Sokat gondolkoztam, hogy bevállaljam-e ezt a posztot,  hiszen bolygónkon – a francia Idegenlégión kívül – talán nincs még egy olyan katonai egység, amelyről ennyit írtak volna, mint róluk. Aztán hallottam, hogy Chuck Norris pont holnap lesz 71 éves, úgyhogy döntöttem: blogunk ennyivel tartozik neki. Százezer információ kimaradt, tízmillió kiegészítés is jogos lenne. Aki úgy érzi, a kommenteknél hozzájárulhat a poszt tartalmasabbá tételéhez; Chuck biztosan hálás lesz neki.

Hivatalos – és hosszú – nevén az Amerikai Egyesült Államok Hadserege Különleges Erőinek 1. számú Műveleti Osztagáról esik pár keresetlen szó a továbbiakban.

Következik a Delta Force.

A számtalan kommandós könyv és akciófilm központi helyét elfoglaló, már-már a misztikum határát súroló különleges amerikai szupercsapat 1977. november 19-én alakult az USA-ban, First Special Forces Operational Detachement Delta hivatalos elnevezéssel. Keresztapja, kitalálója, kezdeményezője, első parancsnoka, egyszóval mindenese az amerikai Különleges Erők (Special Forces) ama Charles Beckwith nevű ezredese volt, aki a vietnami háborúban gondoskodott arról, hogy személye ne kimondottan az indokínai gyermekmondókák és altatódalok központi alakjává magasztosuljon.

Az ötletet Beckwith ezredes is a jó öreg Albionból lopta, még főhadnagyként: amikor 1963 májusában hazatér az angliai Herefordban, a brit SAS központjában eltöltött közel egyéves tanulmányútjáról, felnyírt frizurájú fejébe belefészkeli magát a gondolat: kell egy csapat az Államokban is…

Washington azonban kemény diónak bizonyul. A Fehér Ház és a Pentagon egyöntetűen vallja: az USA nem minősíthető a terroristák célpontjának, semmi szükség Beckwith hibbant ötletének megvalósítására. Telnek-múlnak az évek, elérkezik 1972, a müncheni Olimpia tragédiájával, majd 1976, az entebbei repülőtér eseményeivel, továbbá Mogadishu, ahol a (nyugat)német GSG-9 lép fel a túszmentő akciók színpadán… Szó szót, esemény eseményt követ, mígnem az akkorra már jócskán őszülő ezredes szűkszavú telefonüzenetet kap a Hadügyből: Col’nel, do it! A belső legendárium szerint maga Jimmy Carter szemelte ki a magasztos feladatra.

A toborzás azonban nehezen akar beindulni: a potenciális vetélytársak (a US Rangers – akikről még a héten írunk – és a valamikori „anyacég”, a Special Forces) titkos körlevélben tiltja el embereit az újonnan alakuló különítménybe történő jelentkezéstől. Az eredeti elképzelések szerint a Delta Force (a továbbiakban: DF) 1.200 (!) emberből állt volna, akiket négy személyből álló csoportokba, továbbá ezeket összesen 16 századba rendezték volna. Ezzel szemben 1978 közepére 53 önkéntes mondhatja magáról, hogy valódi Deltás. Számuk 1979 elejére 79-re, ugyanazon év őszére 99-re „dagad”. Kiképzésük olyan alapos (az újoncok egészen más kifejezést használtak…), hogy 1979 végére megkapják azt a minősítést, amelyet az USA-ban sem gyakran osztogatnak: „Bármikor, bárhol bevethetők.” – fogalmazza meg szárazon a kollektív minősítő lapon az akkori vezérkari főnök, bizonyos Edward C. Meyer tábornok, azt a fáradtságot sem véve magának, hogy legalább egy felkiáltójelet tegyen mondata után.
Úgy tűnik, az alkalom 1979 novemberében bekopogott a DF laktanyájának ablakán: a teheráni amerikai nagykövetségen 53 amerikai túszt ejtenek az iszlám fanatikusok. A srácok bizonyítani akarnak, s nem rajtuk múlik, hogy a Saskarom (Eagle Claw) művelet teljes fiaskóval zárul, mielőtt még elkezdődhetett volna: a levegőben – üzemanyagutántöltés  közben – összeütközik egy szállító repülőgép és egy helikopter. Robbanások, pánik, áldozatok (nyolc halott, négy súlyos sebesült)… Az akciót lefújják.

Beckwith fiai azonban nem az a csüggedős fajta. Tovább gyakorlatoznak, edzenek, és napról napra, hétről hétre jobbak lesznek. A nyolcvanas években több túszejtés, illetve repülőgép-eltérítés alkalmából készenlétben vannak, azonban bevetésre – talán éppen a sajnálatos irán malőr miatt – nem kerül sor.

Sikeres bevetéseikről – érthető módon – nem sok hír lát napvilágot. Hivatalosan annyit lehet tudni, hogy ’83-ban ott voltak Grenadában, ’89-ben Panamában, mindkét iraki háborúban, Afganisztánban, Szomáliában, és szinte bizonyos, hogy a kilencvenes években különleges feladatokat láttak el a délszláv térségben is. Ők képezték ki az FBI túszmentő egységét, továbbá azon dél-amerikai államok speciális alakulatait, ahol véletlenül nem kommunista-barát indiánok voltak az államfők. Egyes források szerint 1993. december 2-án egy DF-os mesterlövész tett pontot Pablo Escobar földi pályafutása végére, egy jól elhelyezett (a bal fülén bemenő, a jobbon pedig rögtön távozó) 7.62 x 51-es lövedékkel, amit egy SR-25-ös sniper-puskából lőtt ki. Ahogy mondani szokás, ezt a DF azóta sem megerősíteni, sem cáfolni nem volt hajlandó.

A létszámadatok természetesen nem nyilvánosak, de annyit lehet tudni, hogy napjainkban (ez egészen pontosan 2006-os adat, frissebb nekem nincs) a DF négy műveleti századból (squadron), valamint egy szakasznyi törzsből áll. A századok két-két, egyenként 20-24 fős szakaszra (troop) oszlanak, míg egy szakaszban négy (4-6 fős) raj (team) található. Nem kell programtervező matematikusnak lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk: a DF jelenleg nagyjából kétszáz-kétszázhúsz katonával rendelkezik, ha nem számítjuk Chuck Norrist (mert ha igen, akkor kétszázmillióval). Az elmúlt 31 évben voltak már többen és kevesebben is; valami azt súgja, hogy a jövőben inkább többen lesznek.

Szervezetileg a haderőnem-közi katonai központ, az USSOCOM alá tartozó Különleges Műveletek Egyesített Parancsnoksága (Joint Special Operations Command) részeként működik. Az önkéntes jelentkezők egy igen szigorú, fizikai és pszichikai szűrőket egyaránt tartalmazó vizsgasorozaton kell átmenjenek, melyek egyik célja, hogy kiszűrjék a túlságosan erőszakos és önző egyéneket. Ilyenekre ugyanis – az akciófilmek által sugallt imázs ellenére – a Deltánál nincs szükség.

Állítólag.

Aki megfelelt az előzetes szűrésen (vagyis a jelentkezők 15-20 százaléka), a DF három kiképzőbázisának egyikén (a központ Fort Bragg – Kalifornia, Észak-Karolina, az Uwharrie-hegység – Észak-Karolina, illetve Camp Dawson – Nyugat-Virginia) igyekszik bebizonyítani, hogy kiválasztása nem a véletlen műve volt. 19 héten keresztül tart a napi 14-16 órás gyakorlatozás, melyet joggal nevezhetünk eszelős szivatásnak. A jelöltek ejtőernyővel is ugranak, HALO és HAHO típusú technikával egyaránt. Megtanulnak továbbá mélytengeri merüléseket végrehajtani zárt rendszerű búvárfelszereléssel. Mesteri szinten elsajátítják az amerikai hadseregben használatos valamennyi lőfegyver, robbanóanyag és szúró-vágóeszköz, valamint a szemérmesen „nem-konvencionális eszközöknek” becézett egyéb tárgyak használatát. A Fort Braggben található kiképzőbázisuk közelében egy egész városkát építettek fel számukra, ahol az utcai és az épületen belüli harcászatot gyakorolhatják. Ugyancsak itt rendelkezésükre áll több repülőgéptípus életnagyságú modellje, az esetleges beavatkozások gyakorlására.

A többi különleges alakulathoz hasonlóan a nemek közötti egyenjogúság a DF laktanyájának ajtórésébe sem tette be kecses lábfejét (hogy nagyon finoman írjam körül azt a helyzetet, amely szerint a deltások a nőket számtalan helyzetben és beosztásban el tudják képzelni, de munkatársnak nem). Minden évben felbukkan egy-két szüfrazsett, aki ezt nehezményezi, de – hála Szent Teréznek, a Kisjézusnak, valamint az USA Alkotmánybíróságának – mindeddig eredménytelenül. Női DF-pólót már lehet kapni, de ennyi elég is az emancipációból.

Egy időben elterjedt, hogy létezik egy „Funny Platoon” elnevezésű alegysége, ahol nők is szolgálnak, de tudomásom szerint városi legendának minősült – vagy csak a srácok hülyítették ezzel a bevállalósabb csajokat a kocsmákban: Persze-persze, lehet hozzánk jönni dolgozni, milyen átkozott szerencséd van, a személyügyes őrmester országos cimborám,  csak hát… izé… jobban meg kellene ismernem téged, hogy ajánlani merjelek…

Nincs új a nap alatt, a katonák mindenhol ugyanúgy fűzik a nőket, a nők meg mindenhol ugyanúgy kajálják a dumát. De így kerek a világ.

Népszerűségükre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy videójátéktól kezdve az edzőcipőig minden készült már Delta Force címmel, illetve típusjelzéssel, hogy a tényleg megszámlálhatatlan mozgóképes borzalmat ne is említsük.

Én csak azon csodálkozom, hogy az USA-ban – ahol mindent kőkeményen le lehet védeni jogilag, a kutyatáp összetételétől kezdve a megnyírt sövény alakjáig – hogy lehet nyakra-főre visszaélni a Delta Force szóösszetétellel..?

A DF egyik jellegzetessége, hogy gyakorlatilag nincs saját egyenruhájuk. Beckwith ezredes legényei ugyanis a ruházkodásban imádják az öszvér-megoldásokat: például tengerészgyalogos sapka, ejtőernyős zubbony, Ranger-csizma, olykor farmernadrág és pilótakesztyű. Felszerelésük pedig a mindenkori feladat függvénye: golyószórótól a dobócsillagig, éjjellátó készüléktől a házikészítésű petárdáig és a csavarhúzóig mindent fel tudnak használni. S nem csak rendeltetésszerűen.

A DF-tagok és családtagjaik valódi életvezetési legendával rendelkeznek, vagyis közvetlen környezetük nem tudja, hogy hol szolgálnak. Az mondjuk biztos elég nehéz lenne elhitetni a szomszédokkal, hogy John könyvtáros a kerületi nyugdíjasotthonban, vagy hogy Mike adószakértő a polgármesteri hivatalban, de Fort Bragg-ben biztos vannak kéznél ennél életszerűbb forgatókönyvek is.

Legalábbis NAGYON-NAGYON reméljük.