egyetemen működő Keleti Nyelvek Karának előadásait, de egy év múlva (miután tűrhetően megtanult hindi és urdu nyelven) abbahagyja tanulmányait: a permanens forradalom gondolata nem hagyja nyugton, s úgy van vele, hogy a gyakorlatban is tenni akar valamit a Rogyináért, no meg a forradalomért.

1927 tavaszán hivatalosan is a titkosszolgálat tagjává válik. Első beosztása technikai jellegű: a moszkvai Központ és a külföldön tevékenykedő szovjet hírszerzők közötti rádióadások rejtjelzésével foglalkozik. És nehogy azt higgyük, hogy beleszürkül a hétköznapokba. Nem bizony; Abel (izé, akkor mostantól legyen nekünk is Viljam Henrikovics Genrikovics Fiser) öntevékenyen beiratkozik egy művészi fotóstanfolyamra, magánórákat vesz rajzból és hosszú órákat tölt klasszikus zenével: koncertekre, balett-előadásokra jár és kiválóan megtanul gitározni. Egy zenei rendezvényen ismerkedik meg későbbi feleségével, Jelenával, aki csellista egy gyermekszínház zenekarában. A sokoldalú, csillogó intellektusú, fanyar humorú, jó kiállású „technikus” gyorsan bevágódik Jelenánál: 1928 őszén összeházasodnak, majd szűk egy év múlva együtt örülhetnek kislányuk, Evelyn születésének.

A langyos vízben történő dagonyázás azonban nem Vilhelm kenyere; kezdenek az idegeire menni a futószalagon készített kódolások és dekódolások, na és Moszkva kulturális élete sem nevezhető kifejezetten pezsgőnek. Megkezdődik a sztálini forradalom, s a Népek Atyja, a későbbi Generalisszimusz meghirdeti az „érjük utol a Nyugatot!” jelszót.

„Rajtam ne múljon ez az utolérési izé!” – gondolhatta Vilhelm és merészen bekopog elöljárója irodájába. Mondhatjuk, hogy szerencséje van, mert a szovjet hírszerzésnek (az INO-nak) új főnöke van az alig negyvenéves Artur Artuzov személyében (itt jobbra), aki – új fiúként – bizonyítani akar, és rugalmasabb, mint elődje, Mihail Trilisszer volt. Meghallgatja a csillogó szemű, és a tenniakarástól duzzadó technikust (akinek azért előzetesen áttanulmányozta a dossziéját és nagyon tetszett, amit abban olvasott), majd rákérdez:

– Ugye elvtárs, magának még megvan a brit útlevele?

– Persze, otthon van valamelyik fiókban, de attól tartok, már rég lejárt… – válaszol egy kicsit meghökkenten Vilhelm.

– No, és mi akadályozza meg abban, hogy újat váltson ki? Maga brit alattvaló, Mister Fisher, és felesége, valamint leánya ugyancsak jogosultak erre  – csippentett a szemével Artuzov, és Vilhelm (azaz innentől William) már nem is kérdezett többet.

A lényeg: 1932 januárjában a moszkvai Fiser család összepakol, majd a berlini brit nagykövetségen egyfelől új útlevelet váltanak ki a családfőnek (foglalkozása: újságíró és fényképész), s egyúttal kérelmezik Jelena és Evelyn állampolgárságát is. Elkezdődik a későbbi Abel ezredes első külföldi bevetése, amelyre a lehető legfrankóbb fedőokmánnyal indul: saját, eredeti brit útlevelével és a Központ által egy kicsit kicsinosított, átpofozott, de nagyon sok valódi részletet tartalmazó legendával.

1932 és 1934 között végigjárja a külföldi szovjet hírszerző sejtek szinte mindegyikét és karbantartja, illetve korszerűsíti a rádiótechnikát, valamint új sifrírozási módszerekre oktatja a helyszínen található ügynököket. A két és fél év során ezzel a megbízással, újságírói és fotóriporteri fedéssel keresztül-kasul bejárja Európát és a Közel-Keletet: megfordul Törökországban, Egyiptomban, Perzsiában, Norvégiában és Franciaországban, „haza”ugrik az Egyesült Királyságba, bekukkant a Balkánra, nagyokat kávézik Bécsben és Rómában, svájci bankokban és bajor sörözőkben forgolódik – és el kell ismerni: kurvajól érzi magát. Jelena sejti ugyan, hogy férje nem kifejezetten az újságcikkek kedvéért kószál fel s alá, de igazi szovjet asszony: megelégszik azzal a magyarázattal, hogy mindenki a Párt katonája…

’34 márciusában, amikor éppen Bécsben bütyköl valami technikát, felhívják a figyelmét egy „honfitársára”, akit az OGPU egyik helyi rezidense „sokat ígérő tehetségnek” tart, aki még sokat segíthet a Szovjetuniónak. William Fisher brit újságíró (és fényképész) akkor még nem sejti, hogy útjaik Kim Philbyvel még keresztezni fogják egymást…

1934 decemberében hazarendelik; mivel a nemrégiben gőzerővel beindult tisztogatásokról szóló hírek nem ismertek országhatárokat, Vilhelm végbélnyílása azért rendesen összeszűkül, amikor kézhez veszi Moszkva kódolt üzenetét: személyesen jelenjen meg a Központban és tegyen jelentést. Fegyelmezett katonaként azonban nem késlekedik, és kerülő utakon bár, de haladéktalanul visszautazik a Szovjetunióba. 

Nagy meglepetésére nem kivégzőosztag várja, hanem egy kitüntetés; a Cég elégedett a munkájával. Pár hónapnyi pihenés után újabb feladattal bízzák meg: Angliába kell utaznia, ahol annak a Kim Philbynek kell műszaki-logisztikai támogatást nyújtania a Központtal történő kapcsolattartás terén, akiről egy szűk évvel korábban Bécsben már hallott… Ezt a melót ’38 márciusáig csinálja, amikor is Bukovinába (egészen pontosan a moldovai Csernovciba) küldik, végre igazi műveleti feladattal: olyan ügynököket kell toboroznia, akik szimpatizálnak a szovjethatalommal, s akikről feltehető, hogy egy esetleges német-orosz, lengyel-orosz vagy román-orosz fegyveres konfliktus esetén Moszkva oldalára állnának.

Itt sem dolgozhat rosszul, mert amikor ’38 legvégén hazatér, munkáját előléptetéssel honorálják: megkapja az állambiztonsági főhadnagyi vállapot.

Sztálin tanítványai mégsem tudnak kibújni a bőrükből. Valamelyik minisztériumi okostojásnak azért feltűnik ez a furcsa név a sok Iván és Szerjózsa között (emlékeztetőül: Moszkvában vagyunk a hírszerzésnél, egy Vilhelm Genrikovics Fiserről beszélünk, aki Angliában született és 1939-et írunk – többet nem segíthetek), úgyhogy a szakmai megdicsőülés pillanatait rövid időn belül a magyarázat nélküli eltávolítás követi: 1939 márciusában Vilhelmet megfosztják rendfokozatától, elveszik az állandó belépőjét és a fegyverét, majd civil munkahelyet jelölnek ki számára: a belkereskedelmi népbiztosságon lesz aktatologató, majd egy repülőgépgyárban kap technikusi beosztást.

Hogy őszinték legyünk, Vilhelm valami elképesztően szerencsés fickónak érezhette magát…

Abban a korszakban, amikor egy tarkónlövéshez több, mint elegendő volt, ha egy esztergályos két, egymást követő hónapban nem teljesítette legalább 200 százalékra a normát, amikor a 20 év kényszermunka-ítéletek úgy röpködtek a levegőben, mint karácsonykor a csillagszóró szikrái, amikor a 16 szovjet hadseregtábornokból 14-et (többnyire koholt vádak alapján) kivégeztetnek, hasonlóképpen a hadosztályparancsnokok 60%-ához, amikor három év alatt (1935 és 1938 között) 35 ezer tiszt és főtiszt halálos ítéletét hagyják jóvá – nos, ezeket az időket megúszni egy lefokozással és egy kényszermunkahellyel felér egy lottó ötössel…

Nem voltunk ott Vilhelm születésénél, de hogy burokban jött a világra, az nem lehet kétséges.

A második világháború első két évében hősünk továbbképzi magát: gépész- és vegyészmérnöki tanulmányokat folytat, miközben – feltételezem – minden este hálát rebeg a Fennvalónak, hogy azt a napot is megúszta a legendás fekete autó megérkezése nélkül. Miután ’41 júniusában hárommillió német katona megtámadja a Szovjetuniót, hirtelen minden (még életben lévő) szakember iránt perzselő igény mutatkozik. Vilhelm/Viljam is megkapja a behívóját, amelyet személyesen Pavel Szudoplatov (akkor még) ezredes, az NKVD Negyedik (különleges műveleti) Igazgatóságának parancsnoka írt alá (itt jobbra).

Ezen az igazgatóságon belül furcsán ötvöződtek a legintellektuálisabb és a legbrutálisabb feladatok: Szudoplatovék voltak felelősek a németek által megszállt országrészekben folytatott pszichológiai hadviselésért, a dezinformációért és a német hírszerzés embereinek állított csapdákért, ugyanakkor ők hajtották végre azokat a gyilkosságokat ítéleteket, amelyek célpontjai a külföldön (vagy a németek által ellenőrzött területen) tartózkodó, és „a szovjet rendszer ellenségei” címet elnyert személyek voltak, függetlenül ezek nemzetiségétől, állampolgárságától vagy beosztásától. Ez utóbbiak általában a kollaboránsok voltak; márpedig azt, hogy ki a nácikkal együttműködő, azt Szudoplatovék mondták meg. És gyakran utólag.

Szóval Vilhelm/Viljam ebbe a csapatba kerül; szakterülete a foglyul ejtett német rádiósok „átállítása”, majd a német hírszerzés taktikai és stratégiai dezinformációkkal történő etetése ezen lebukott rádiósokon keresztül. Szép, komplex és felelősségteljes meló, amelyben nem feltétlenül az a legsikeresebb, aki a legnagyobbat tudja ütni; megtornáztatja az ember agytekervényeit, nyelvismeret is kell hozzá, a pszichológiai érzék alapkövetelmény, egy kis technikai tudás sem árt, no és holmi rádiós múlt és rejtjelzői előélet kifejezetten hasznos.

Mintha neki találták volna ki ezt a munkakört, ugye? És bizony szépen is dolgozik: mindenki elégedett vele, s úgy tűnik, innen fog nyugdíjba menni.

Hogy ez nem így történt, azt ma már mindannyian tudjuk, de a miérteket részletesen kifejteni már csak a második részben fogjuk. Megköszönjük, ha a kommentek között az sem spoilerezik, aki Abel ezredesből írta a doktoriját, tudjukhol.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.