Az egyes számú brit különleges egység történetének elmesélését ott hagytuk abba a múltkor, hogy Észak-Afrikában sikert sikerre halmoznak ugyan, de elképesztő veszteségek árán: ’42 elejére a hat hónappal korábban létrehozott SAS 66 alapító tagjából alig húszan voltak életben. Lássuk, hogyan alakultak a dolgaik a világháború második felében, illetve az ezt közvetlenül követő időszakban.

1942 januárjában Stirling soron kívül megkapja az őrnagyi, „Őrült Paddy” Mayne a századosi rendfokozatot, februárban pedig mindketten a DSO (Distinguished Service Order) kitüntetés birtokosai lettek. Az előléptetési ünnepségen mindketten hosszú perceken át duruzsoltak Auchinleck tábornok fülébe, hogy nekik az lenne az igazi elismerés, ha engedélyezné a létszámbővítést. Hogy az érveik hatottak, vagy a generális idegei egyszerűen nem bírták tovább a folyamatos gyűrődést (ilyen szempontból főleg Mayne kapitány tett ki magáért, akinek egyik jellegzetessége az volt, hogy ha nagyon felhergelte magát, olyan északír akcentusra váltott, amit egy belfasti nyelvjáráskutató se bírt volna értelmezni), szóval nem tudni, mi győzte meg Auchinlecket, de tény, hogy februárban negyven új ember kiválasztására és felvételére kaptak engedélyt, illetve – ugyanabban a hónapban – ötven ejtőernyőst is hozzájuk rendeltek de Gaulle szabad franciái közül.

1942

Logisztikai szempontból is jelentős javulás következett be: az elsők között kaptak a speciálisan módosított, kifejezetten sivatagi körülményekre átalakított Willys MB típusú terepjárókból, s ily módon függetleníteni tudták magukat a LRDG-csoportoktól, akik egészen addig kvázi úr- és idegenvezetői feladatot látták el mellettük: rajtaütések után ők szedték össze az életben maradt SAS-tagokat és ők vitték vissza őket a bázisra.

LRDG: Long Range Desert Group, a britek speciális harcászati felderítő egysége a második világháborús észak-afrikai hadszíntéren. Legfőbb specialitásuk a sivatagi körülmények tökéletes ismerete volt, ami sokáig megkerülhetetlenné tette őket minden olyan akció során, amire az Algéria és Egyiptom közötti pár millió négyzetkilométeren került sor.

A terepjárók segítségével új értelmet kapott a „hit and run” szakkifejezés, hiszen most már az SAS tényleg megtehette, hogy abszolút autonóm (és egyben kiszámíthatatlan) módon jelent meg a sivatagban, lecsapott, robbantott, lőtt, aláaknázott, majd (az elemi polgári és katonai udvariasság minden szabályára fittyet hányva) köszönés nélkül (de annál gyorsabban) távozott.  

Másik nagy újdonság a Special Boat Section (Különleges Hajós Részleg) létrehozása volt. Ezt az alegységet első körben 8, majd 16, később 24 harci búvár alkotta, s kifejezetten vízi, illetve víz alatti műveletekre szakosodtak. Az SBS segítségével ’42 tavaszától az SAS már nemcsak a homoktengerben, hanem az igaziban is elemében érezhette magát; a Földközi-tenger számos olasz és német hadikikötője sínylette meg váratlan látogatásaikat. 1942 júniusában kerül sor az első komolyabb haditettükre, amikor tengeralattjáróval a németek által megszállt Kréta vizeire szállítják őket, ahonnan gumicsónakokkal szállnak partra Heraklion mellett, felrobbantva 21 ellenséges repülőgépet (Albumen művelet).

A Special Boat Section-ből nő ki később az SAS vízi testvérszolgálata, a Special Boat Squadron, illetve a Special Boat Service, amely ma már teljesen független az SAS-től, de a közös örökséget eszük ágában sincs megtagadni.

A ’42-es év nyara amúgy is a repterek jegyében telt: június 13-án Martubánál csapnak le, július 7-én a Bagysh melletti repülőgép-javító komplexumot repítik a levegőbe, július 26-án Sidi Haneish-nél tesznek helyrehozhatatlanul tönkre negyven darab Ju-52-es gépet, kereken 4 perc alatt. A rajtaütés professzionalizmusát mi sem mutatja jobban, mint az egyenleg: miközben a már említett gépek mellett 18 német őrt is kivonnak a forgalomból, felrobbantanak két üzemanyag- és egy lőszerraktárat, ők két halottal, egy sebesülttel és két szétlőtt saját terepjáróval megússzák az akciót.

Napestig folytathatnánk a megtámadott repterek és a felrobbantott repülőgépek felsorolását, de rengeteg még a mesélnivaló, úgyhogy ugorjunk 1942 végére.

Az immáron combos zászlóalj-nagyságúra nőtt SAS novemberben már kereken 600 főt számlál, akiket négy századba soroltak, amelyeket az ábécé betűivel jelöltek: az A század briteket, a B főként görögöket tartalmazott (októberben ugyanis csatlakozott hozzájuk a hellének Ιερoς Λoχος, vagyis Szent Csapat elnevezésú különleges alakulata, akiket legendás parancsnokuk, Krisztodulosz Tszigantesz ezredes vezetett), a C-ben voltak a már említett francia kommandósok, míg a D század az SBS-t jelentette. Rajtuk kívül meg kell még említenünk (a közvetlen parancsnoki alárendeltségben működő) Különleges Kihallgató Csoportot (Special Interrogation Group), melynek olyan önkéntesek voltak a tagjai, akik anyanyelvi szinten beszélték a német nyelvet, s kifejezetten az volt a feladatuk, hogy az akciók során elfogott (és életben hagyott) németekből kinyerjék a lehető legtöbb információt. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy ennek az alegységnek olyan (általában zsidó származású) katonák és civilek voltak a tagjai, akiknek családját Adolfék rezsimje semmisítette meg, könnyen el bírjuk képzelni, hogy az általuk irányított kihallgatások során nem igazán elégedtek meg a klasszikus jogállami válasszal, miszerint „nem mondok semmit az ügyvédem jelenléte nélkül”.

1943

Az új év elég szarul kezdődött az SAS-nek, s amikor ezt mondom, elsősorban nem arra gondolok, hogy nagyon másnaposak voltak a szilveszteri bulik után. Rommelék (illetve a pár héttel korábban az 5. Panzer-Armee élére kinevezett Hans-Jürgen von Arnim vezérezredes legényei) elég rendesen megalázták a Tunéziában állomásozó szövetségeseket, ami azzal is együtt járt, hogy az Afrika Korps morálja kezdett magasabbra, az SAS-é pedig alacsonyabbra beállni. Márpedig az elmúlt ötezer évben minden katonai vezető tudta, hogy a harci morál néha fontosabb, mint az elsőosztályú felszerelés és a napi 4000+ kalória együttvéve.

A visszaesésnek keserű következményei voltak: az SAS által végrehajtott bevetések egyre kevesebb eredménnyel jártak, egyre magasabbak lettek a veszteségeik (’43 nyarára már csak 9 fő volt életben az originalok közül), s a kudarcok közül is kiemelkedett egy olyan esemény, ami lélektanilag majdnem a padlóra küldte őket: ’43 januárjának végén a németeknek sikerül elfogniuk magát David Stirling alezredest, az élő legendát, az SAS alapító atyját és felkent parancsnokát…

Ez a poszt nem Stirlingről szól, ezért csak röviden arról, hogy a továbbiakban hogyan alakult a sorsa: a németek elfogták tehát, majd egy észak-olaszországi hadifogolytáborba, a Campo 5-be küldték. Innen háromszor is megszökött (az olasz őrség legnagyobb dicsőségére), de mindháromszor ismét elfogták, majd – miután a németeknek tele lett a zsákjuk a talján szövetségesekkel – átszállították a Lipcse melletti Colditz-ban található különleges börtönbe, amelyet kifejezetten az ilyen szökdösős hajlamú, javíthatatlan brit és amerikai tiszteknek tartottak fenn. Innen már csak a háború végeztével, ’45-ben szabadult. A háború után sem tudott megülni a fenekén – de erről egyszer talán majd külön posztot írok. Stirling 1990-ben, alig tíz nappal a 75. születésnapja előtt odahaza, Skóciában hunyt el, immáron lovagként.

Parancsnokságának bő egy éve alatt az SAS több, mint 300 (más források szerint 400-nál is több) ellenséges repülőgépet, 250 egyéb harci járművet (köztük számos hadihajót) és több tízezer hordónyi üzemanyagot semmisített meg, esetenként napokra és hetekre lekötve több ezer ellenséges katonát. 1941 novemberétől 1943 februárjáig körülbelül 1800 németet és 300 olaszt öltek meg, mialatt hozzávetőlegesen 320 saját embert veszítettek (beleszámítva a görög és francia veszteségeket is).

David foglyulejtése után helyettese (Paddy Mayne) és bátyja (William Stirling, itt jobbra) vették át az akkor már 1st SAS Regiment-nek nevezett különlegesek irányítását. Áprilisban átszervezik őket (az SBS-t ekkor választják le róluk), s az immáron „profiltiszta” szárazföldi egység (250 fővel) új (igaz, csak átmeneti) nevet kap: innen kezdve ők a Special Raiding Squadron (SRS, vagyis Különleges Rajtaütési Század, Paddyvel az élén), s otthagyják Afrikát, mert a teendők Szicíliába szólítják őket. William májusban Algériában megszervezi a 2nd SAS Regiment-et, ugyanazokkal a feladatokkal, mint amilyenekkel a nemrégiben átnevezett előd rendelkezett.

Ne, ne kérdezzétek, hogy mi értelme volt az eredeti (egyes) SAS-t átnevezni, ugyanakkor egy hónappal később létrehozni egy másik ezredet, ugyanezen a néven. A felső katonai vezetők agyában logikát keresni néha ugyanakkora kihívás, mint húst találni a parizerben, vagy gyümölcsöt a buborékos üdítőkben.

1943 júliusában megkezdődik a Husky fedőnevű hadművelet, vagyis a szövetségesek szicíliai partraszállása. A 2nd SAS egyik százada Passarónál üt rajta egy német-olasz parti ütegen, egy másik csoportot egyenesen az Etnára dobnak azzal a feladattal, hogy a német-olasz hátországban szabotázscselekményeket hajtsanak végre. Ezalatt az SRS – micsoda meglepetés! – dettó ugyanilyen akciókban jeleskedik Messina, Palermo és Catania körzeteiben.   

Miután a szigetet felszabadították, az amerikai-brit erők hátrahagyják Szicíliát és elkezdik menetelésüket végig az olasz csizmán, észak felé. Itt kerül sor először a később híressé vált négyfős csoportok bevetésére: William Stirling ugyanis (már-már tudományos alapossággal elemezve több száz különleges műveletet) bebizonyítja, hogy ez a létszám az ideális az ellenség hátában végrehajtott akciókra. Nem volt könnyű dolga, mert a Különleges Erők Főparancsnoksága (élükön Roderick McLeod dandártábornokkal, aki kurvajó lövészkatona volt, de nulla különleges műveleti tapasztalattal rendelkezett) nem érezték a különbséget a klasszikus kommandók és az SAS között.

Anélkül, hogy túl mélyen belemennék az elméletbe, pár szóban azért felvázolom Bill Stirling erre vonatkozó elméletét. Nos, szerinte a katonai kommandó elsődleges feladata (a fő erők előtt járva) mintegy utat törni ezeknek: partraszálláskor az első csónakokban (repülőgépeken) utazva előkészítik és kijelölik a terepet a gyalogságnak, a tüzérségnek és a légierőnek, pár órával (esetleg egy-két nappal) a tömegek megérkezése előtt.

Ezzel szemben az SAS elsősorban az ellenség hátában tevékenykedik, ahová napokkal vagy akár hetekkel a tervezett ütközet előtt dobják le őket, ha kell, akár civilben vagy ellenséges egyenruhában, s nem csak a fegyverekre támaszkodnak, hanem a lélektani hadviselés módszereit is alkalmazzák (megtévesztés, dezinformáció, bomlasztás, stb).

Röviden, velősen (és talán egy kicsit leegyszerűsítve): a kommandó ott támadja meg az ellenséget, ahol az a legerősebb, míg az SAS ott, ahol a leggyengébb. A kommandó a sebész, amelyik csonkolja a végtagot, az SAS pedig az akupunktúra-specialista, aki egyetlen tűszúrással megbénítja a kart. Mindkettőre szükség van, de minek vágni, ha szúrhatok is?

1943 végén az SRS-t visszanevezik 1st Special Air Service-re, majd összevonják a 2nd SAS-szel, visszaviszik őket Nagy-Britanniába és létrehozzák a Special Air Service Brigade-et. Ehhez (a két brit SAS-ezreden kívül) továbbra is hozzátartoznak a franciák (3rd SAS és 4th SAS néven), továbbá – új fiúkként – egy belga kommandós század (5th SAS). Az új dandár a kelet-angliai Chelmsfordban kap főhadiszállást, s innen számítva a Frederick Browning altábornagy irányítása alatt levő 1st Airborne Corps-hoz tartozik (akárcsak az összes brit deszantos egység, ideértve az ejtőernyősöket is.).

1944

A nagy partraszállás tervezése elkezdődik, s nem meglepő, hogy az SAS-re komoly feladatok várnak. Fentebb már esett szó a William Stirling és Roderick McLeod közötti szakmai véleménykülönbségekről. Nos, ezek (a D-Day közeledtével) méginkább elmélyültek. A tábornok ugyanis az ejtőernyősökkel együtt küldte volna harcba a teljes SAS-t, s azzal a fő feladattal bízta volna meg őket, hogy a frontvonalban harcoló németek hátába ledobva őket vágják el ezeket a hátországi utánpótlástól, s biztosítsák a partraszállási szakaszok oldalszárnyait. Bill hiába magyarázta, hogy egyrészt az emberei nem erre vannak kiképzeve, másrészt pedig a világ legképzettebb különlegesei sem tudják megakadályozni mondjuk száz, egyenként 23 tonnás Panzer IV-es csatlakozását a frontvonalon harcolókhoz, és nem tudják érdemben felvenni a harcot teszem azt a 21. Panzerdivision húszezer emberével. McLeod hajthatatlannak mutatkozott, s erre Stirling megtette az egyetlen korrekt lépést, amit ilyenkor egy katonai parancsnok megtehet: magában csendesen elküldte az összes tábornokot az anyjába, fennhangon pedig tisztelettel kérte felmentését a 2nd SAS parancsnoki beosztásából.

Noha lemondását elfogadják (Bill a háború további részében minisztériumi irodákban káromkodott csendesen), a lépés sokakat elgondolkoztatott, s amikor két napra rá a másik ezredparancsnok (régi cimboránk, Paddy Mayne) egy tábornoki kihallgatás során kilátásba helyezi a lemondását, a legfelsőbb szint beadja a derekát és az SAS-nek olyan feladatokat adnak, amikre ezeket a srácokat kitalálták: mélyen Franciaországba dobják le őket, ahol a Résistance-szal közösen törnek rengeteg borsot az amúgy is roppant ideges németek orra alá.

Paddy Mayne a saját lemondásán kívül mást is kilátásba helyezett, de ezt (a médiatörvény előírásaira tekintettel) most nem fogjuk részletezni. Legyen elég annyi, hogy szó esett holmi végbélnyílásokról, azokba felhelyezendő fegyvercsövekről, kétes foglalkozású női felmenőkről és különféle szexuális aktusokról. Paddy szerencséjére az ír akcentus miatt mondanivalója nem volt kristálytisztán érthető (máskülönben lazán kapott volna egy lefokozást és 5 év fegyházat elöljárók súlyos megsértése miatt), de a szenvedély átjött a torokhangokon és a félig elnyelt mássalhangzókon.

A háború hátralevő hónapjaiban az SAS folyamatosan cseszegette a visszavonuló németeket: hidakat és vasúti átjárókat robbantott fel, partizánokat és más ellenállókat szabadított ki a fogságból, vonatokat siklattak ki, veszélyes helyzetbe került szövetséges hírszerzőket menekítettek ki a még német uralom alatt álló európai országokból, üzemanyagraktárakat és lőszerlerakatokat semmisítettek meg, német főtiszteket raboltak el és juttattak el a módszeresen előrenyomuló amerikai és brit csapatok hírszerzőinek kezébe, fegyverekkel látták el az ellenállókat, „célzott kiiktatási műveletek” során ellenséges tábornokok, Gestapó-tisztek és ügynökök, valamint más kollaboránsok nyakát vágták el, egyszóval tették a dolgukat.

1945

A német fegyverletételt követően is akadt tennivaló bőven. Ott volt például a Norvégiában rekedt és állig felfegyverzett 300 ezer német katona, akikkel mégiscsak kellett kezdeni valamit. Hát kezdtek is: a helyszínre utazott a két brit SAS ezred (összesen 845 fő, Mike Calvert dandártábornokkal, az új parancsnokkal az élen), akik az Apostle fedőnevű művelet keretein belül, nem egészen három hónap alatt úgy megszervezték a több, mint negyedmillió német katona lefegyverzését, elsődleges azonosítását és hazaszállítását, hogy egyetlen lövés sem dördült.    

És mai posztunk végére ismét egy kis statisztika: a partraszállástól a német kapitulációig eltelt 11 hónap alatt, nyugat-európai műveletei során az SAS 2088 németet (és olaszt, valamint kollaboránst) ölt meg (köztük 18 tábornokot), 7733-at sebesített meg, 4784-et ejtett közvetlenül foglyul, s több, mint 18 ezer ellenséges katona megadását idézte elő közvetett módon. Több, mint 700 harci járművet semmisített meg (köztük közel száz repülőgépet és 140 harckocsit), 37 katonai vonatot siklatott ki, hat repülőteret tett használhatatlanná, tizennyolc nagyobb és kábé ötven kisebb hidat repített a levegőbe.

S a serpenyő másik tányérja: 278 saját halott, ötszáznál is több sebesült.

1945 őszén (számos – nem-konvencionális hadviselésre kiképzett – brit alakulathoz hasonlóan) az SAS-t feloszlatják: a franciák és a belgák hazamennek, a két brit ezredtől pedig októberben vesznek búcsút. Az akkori brit politika (és hadvezetés) a békekötést követő mámoros időszakban úgy gondolta, hogy ilyen típusú alakulatokra Őfelsége kormányának soha többé nem lesz szüksége.

Hogy mi (és miért) történt ezután, a következő, harmadik részből megtudhatjátok.