Az első részben megismerkedtünk azzal az – egyhangúnak korántsem mondható – életpályával, melynek lokális végpontján, 1962 januárjában ott áll hősünk, Kamal Amin Saabet, Argentínából hazatelepült szír üzletember bőrében és fürkésző tekintetét Damaszkuszra veti.
Innen folytatjuk tehát Elijahu Kohen történetét – s hogy lesz-e harmadik rész, az csak a poszt írása közben fog eldőlni… bizony-bizony…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….



Kémekről és hírszerzőkről szóló minisorozatunk nem lehet teljes a zsidó állam egyik legsikeresebb gumitalpújáról szóló poszt nélkül. Ez a pali a hatvanas évek első felében olyan dolgokat vitt véghez a Közel-Keleten, amelyeket Torontótól Párizson keresztül Moszkváig azóta is tanítanak a spionhistóriai kurzusokon, és biztosak vagyunk abban, hogy a legenda kialakítása, a beépülés és a közvetett befolyásolás speckolok végén sorra kerülő számonkérésekkor minimum két kérdés kapcsolódik hozzá.
A Tiborublog házigazdája (hasonlóan olvasóink döntő többségéhez) elkötelezett környezetvédő: nem dobálja szanaszét a sörösdobozokat, nem gyújt tábortüzet benzinkutak közvetlen szomszédságában és elviszi az üres lőszerhüvelyeket a színesfém-kereskedőkhöz.
Te mekkora összeget lennél hajlandó feltenni egy fogadáskor arra a forgatókönyvre, hogy a világ (egyik) szuperhatalmának legbefolyásosabb és anyagiakkal bőven eleresztett titkosszolgálata évtizedeken keresztül megpróbál eltenni láb alól egy külföldi politikust, de kísérletei rendre kudarcba fulladnak?
Izrael, s ezen belül a zsidó állam hadserege kiemelkedő helyen található minden olyan szakember (és laikus) érdeklődési körében, aki (bármilyen okból) a különböző speciális egységekkel foglalkozik. A zsidó különlegesek múltja és jelene joggal kelti fel a terület iránt érdeklődők figyelmét. Régi olvasóink többször kinyilvánították, hogy szívesen olvasnának róluk, s a szerző most régi tartozását rója le ezzel a poszttal.