A hadtörténelemmel foglalkozók tudják, hogy a svédek nagy királya, Gusztáv Adolf egyike volt a legtökösebb kora újkori király-hadvezéreknek. Ahogyan az közismert, Észak Oroszlánja – számos erénye mellett – arról is híres, hogy gyakorlatilag az első sorozott, jól kiképzett nemzeti hadsereget hozta létre Európában.
De azóta? Vajon mit/kit tud letenni a különlegesek asztalára a közel kétszáz éve békében élő, semleges Svédország?
Nos, például őket: a dragonyos vadászokat, akiket az amerikaiak egyszerűen csak Észak Rangereinek neveznek – talán nem véletlenül.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A huszadik század érdemi katonai szereplőit szép lassan sorra vettük, már-már ott tartottunk, hogy a másodlagos frissességű hollandokat és portugálokat kezdjük cincálgatni, amikor jelen sorok írója a falán elterpeszkedő térképre nézett és megállt benne a szisztolé: Bazmeg – mondta kulturáltan, mintegy önmagának -, azokról a köcsög franciákról majdnem megfeledkeztünk!!!
Valljuk be: zaklatott történelmünk, továbbá Jókai, Gárdonyi és hasonszőrű (általunk amúgy roppant tisztelt) írótársaik sokat tettek azért, hogy a „török katona” jelzős szerkezet hallatán az átlagmagyar lelki szemei elé évszázadokon keresztül a bugyogós, lehetőleg félszemű, görbe karddal hadonászó, punkos frizurát viselő janicsárszerű képződmény képe ússzon be a félhomályból. Ezt az imázst fogjuk ma egy kicsit szétzilálni, mégpedig a török ejtőernyős kommandósok bemutatásával.
A britektől már szerepeltek ezeken az oldalakon a 
Az elmúlt hónapokban a koreai félszigeten túl sok dolog nem történt, ha leszámítjuk a Kedves és Szeretett Vezető halálhíréről szóló, heti rendszerességgel ismétlődő, de sajnálatos módon mindeddig kacsának bizonyult híreket, illetve a kommunista Korea próbálkozásait, hogy a Btk. 323.§.-ba (zsarolás) ütköző módon egy kis lóvét meg rizset szerezzen a művelt Nyugattól nukleáris próbálkozásai beszüntetése ellenében.
Az alvó számlák, a kakukkos óra és a tejcsokiban utazó Milka-tehén országa nem tartozik azon régiók közé, amelyek említésekor – egyfajta militáris pavlovi reflexként – különleges alakulatok képe ugrana elő a katonai témák iránt érdeklődők memóriájából. Persze 
Az elmúlt századokban a Balkán mindig kitermelte magából azokat a kemény katonákat, akik a történelem viharai közepette gondoskodtak arról, hogy legyen elég baráti torok borral vagy pálinkával megöntözendő, és ellenséges, amely késsel átvágandó. Az egykori Jugoszlávia első számú, legnépesebb nemzetét lehet kedvelni vagy gyűlölni (szó ami szó: velünk, magyarokkal mindeddig olyan túl sok jót nem tettek), de azt, hogy ha muszáj, nagyon tudnak harcolni, senki sem vitathatja el tőlük.
Ha jól utánagondolok, eddigi különlegeseink között nem szerepeltek olyan csapatok, akik főállásban, esetenként kötésig jéghideg (tenger)vízben gázolva – farkasszemet nézve az ezzel automatikusan együtt járó húgyúti megbetegedések és a sós víz bőröregítő hatása bestiális kettősének rémével – szereztek volna harci dicsőséget hazájuknak; sőt, úgy emlékszem, tősgyökeres angolszász-brit katonai egységet sem mutattunk még be tisztelt olvasóinknak (az Isten szerelmére: a 
Ahogyan azt olvasóink tapasztalhatták, az utóbbi hetekben meglehetősen elhanyagoltuk kedvenc különlegeseinket. Nem magyarázkodunk; tudjuk, hogy egyszerűen nincs mentségünk; a büntetést emelt fővel fogadjuk. Jelen posztunkban megpróbálunk köszörülni egy kicsit a csorbán, méghozzá nem is akárkik segítségével: mai főszereplőink a legendás olasz katonai virtus legfőbb képviselői, a talján ejtőernyősök.
A Föld második legnépesebb államaként India nem csak autógyártásával, hanem hadseregével is igyekezett lépést tartani a fejlettebb országokkal. Nem kell csodálkozni azon, hogy az elsődleges mintát az egykori gyarmattartó, a nagy példakép, a szeretve gyűlölt és tisztelve lenézett Egyesült Királyság szolgáltatta.
Míg szerényebb védelmi (?) kapacitással rendelkező országok hadserege esetében a „különlegesek” főnév hallatán az embernek egy-két, maximum három alakulat ugrik be, az Egyesült Államok ilyen szempontból maga a bőségszaru: az USA-ban speciális egységből is több van, mint a Magyar Honvédségben lövészszakaszból.
Eddigi fennállása óta a Tiborublog házigazdája többször igyekezett azt bizonyítani, hogy véleménye szerint a vegytiszta katonai vagy titkosszolgálati erények előtti főhajtás gyakorlatilag független a posztokban megörökített korszaktól, egyenruhától és a feldolgozott személy (vagy alakulat) mögött álló ideológiától. Egy jó katona (vagy kém) akkor is jó katona (vagy kém), ha német, izraeli, amerikai vagy orosz zászló alatt teszi a dolgát, aki pedig ezt kétségbevonja, az vagy nem ért a területhez, vagy elvakultan gondolkozik. 
Melyik fiúgyerek ne akart volna háborúzós játszadozás közben mesterlövész lenni? Számtalan filmben megcsodálhattuk a látszólag egyszerű feladatot: tetőtől talpig terepszínben ülsz egy fa vagy szikla tetején, esetleg a szénakazalban vagy 
Igen, jól olvassátok; a nevezetes 
Az amerikai hadsereg ejtőernyős fegyvernemének nemcsak a születése napját, de óráját is pontosan lehet tudni: 1940. július elseje, hétfő reggel 07.00 óra; a Georgia állambeli Fort Benning kiképzőbázis fellobogózott alakulóterén a 29. Gyalogos Hadosztály ott felsorakoztatott 50 emberének (48 sorállományúnak és két tisztnek) ünnepélyes parancsismertetést tartanak, melynek értelmében létrejön a US Army első, kísérleti ejtőernyős szakasza.
Folytatjuk az amerikai rangerektől szóló írásunk második részével, amelyben a koreai háború utáni időszakkal foglalkozunk, kitérve pár olyan konkrét háborúra is, amelyből az erdőkerülőkből lett különlegesek derekasan kivették a részüket.
Blogunk szorgalmas olvasói tudják, hogy az amerikai hadsereg sohasem szűkölködött különleges alakulatokban: mi is írtunk már a 
Komoly összegben mernék fogadni arra, hogy ezer magyar megkérdezett katona közül a címben szereplő szót talán egy sem ismeri. Ezen olyan nagyon nem csodálkozom…
