A család két felnőtt tagjáról viszonylag keveset tudunk: a férfi a végnapjait élő, egykoron dicsőséges római hadsereg középvezető jogállású tisztje volt, a nő pedig (aki – radikális olvasóink hergelésére mondom – Judeából származott) háztartásbeli. Az egyre izmosodó új vallást főleg a mama gyakorolta, de a papától sem állt távol, hogy az olykor véres eredménnyel járó, de munkaköri kötelességének számító kardforgatás után elmormoljon egy-egy Miatyánkot.

Az ő gyermekük volt Georgios, akiről a következő évszázadokban számos kimagasló ember kapta a nevét, királyok tucatjától kezdve Funár Györgyig. Lévén, hogy blogunk rendvédelmi témákat is zászlajára tűzött, illendő megemlékeznünk róla, már csak azért is, mert ő a Magyar Rendőrség védőszentje.

Miként az a heteroszexuális érdeklődésú fiúgyermeket nevelő katonacsaládoknál az elmúlt évezredekben gyakran előfordult, a kis György már egészen kiskorától kezdve vonzódott a fegyveres testületekhez; az iskolában is történelemből jeleskedett, és gyakorlatilag minden születésnapjára kardot kért távirányítható versenyautó vagy csattogó szárnyú kerekes falepke helyett.

Édesapja halálát követően özvegy anyja összepakol, kézenfogja és visszatérnek a Közel-Keletre, ahol a néhai atyja katonai tehetségét megöröklő, felcseperedő György huszonévei elején már százados, pár évvel később pedig helyőrségparancsnok és kábé ezredes. Olyan kiváló (és a mai napig roppant ritkának minősülő) főtiszti erényekről tesz tanúbizonyságot, mint az antialkoholizmus, a felelősségvállalás bátorsága, valamint a szexuális kicsapongás minden formájától való merev elzárkózás.

György erkölcsiségét csak egy erőltetett hasonlattal tudjuk igazán érzékeltetni: ha ma élne és traffipaxos rendőr lenne, soha nem bírságolna zsebre. SOHA.

Az ígéretes katonai életpálya azonban derékba törik, amikor az addig a vallási toleranciájáról ismert Diocletianus császár bizonyos Galerius tippjeire hirtelen átmegy keresztényellenesbe: 297-ben rendeletet ír alá, melyben felszólítja az államigazgatás keresztény vallású tisztviselőit, hogy válasszanak: vagy elkezdenek pogány isteneket imádni, vagy takarodjanak a francba.

György karakán fickó volt, és csak gyermekszobája hangulatának emléke akadályozza meg abban, hogy felmutassa középső ujját az uralkodónak. Mivel egy katonának már akkor sem hozott szerencsét, ha beintett a politikának (hacsak nincs mögötte nyomatékul egy-két páncélos hadosztály vagy a teljes titkosszolgálat), hősünk szopóágra kerül: az Úr 303. évének egyik tavaszi hajnalán a császárhű testőrség rátöri az ajtót és beviszik kihallgatásra.

Borzalmas kínzások következnek, de az akkor még mindig csak 28 éves főtiszt fittyet hány a kerékbetörési, fojtogatási és perzselési kísérleteknek: hitét nem tagadja meg. A császári vallatók csődöt mondanak, egyikük a kudarcélmény következtében még idegösszeomlást is kap, s később munkalélektannal foglalkozó pszichológus általi kezelésre szorul.

A több napig tartó hercehurca végén az uralkodó érzi, hogy itt a személyes tekintélye forog kockán és dönt: a makacs Györgyöt le kell fokozni, majd a virtuális vállap-letépést követően a fejét kell venni.

Minderre 303. április 24-én (más források szerint egy nappal korábban) kerül sor.

A sárkányos affér

György állandó jelzője 1600 éve a Sárkányölő; megfestett, szoborba öntött vagy faragott alakja majdnem mindig egy fehér lovon ül, előtte a földön sárkány fetreng, akibe éppen vagy a lándzsáját meríti, és/vagy lovával tapostatja a szerencsétlen állatot. Lássuk, hogyan érdemelte ki ezt az epiteton ornanst (csak hogy lássátok, milyen művelt vagyok):

301-ben történt, hogy elöljárói utasításra György (akkor még csak) alezredes kivette a két éve felhalmozódott pihenőszabadságát és ki nem fizetett túlóráit (amelyek – a neki járó különleges bevetési pótléknak és parancsnoki pótszabadságnak köszönhetően – elérték az 59 napot) és hűséges lovára ülve nekivágott a környéknek. Nem volt semmiféle speckó előzetes elképzelése; simán körül akart csak nézni, szunyókálni valami cédrus tövében, esetleg bajvívni pár ellenséggel, meghódítani egy-két szomszédos tartományt, imádkozni, ilyesmi.

Egyik nap (úgy alkonyat tájékán) pont Bejrút (mások szerint Kürosz, esetleg Lüdda) mellett poroszkált, amikor jajveszékelő emberek csoportjára lett figyelmes. Édesanyjától úgy tanulta, hogy ha síró embert lát, menjen oda, köszönjön a napszaknak megfelelően, igazolja magát és azonnal intézkedjen. Odasietett hát és megtudta a következőket:

A város ivóvízellátását biztosító forrást egy sárkány által irányított magánvállalkozás felügyeli; a szörnyeteg eddig naponta egy juhot kért a zavartalan szolgáltatásért, de az utóbbi időben vérszemet kapott (vagy túl sok pornót nézett valami fizetős csatornán), mert a birka helyett hetek óta már egy szüzet követel.

Víz nélkül a városnak szarral meszeltek, ezért a lányokat (mert a fenevad heteró fiúsárkány volt) sorshúzás útján jelölték ki, s mivel a közösség roppant demokratikus volt, ezen minden olyan leánygyermek részt vett, aki nem tudott nőgyógyászati igazolást felmutatni arról, hogy elveszítette érintetlenségét.

Mondanom sem kell talán, hogy akkoriban a településen a nőtlen nőgyógyászok kerestek a legjobban, de ez egy másik történet.

Szóval az adott napon a helyi herceg (vagy főpolgármester, esetleg az önkormányzat költségvetési bizottsága elnökének) leánya húzta a legrövidebb gyufát, ezért most pont őt kísérik a sárkányfészek felé.

El bírjuk képzelni, Györgyben mennyire felment a pumpa (ráadásul napok óta nem volt alkalma csatázni egyet), úgyhogy félrelökdösött mindenkit, biztos ami biztos alapon még szemügyre vette egyszer a hercegnőt (maradjunk ennél a verziónál), aprólékosan átböngészte a lány érintetlenségéről szóló orvosi bizonylatot, majd lóra szállt és kivágtatott a sárkány telephelyére.

Ott rettenetes összecsapás kezdődött, kő kövön nem maradt, a bámészkodók meg csak egyre gyűltek. Előkerültek a „Hajrá György, vesszen a sárkány!” feliratú transzparensek, s a hátsó sorokban egyes élelmesebb helybéliek már hozták is az összecsukható székeket, amiket jó pénzért ki lehetett bérelni; felbukkantak a szotyola- és párizsis zsemle-árusok, sőt, az egyik terjedelmesebb szikla tövében két prostituált is a fickósabb kedvű nézők rendelkezésére állt.

A kétszer 45 perces menet végén György diadalmasan felmutatta a sárkány levágott fejét (ennek a nyomorultnak csak egy volt, de ne értsetek félre: ezzel nem kisebbíteni akarom mindenki kedvencének teljesítményét, csak megjegyzem, hogy a legkisebb királyfinak azért nehezebb dolga volt…)

Hogy a mérkőzés után mi történt a hercegkisasszony és György között, nem tudjuk. Csak arról van információ, hogy a sárkányhúst megszárították és még négyszáz év múlva is lehetett ilyen apró kis aszalt-darabkákat vásárolni a város főterén; igaz, akkor már csak a nagyon hülye turisták dőltek be az eredetiséget igazoló pecsétes papíroknak.

Utóélet

Györgyöt 494-ben avatták szentté, és népszerűsége azóta is töretlen; szakmák, foglalkozások, városok, sőt: államok tekintik védőszentjüknek. A teljesség igénye nélkül említsük meg, hogy az országok közül Anglia, Grúzia, Görögország és Portugália, a városok közül Bejrút, Ljubljana,  Moszkva, a szakmák közül (igen stílszerűen) a mészárosok és hentesek, juhászok, a katonák, valamint az egyéb rendvédelmi dolgozók patronálója; mint ilyen, például az egész bolgár hadsereg védőszentje. A cserkészek is nagyon bírják – gondolom, a hercegnős momentum legalább annyira fontos nekik, mint a sárkányos mozzanat.

A Szent György-kereszt is közismert szimbólum, nemcsak Anglia lobogójából. Állítólag a keresztesek ezt viselték köpenyeiken úgy ezer évvel ezelőtt.

Amikor a rendszerváltást követően a magyar társadalomban sikoltó igény mutatkozott védőszentek iránt, a Magyar Rendőrség választása Szent Györgyre esett. Az ORFK központjában annak idején átadott imaszoba szervesen kiegészíti a hazai bűnüldözésről  és rendvédelemről általánosan kialakult képet, aminek – remélhetően olvasóinkkal együtt – csak örülni tudunk.