Talán még emlékeztek a svájci bicskás posztunkra, amely közel 15 ezer letöltést élt meg az eredeti megjelenése óta. Nos, a sikerre való tekintettel ma egy másik (lassan szintén legendává érő) igazi fiús multiszerszám hátterével ismerkedhetünk meg, melynek elterjedtsége és népszerűsége már Európában is megközelítette az alpesi zsebkését, sőt: bizonyos szakmákban és szociális rétegekben meg is haladta azt.

Tisztelt uraim (no és ajándékozókedvű hölgyeim), a Tiborublog Leatherman-dossziéját olvashatjátok.

A közvélekedés szerint majdnem minden sikeres terméksztori hátterében egy-egy különleges és a legtöbbször színes egyéniség áll (hogy ne menjünk messzebb, gondoljunk csak a Zippo öngyújtók George G. Blaisdellére). Nos, úgy tűnik, hogy a mai főhősünk, Timothy S. Leatherman (akinek családnevéből mára köznév lett, ami a siker egyik fokmérője, lásd Guillotine doktort) egyáltalán nem extravaganciájával tűnt ki sem korosztályából, sem szűkebb pátriája, az USA távoli, északnyugati sarkában megbújó, kicsit nyárspolgári Oregon átlaglakói közül.

1.) A névadó

Tim 22 éves korában, 1970-ben diplomázott az Oregoni Állami Egyetem Műszaki Főiskolai Karán, gépész üzemmérnökként, de nem tekintette kizárólagos életcélnak a mérnökösködést. Mivel főiskolai évei alatt helyettesítő pedagógusként is dolgozott, nem állt tőle távol a tanítóskodás sem, de – igazi amerikaiként – a fizikai munkát sem tekintette lealacsonyítónak. Két nyarat egy portlandi autószerelőnél melózott át, majd egy mezőgazdasági célú repülőtéren vállalt munkát, ahol a műtrágyaszóró gépek karbantartásában segédkezett.

1974-ben házasodott össze barátnőjével, s ahogy illik, az elmúlt években félretett zsebpénzből tervezték finanszírozni a nászútjukat. Mivel pár ezer dollár még hiányzott a családi kasszából, egy év késéssel, vagyis 1975-ben indultak útra. Azt, hogy Tim érdeklődőbb (b. neje pedig bevállalósabb) típus volt, mint általában az amerikaiak, az is mutatja, hogy a kicsit megkésett mézeshetekre nem a klasszikus Floridába vagy Kaliforniába utaztak (mint korosztályuk 80%-a), s még csak nem is a mexikói tengerparton vedelték a jenkik számára elképzelhetetlenül olcsó koktélokat (mint a maradék 20-ból 19%), hanem fogták magukat és egy – közel tízhónapos – turnéra indultak, amely Nyugat-Európa mellett a Közel- és Közép-Keletet is érintette.

A Varsó Szerződés tagállamait kihagyták, mert merészek voltak ugyan, de nem annyira.

2.) Az utazás

Franciaországban és Belgiumban még elevickéltek valahogy bérautóval, de egy hónap után kiszámolták, hogy anyagilag nem fogják bírni a napi 5 dolláros autóbérlési díjat, ezért amikor Hollandiába érkeztek, beváltottak egy csomó utazási csekket, s Amszterdam külvárosában vásároltak egy hatéves Fiat 600-as, kemény 300 dollárért. A hátralévő nyolc hónapból hármat (és mintegy 4 ezer kilométert) az olasz autógyártás eme csodájával tették meg, ami a Buickokhoz és nagytestű Chevroletekhez szokott párnak biztosan külön attrakciószámba ment, amúgy meg kiemelt riszpekt nekik, hogy ezt bevállalták!

Egy ilyen időtartamú utazás során óhatatlanul adódnak mindenféle kisebb-nagyobb problémák: a párizsi bérelt lakásban folyamatosan csöpögött a csap (ez mondjuk azóta se változott), Brüsszelben az ablak nem záródott rendesen, Törökországban (majd később Libanonban) a kocsijuk robbant le a nagy semmi közepén. Az utolsó csepp Tim türelmének pohárba Teherán egyik kis panziójában került, ahol gyors egymásutánban az egyik bőröndjüknek kiesett a kereke, a feleség táskájának cippzárja ment tönkre, majd egy péntek este a villanykapcsoló is bemondta az unalmast, s a helyi karbantartó hétfő délutáni megjelenést ígért…

Mindaddig Tim egy kétpengéjű cserkész-zsebkéssel próbálta orvosolni a problémákat (és nem svájci bicskával, ahogyan az több forrásban is felbukkan), mérsékelt sikerrel. A villanykapcsolóval folytatott egyenlőtlen, de végül győzedelmes küzdelem után (magában csendesen káromkodva és fájó ujjait nyalogatva) leült az asztalhoz, kibontott egy sört, majd papírt és ceruzát elővéve elkezdte felírni, hogy az utazása során milyen szerszámok is hiányoztak neki a legjobban. Az első helyen egy csípőfogó végzett, majd szorosan utána két csavarhúzó (egy normál és egy csillagfejes), no és az örök bőrlyukasztó ár…

Hirtelen eszébe jutott, hogy végül is mérnökember lenne vagy mi a fene. Visszagondolt az egykori (minden bizonnyal rémálomszerű) gépelemek-szigorlatára, a műszaki rajz-kollokviumra, s elkezdett firkálgatni: megpróbálta elképzelni, hogy hogyan is nézne ki egy olyan (tényleg használható) biszbasz, amely egyesíti magában a legfontosabb négy-öt szerszámot, a lehető legkisebb helyet foglalja el, netán zsebrevágható (esetleg övre csiptethető), és mindezek mellett lehetőleg az első használatkor nem esik alkotó elemeire.

3.) Az első kütyü

Hazatérve felkereste a sógorát, aki szakmájára nézve fémforgácsoló és géplakatos volt, s az ő segítségét kérte a kartonpapír-darabokból, illetve fából kivágott mintadarabok fémből történő elkészítéséhez. Tim később bevallotta, hogy valóságos kínszenvedést jelentett neki a három évig tartó folyamatos módosítgatás, mert egyszerűen nem volt meg a szükséges térlátása, s csak akkor tudta kipróbálni a különféle, egymást követő verziókat, amikor azokat fizikai valójukban a kezében tarthatta. Persze minden alkatrészt külön-külön, manufakturális módszerrel gyártottak le, majd reszelgettek, esztergályoztak, martak és fűrészeltek belőle, amíg el nem fogyott. Aztán jöhetett a következő.

Valljuk be, nem lehetett valami változatos program, de Tim makacs volt, mint egy ménesnyi öszvér: ha egy prototípus nem működött (márpedig az első tucat használhatatlan volt), nekiállt és legyártott egy újat, amely csak egy-két apróságban különbözött az előzőtől. Mindig csak egy hibát javított, s ahogy az lenni szokott, az új konstrukció új problémákat hozott.

Teltek-múltak az évek, s Tim felesége egyre morcosabban nézett ki a fejéből. Mielőtt ezért elhamarkodottan elítélnénk, gondoljuk csak végig: adva van egy férj, aki három kerek éven keresztül minden áldott reggel eltűnik egy garázsméretű műhelyben, ott különféle fémdarabokat farigcsál és reszelget, majd estefelé hazatér, a bőrébe beleivódik a fémpor, a keze összevissza karistolva, s az egyetlen magyarázata az egészhez az, hogy úgy háromhavonta káromkodik egy hatalmasat, tán még a kutyát is megrugdossa, mert az éppen aktuális mintadarab sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket… És másnap újból kezdi, egy új adag fémdarabbal, amelyek csak egy kicsit különböznek az előzőtől, ami a kukában landolt.

Szó se róla, ha mindezt Tim mondjuk a 14. vagy a 15. században csinálja egy kolostor melléküzemágaként működő lakatos- vagy kovácsműhelyben, nem lenne egy szavunk se: hiányos műszaki ismeretek, szegényes szerszámkészlet, képzetlen munkaerő. De barátunk mindezt a huszadik század hetvenes éveinek második felében bírta véghezvinni, amikor (legalábbis utólag visszagondolva) egy-két szakember alkalmazásával valószínűleg heteken belül sikerült volna megoldania a problémák zömét.

Tim azonban görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy tökegyedül csináljon mindent, az utolsó reszelővonásig (vagy húzásig, esetleg rántásig?). S mivel hiányzott belőle a vizuális fantázia (számítógépes szimulációra pedig még nem igazán volt lehetőség), úgy dolgozott, mint azok a pancser szakácsok, akik folyamatosan kóstolgatják az általuk készített ételt, s amint rájönnek, hogy ezt bizony jól elsózták, kidobják a levest és kezdik elölről a vízmelegítéssel.

1979-re (vagyis négy évvel a teheráni rajzolgatás után) elkészült a működőképesnek tűnő mintadarab, amely végül késpengét, csípőfogót, kisollót, csavarhúzókat, sör- és konzervnyitót, továbbá egy bőrlyukasztó árt is magába foglal. Tim először is bejegyezteti találmányát a szabadalmi hivatalban, majd elkezd kilincselni. Legelőször a helybéli (vagyis az ugyancsak portlandi) késes Gerbernél próbálkozik, de azok (negyvenéves múltjuk minden gőgjével) elutasítják, mondván: ez egy szerszám, nem pedig kés, úgyhogy nem vág (hehe) a profiljukba. Hasonlóképpen nyilatkozik a többi késes fószer is.

Tim ért a szóból, s elkezd a szerszámgyártóknál kopogtatni. A válaszok ismét csak lehangolóak: ez nem szerszám, hanem egy jópofa, de valójában haszontalan izé (gadget), márpedig ezzel nem foglalkozunk. Kétségbeesésében felhívja a New York Times-t, amelynek akkoriban volt egy heti rovata az új, érdekes találmányokról. Az újság beszámol ugyan a Mr. Crunch (Mr. Reccs, vagy Mr. Ropp) fantázianevű termékről, de a nagyon várt áttörés elmarad: egy-két komolytalan telefonálón kívül gyakorlatilag senki nem kér további információt.

4.) A cég

A sorozatos pofáraesések után Leatherman lendülete alábbhagy, de teljesen nem adja fel. Sajátkezűleg további öt prototípust készít, melyeket egy-egy hétre kölcsönad ismerősöknek, akik vadászatra, horgászatra, kirándulásra elviszik magukkal, illetve háztartásbeli apróbb javításokhoz használják. Az elégedettség szinte egyöntetű: a Mr. Crunch-ről mindenki úgy nyilatkozik, hogy ha lehetne ilyet vásárolni, ő bizony venne egyet.

Mivel álmodozásból és üres pofázásból nem lehet megélni (ez csak a profi politikusoknak sikerül, de ki akarna olyanná válni, mint ők..?), Tim elszegődik egy hegesztőkészülékeket árusító céghez, ahol további három év alatt elsajátítja az értékesítés, a reklám és a marketing alapfogásait. 1983 közepén vesz egy mély levegőt és egykori évfolyamtársával, Steve Berlinerrel közösen (Steve faterjának hathatós anyagi támogatásával) megalapítja a Leatherman Tool Group nevű vállalatot, s úgy döntenek, hogy saját kézbe veszik a teljes gyártási technológiát, a reklámot és a terjesztést. Valami komoly megrendelőt keresnek, de az elsőként felhívott távközlési óriás, az AT&T elzárkózik, noha (mint utólag kiderül) a karbantartói szívesen használták volna a multiszerszámot, amely kiváltotta volna az állandó szerszámkészletük darabjainak több, mint a felét.

Második körben (teljesen logikusan – teszem hozzá) a hadseregre gondoltak, elvégre egy katona nem cipelhet magával egy full szerszámosládát, viszont alapszerszámokra bármikor szüksége lehet. A US Army azonban nem hazudtolja meg a „minél nagyobb egy állami szervezet, annál rugalmatlanabbak a vezetői” sztereotípiát: a katonák (akkor még…) nem tanúsítanak érdeklődést a multitool iránt. Ezt követően árukatalógusoknak küldik ki az ajánlatot, de csak egy érdeklődő csap le a lehetőségre. Ő viszont 100%-os haszonkulcsot akar rápakolni a cuccra (a 40 dolláros nagykerárú kütyüt 80-ért akarná árusítani), amibe viszont Timék nem egyeznek bele (akkoriban egy dollárért egy gallon benzint lehetett venni, vagyis a multiszerszámért a kereskedő annyit kért volna, mint kábé 300 liter üzemanyagért). Egyezkedés kezdődik, a bekerülési költségek csökkentése érdekében kicsit kiherélik miszter Reccset (elveszít például egy csavarhúzófejet és a kisebbik pengét, kisebb lesz a fogófej, stb.), majd amikor a nagykerárat leszorítják az eredeti negyvenről 24 dollárra, újabb cég (egy horgász-vadász-madarász szakosodású) vállalja az úttörő szerepet: 500 leathermanre ad le megrendelést, s az esedékes 12 ezer dollárt is előre kifizeti.

5.) A siker

Az első megrendelésre tehát 1983 második felében kerül sor, s a legelső, nagyszériás Leatherman-termék, a Pocket Survival Tool (zseb-túlélőszerszám) elkezdi diadalmas pályafutását. Az ügyes reklámfogásoknak és szellemes hirdetéseknek köszönhetően 1984-ben már 30 ezer PST-t adnak el, egy évre rá közel 70 ezret. Az amerikai természetjárók, vadászok, horgászok, military-buzik, hegymászók és házi barkácsőrültek övén 1988-ban már több, mint egymillió PST fityeg, s két év múlva ez a szám megduplázódik.

Timék rájönnek, hogy a választékot szélesíteni kell. 1994-ben megjelenik a robusztusabb, nagyobb és még erősebb Super Tool, két évre rá pedig a (már több színben gyártott) kulcstartóra akasztható, kisméretű Micra.

1998-ban megszületik a cég mindeddig legsikeresebb szuperterméke, a Wave (amit a poszt nyitóképén láthattok, s amit 2004-ben tovább tökéletesítettek egy szupernagy csavarhúzóval és megerősített csípőpofákkal). Ez volt az első olyan multiszerszám a piacon, amely a pengék egykezes nyitását is lehetővé tette, ráadásul magát a szerszámot ehhez nem is kellett kinyitni (aki fogott már kézbe leathermant, tudja, miről beszélek). Aztán jött a kifejezetten a fiatalokat megcélzó, színezett markolattal ellátott Juice-család, a vadászkés- és metszőolló-választék, s két évvel ezelőtt megjelentek a kifejezetten katonai felhasználásra tervezett MUT-ok (Military Utility Tool). Ezek közül a kedvencem az a szerkezet, amelyet a legelterjedtebb amerikai gépkarabély, az M16 karbantartásához fejlesztettek ki. Ennek az oltári cuccnak 21 funkciója van (bevallom, a felét nem is értettem, mire való, amíg el nem olvastam a használati utasítását, de kurvajól néz ki…), ami kiegészítőkkel tovább bővíthető. És hogy a termékskála specializáltságát érzékeltessük, megemlítjük, hogy a MUT-ok között van olyan is, amelyet speciálisan tűzszerészek és bomba-hatástalanítók igényeinek megfelelően terveztek.

Olvastam egy olyan pofáról, aki a zsebében felejtette a tíz éve használt, megbízható és ezerszer kipróbált leathermanjét, s a reptéren a biztonságiak el akarták venni tőle. Szerintetek mit lépett? Igen, eltaláltad: inkább nem szállt fel.

A Leatherman Tool Group (amely büszke arra, hogy a termelésből nem outsourcingol semmit, a teljes gyártósor a mai napig Portlandban található) mára olyan stabil vevőkkel rendelkezik, mint az amerikai fegyveres erők mindegyik haderőneme, a Nemzeti Gárda, különböző (amerikai és külföldi) rendvédelmi szervek, tűzoltók és mentők, hogy a magánszemélyekről ne is beszéljünk. Leathermant használnak a NASA űrhajósai és a jenki különleges alakulatok állományának döntő többsége is. Megelégedettséggel forgatják őket kőolajfúrótornyokon, a különféle karbantartó cégeknél és lakatosműhelyekben, de az sem meglepő, ha egy-egy üzletember ötezer dolláros öltönyének nadrágszíján is felbukkannak a kulcsokra fűzve, vagy a jellegzetes tokokban, mert sosem lehet tudni, na és egy irodában is akadhat sürgős szerelnivaló… Évente két és fél millió darabot adnak el a több, mint ötven féle multiszerszámból, késből és ollóból, s 80 országba exportálják termékeiket. A legújabb, scifibe illő darabok (például a Skeletool itt alul) már tényleg úgy néznek ki, mintha a Predátor kanálgépei lennének. 

Minden Leatherman-szerszámra 25 év teljes garancia van. Ha eltörik, deformálódik vagy más okból használhatatlan lesz, a számlával együtt simán beviszed a vásárlás helyére, ahol soron kívül intézkednek a javításról, vagy (ha erre nincs lehetőség) másikat kapsz helyette.

Tim Leatherman a mai napig a cég vezérigazgatója, Steve pedig a főkönyvelő. És az az érzésem, hogy egyikük sem svájci bicskával bütyköli az unokák elromlott biciklijét.

Ez pedig itt a reklám helye: a Leatherman-termékek széleskörű választékát megtaláljátok partnerünk, a Kalandorbazár honlapján, ahonnan természetesen rendelhettek is. A Tiborublog olvasói 10%-os engedményt kapnak minden Leatherman-cucc árából. A részletekért kattints ide, majd a kommentek között feltétlenül számolj be arról, hogy milyen egy fedél alatt élni egy leathermannel! Adj tanácsot a kezdőknek, meséld el, milyen célokra használod – vagy használnád, ha valamelyik hozzátartozód (a tökunalmas nyakkendők, pulóverek és hasonló borzalmak helyett) végre ezzel lepne meg a szüli- vagy névnapod alkalmából, ballagásra, karácsonyra, húsvétra, házassági évfordulóra, stb. Vagy csak úgy, mert szeret és a kedvedbe akar járni. Mert a leathermant egy életre tervezték, s – ha el nem lopják, vagy el nem veszíted – egy életen át is fogod használni.