Érzékeny műhelytitokkal kezdem, de csak azért, mert tudom, hogy köztünk marad.
Amikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy ki is legyen a Tiborublog titkosszolgálati sorozatának következő alanya, rájöttem, hogy a pártatlanság, az objektivitás és a kiegyensúlyozottság fenntartása érdekében itt az ideje, hogy megint egy olyan figurát válasszak soron következő főhősnek, aki Sorge doktorral, Abel ezredessel vagy Kim Philbyvel ellentétben nem a szovjeteknek, hanem ellenük kémkedett. Körülnéztem a piacon és – nem először – rájöttem, hogy a választék bizony nem is olyan nagy; mintha az elmúlt nyolcvanakárhány évben Moszkva ügyesebb lett volna Washingtonnál, Londonnál vagy Berlinnél. Vagy a nyugatiak ennyivel kevesebb esetben buktak volna le?
Nem tudom, de most nem is akarok ezen filózni. Koncentráljunk inkább Adolf Georgijevics Tolkacsovra, (Tolkacsevre? – mindkét verziót láttam már), akiről szerintem sokkal kevesebben hallottak, mint mondjuk Mata Hariról, pedig legalább egy nagyságrenddel nagyobb formátumú kém volt – két nagyságrenddel kisebb csípő- és mellbőséggel.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ez a poszt akkor keletkezett, amikor az ominózus orosz-grúz „háború” kitört. Noha annak már lassan négy éve (aki elfelejtette volna: 2008 augusztusát írtuk), a cikk alapkövetkeztetései, illetve az ebben rögzített tények a mai napig érvényesek. 
Amikor 1915-ben az olasz csapatok a Dolomitokban elkezdték feszegetni az osztrák-magyar pofonosláda tetejét, a Monarchia katonai vezetői meg voltak győződve arról, hogy egyedül is el tudnak bánni a spagettifaló taljánok szedett-vedett seregével.
Mit szólnátok, ha a harmadik részt szeptemberre időzíteném?
Hírszerzőkkel foglalkozó sorozatunk újabb, sokak által régóta várt állomásához érkezett. Mai posztunk azt a – szinte lehetetlennel határos – célt tűzte maga elé, hogy bemutassa olvasóinknak azt a szovjet kémet, akit 1957-ben az USA Igazságügyi Minisztériuma Belbiztonsági Főosztályának vezetője, William Tompkins főügyész-helyettes nemes egyszerűséggel csak úgy nevezett: a hírszerzés világbajnoka.
Azt már eddig is elég sokan rebesgették, hogy a titkosszolgálatok (roppant felelősségteljes feladataik maradéktalan teljesítése érdekében) néha bizony köztörvényes bűnözők szolgálatait is igénybe veszik, noha ez természetesen csak a külföldiekre igaz; magyar gumitalpú cég SOHA nem tenne ilyet, ezzel mindannyian tisztában vagyunk. 
Brutálisan számító, kegyetlen és skrupulusok nélküli emberek tekintetében a szovjet/orosz történelem tényleg nem szorul importra; a Rogyina históriájának évszázadai során a Nagy Földön bőven termettek olyanok, akik – mindössze egy emberi élet időtartama alatt – annyi keserűséget, nyomorúságot és halált szórtak szerteszét, amennyivel egy átlagos ország évszázadokig ellenne.
A címben szereplő furcsa szavak írül íródtak (hehe), és szó szerinti fordításban annyit tesznek: Írország Békeőrsége. Igen, a szerző (nem is annyira) titkos kedvencét, az ír rendőrséget, a szerintem legpolgárbarátabb és legrokonszenvesebb rendfenntartó szervezetet röviden bemutató posztunk következik.
Noha a kalózkodás egyidős a vízre szállt emberrel és az elmúlt ötezer évben egyetlen napra sem szűnt meg, nagyipari módszerekkel történő gyakorlása az utóbbi tíz-tizenkét esztendőben vívta ki magának a vezető hírekben történő újabb felbukkanás jogát. 
A német szövetségi 
Ha jól számolom, három hónapja nem jelent meg különlegesekről szóló poszt a Tiborublogon; utoljára 
Egy hajdani belső közvéleménykutatáson mai posztunk főszereplője toronymagasan végzett az élen, megelőzve három másik versenytársat. A név minden magyar irodalomkedvelőnek és Rejtő-rajongónak ismerős lehet. Ki ne tudná, hogy az igazi Trebitsch a méltán híres St. Antonio uralkodó főherceg kebelbarátja, s nem mellesleg a borneói Fahéj Tanya intézőjét tisztelhettük benne (már ha hiszünk neki). És csak az ellenségei híresztelték róla, hogy ő valójában Buzgó Mócsing…
