Az elmúlt napokban – egy késes-robbantásos merénylet kapcsán – ismét hallatta hangját a kínai hatóságok által következetesen és kategorikusan terroristának aposztrofált, és döntő többségben ujgurokból álló Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom. Mivel az ujgurokhoz bennünket állítólag ősrégi vérségi kötelékek fűznek (amire mérget azért senki ne vegyen), nézzük meg egy kicsit közelebbről: kik is ők, és mit akarnak?

Kínai, iráni és görög források már az időszámításunk előtti harmadik században beszámolnak a közép-ázsiai harcias ujgur törzsekről („fehér emberek hosszú, világos hajjal” – ahogyan egy korabeli kínai utazó látja őket), akik a Sárga folyó és a mongol sztyeppék között éltek. Az évszázadok során a szomszédos, kisebbrendűségi komplexussal igazán nem vádolható Középső Birodalom mindig is megpróbálta bekebelezni őket, ha nem egyéb, már csak az itt húzódó – és nagyon komoly gazdasági hasznot hajtó – Selyemút feletti totális ellenőrzés okán. A hivatalos kínai álláspont szerint Hszincsiang (vagyis az „új határvidék”) már az időszámításunk előtti első században a Mennyei Birodalom szerves részévé válik – persze ezzel a dumával az ujgurok (akiknek őseit a bizánciak „fehér hunoknak” nevezték) nagyon nem értenek egyet.
A nyolcadik században már igazi államuk is van, melynek legfontosabb szövetségese a déli szomszéd, Tibet, illetve az egyre erősödő, és a nyugat felől egyre komolyabb geopolitikai nyomást kifejtő iszlám. Véres csatákban rendszeresen megütköztek mindenkivel a környéken, s a harcok eredményeként sikerült részleges függetlenségüket megőrizniük, természetesen holmi esetenkénti adófizetés, illetve – szükség esetén – katona-kiállítás fejében. Érdekes módon többször a kínaiak oldalán forgatták a fegyvert, a többi nomád nép elleni harcok során, s ezt a történelmi momentumot Peking azóta is előszeretettel hangsúlyozza, amikor az ujgurokból „történelmi szövetségest” próbál visszamenőleg fabrikálni.

(Ismerős minták a szőnyegen, ugye? Igen, ez bizony ujgur termék…)
A középkori (meglehetősen zaklatott) ujgur történelemből egyetlen históriai pillanatot feltétlenül szükséges kiemelnünk, ennek – nem túlzás! – világtörténelmi jelentősége miatt: 751-ben, a közép-ázsiai Talass folyó völgyében az egyesült ujgur-muszlim-tibeti seregek hatalmas győzelmet aratnak a területre benyomulni szándékozó kínai Tang dinasztia reguláris csapatai fölött; visszaverik őket s ezzel eldőlt, hogy ez a vidék lesz egyfelől az iszlám, másfelől a kínai civilizáció közötti kulturális és földrajzi törésvonal. Az ujgurok földjét (Ujgurisztánt) Kelet-Turkesztánnak is nevezik, s mint ilyen, (számukra) sajnálatos módon a kínai érdekszférába kerül.

Lám, már Huntington előtt tizenhárom évszázaddal nyilvánvaló volt, hogy törésvonal mentén lakni sosem volt jó program.

Nagyjából ezer év viszonylagos békés egymás mellett élést követően (ahogy a középkínai közmondás is állítja: az apróbb háborúk csak erősítik a barátságot), a 19. század utolsó negyedében – finom brit noszogatásra, hiszen tizenöt évvel vagyunk a második ópiumháború után – a Csing dinasztia hadserege behatol Ujgurföldre és elég csúnya dolgokat visz véghez a bennszülöttek között.

Viktória királynőt joggal nyugtalanította az orosz cár egyre nyilvánvalóbb érdeklődése Kelet-Turkesztánt illetően, és úgy volt vele, hogy közvetlenül nem kezdene el hepciáskodni az amúgy távoli rokonnal, viszont a kínaiak (főként angol pénzből finanszírozott) nyomulása jó szolgálatot tett a Brit Birodalomnak.

A kínai történelemkönyvek és történészek ezt az akciót szerényen pislogva csak „Hszincsiang tartomány megalakításának” nevezik; az ujgurok egymillió lemészárolt civilről, felgyújtott településekről és kínai alapossággal végrehajtott, módszeres állami terrorról beszélnek.

1884 és 1949 között a régió kínai katonai kormányzóságként létezett. Az ujgurokra mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy sztoikus nyugalommal beletörődtek volna sorsukba: a kínai császári uralom 65 éve alatt gyakorlatilag folyamatos volt a lázadás, napirenden voltak a felkelések, akárcsak az ezeket menetrendszerűen követő megtorlások, melyek során nem számított rendkívülinek, amikor egy-egy alkalommal – mintegy pedagógiai célzattal – több száz ujgurt végeztek ki nyilvánosan.

A fegyelmezés másik, igen elterjedt és a katonaság által közkedvelt módszere az volt, hogy 10 – 12 éves ujgur leánygyermekek ezreit szakították ki a családból és pekingi vagy sanghaji bordélyházakban helyezték el őket, vagy – simán feleségnek szánva – gyakorlatilag odaajándékozták a lányokat a hazatérő katonáknak. Nem tudom, melyik verzió lehetett a nagyobb karrier szerencsétlen gyerekeknek.

Ujgur források szerint ez utóbbi gyakorlat (tehát a fiatal nők hátországba telepítése) a mai napig működik a lassan krónikus nőhiánnyal küzdő Kínai Népköztársaságban is.

A második világháború előtt három, majd azt követően öt évig létezett az ujgurok (és a velük együtt élő más nemzetiségek: türkmének, kirgizek, tádzsikok) független állama, a Kelet-Turkesztáni (Iszlám) Köztársaság, de Sztálin és Mao lokális egyezségének megfelelően 1949-ben a kínai hadsereg ismét bevonul a területre, s az ujgurokat „békés úton felszabadítja”. Hogy mennyire volt békés, arról ismét csak megoszlanak a vélemények, s hogy mi alól, azt csak a pekingi ideológusok tudnák megmondani, ha akarnák.

Napjainkra Törökország vált Ujgurisztán legnagyobb (ugyanakkor nagyon diszkrét) barátjává; a diszkréció azért is szükséges, mert neadjisten egyszer valaki az ujgur kérdést párhuzamba állítja a kurdokkal és kész a katasztrófa Ankarában…

Az egykori Ujgurisztánt jelenleg Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartománynak (Xinjiang Uygur Zichi Qu) hívják; ez a Kínai Népköztársaság északnyugati egyhatoda. A mintegy tizenhat magyarországnyi (!) területen közel húszmillióan élnek, de az ötvenes-hatvanas évek intenzív betelepítési hullámainak következményeként az ujgurok aránya 50 százalék alá csökkent. Ez a tény azonban nem akadályozza abban az ujgurokat, hogy – egyre erőszakosabb módszerekkel – egy önálló, független állam létrehozását szorgalmazzák. Első lépcsős követelésként a kisebbségi jogok számonkérése van napirenden, a tartományban ugyanis minden komolyabb állami és párt-beosztás han (azaz betelepült kínai) kézben van.

Ha megnézzük ezt a térképet itt alul, arra lehetünk figyelmesek, hogy a jelenlegi KNK területének mintegy 30 százaléka finoman szólva nem ősrégi kínai föld; Tibet problematikáját valamennyien ismerjük, Ujgurisztánról most beszélünk, Belső-Mongólia pedig hasonló pályaívet tudhat a magáénak, mint Kelet-Turkesztán – ütközőzónaként kezdte, kérészéletű államként folytatta, kínai „autonóm” tartományként fejezte be a népköztársaság kikiáltása után.

Peking – kihasználva, hogy a számtalan ujgur autonomista szervezet és mozgalom közül kettő bizonyíthatóan kapcsolatban állt az al-Kaidával (egyikük a bevezetőnkben már említett Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom) – habozás nélkül terroristának és vallási szélsőségesnek bélyegez minden kisebbségi egyesületet a tartományban, a bélyeggyűjtőktől az ebtenyésztőkig, amennyiben azok a „függetlenség” szó körülírásával akár kísérleti szakaszig eljutnak. Számos pezsgősüveget nyitottak ki a kínai fővárosban, amikor kiderült, hogy a guantanamói börtöntámaszponton ujgurok is élvezik Uncle Sam vendégszeretetét.

Az elkövetkezendő száz évben Ujgurisztán Kínától történő elszakadásának körülbelül akkora valószínűsége van, mint annak, hogy a dalai láma lesz a Kínai Kommunista Párt főtitkára. A nemzeti önérzet szava mellett figyelembe kell venni, hogy 1961 óta Kína ebben a – kétségkívül ritkán lakott – tartományban hajtotta (hajtja?) végre nukleáris kísérleteit (a Taklamakán sivatag mellett található Lop Nor bázisról talán sokan hallottak), ráadásul az itteni altalajkincsek nélkülözhetetlenek a kínai gazdaság számára. Arról pedig végképp nem is beszélve, hogy Ujgurisztánon keresztül érkezik a kazah kőolaj a kínai hátországba.

Az elmúlt években Peking számtalan ujgurisztáni mecsetet és iszlám iskolát záratott be, több tízezer muzulmánt vett őrizetbe, s mindezt nagyon ügyesen, a napjainkban az állami erőszakszervezeteket szinte mindenre feljogosító, terrorizmus elleni fellépés jegyében. Kína nem habozik jelentős nemzetközi érdekérvényesítő képességét bevetni annak érdekében, hogy a külföldre menekült – általa szélsőségesnek bélyegzett – ujgur mozgalmárok ott se érezzék biztonságban magukat.

Mit ne mondjak: nem is érzik.

Az Ujgur Világkongresszus (Dunya Uyghur Qurultiyi) nevű pártnak otthont adó Németország diplomáciai csatornákon szinte havi rendszerességgel szokta kikérni magának a „fokozott kínai érdeklődést”, amibe olykor még emberrablási vagy gyilkossági kísérlet is belefér – természetesen egyetlen ilyen eset sem köthető bizonyítható módon a pekingi hatóságokhoz. 2004 óta pedig Washingtonban működik a magát Kelet-Turkesztán Száműzött Kormányának nevező politikai szervezet (Dogu Türkistan Süngündeki Hükûmeti). Mondanom sem kell talán, hogy ezek ketten (a németországi és az amerikai ujgur szervezet) nem ismerik el egymást és gyakran kölcsönösen anyáznak is, tehát lehet abban valami, hogy a rokonaink.
1996 óta a tartományban különleges rendőri és katonai alakulatok tartózkodnak, és a belügyi adminisztráció nagyszabású, komplex műveletsorozatot indított a szakadárok ellen, amelynek a mai napig nincs vége. Gergényi nyugállományú rendőrtábornok megnyalná mind a tíz ujját, hiszen másfél millió négyzetkilométeres műveleti területről legerotikusabb álmaiban sem ábrándozhatott.