Blogunk szorgalmas olvasói tudják, hogy az amerikai hadsereg sohasem szűkölködött különleges alakulatokban: mi is írtunk már a Delta Force-ról meg az ernyősökről, a többiek is fenn vannak a listán, úgyhogy lelkiismeretünk majdnem tiszta.

Azért csak majdnem, mert mindeddig kimaradt a US Army talán legpatinásabb alakulata, akik egyfajta katonai arisztokráciaként egészen a XVII. századig tudják visszavezetni fegyvernemi családfájukat, s akikről legalább annyi történet forog közszájon, mint a nagy vetélytársakról.

Igen, itt az ideje, hogy a rangerek is kapjanak két posztot a Tiborublogon. Reméljük, nem bánjátok.

Az ugye nemcsak nekünk tűnt fel, hogy a rangerek és a Delta Force halmazainak egyetlen közös eleme maga Chuck Norris? Na nem mintha ennek bármiféle jelentősége lenne a poszt szempontjából, de úgy éreztük, valami megpattanna bennünk, ha nem ezzel a mondattal kezdünk.

Lépjünk is tovább.

Nem szokásunk túlzásba vinni a szófejtést és az etimológiai tiszteletköröket, de a „ranger” szó eredeti, valóban több száz éves jelentése olyasvalami, hogy „erdőkerülő”, „vadőr” meg ilyesmi. Szóval egy olyan fickó, aki egyfelől minimum a fél életét a természetben tölti, másfelől a puska azért ott lóg a vállán, harmadfelől (ilyen szó nincs is) meg áthatja a hazafiságnak és a hirtelen sütött vadhús szeretetének egy olyan kombinációja, ami nemcsak kiváló katona-tulajdonság, hanem egy egészséges gasztronómiai orientációt is jelent egyszemélyben.

Az első rangerek a ködös Albion erdeit járták és szigorúan leszámoltak minden olyan orvvadásszal vagy -horgásszal, akik a földbirtokos tulajdonát képező fácánt, pisztrángot vagy lépesmézet jogtalanul eltulajdonították. Az angol erdők azóta is tele vannak névtelen sírokkal, ahol a hajdani renitensek azon földi maradványai pihennek, amelyeket a vaddisznók és az egyéb torkos állatok nem túrtak ki az elmúlt századok során.

A kötelező bevezető után emlékezzünk meg azokról a katonai ős-rangerekről, akik az 1600-as évek második felétől (még brit egyenruhában) főállásban a bennszülött indián lakosság életét keserítették Észak-Amerikában. A történeti hűség kedvéért el kell mondanunk, hogy politikailag roppant inkorrekt pasik voltak, mert bőrszín, nyelv és vallási alapon különböztették meg az embereket, de ez annak idején automatikusan nem vont maga után etikai vizsgálatot.

Ha én egy – a történelmi gyökerekre fogékony, roppant olvasott, ugyanakkor egy kicsit szentimentális – ranger lennék, az ágyam fölött (a később részletezendő fort benningi oklevél mellett) bizony ott lógna Robert Rogers őrnagy képe is, aki 1756-ban kilenc speciális századot állított fel, amelyek katonái eredményesen vették fel a harcot nemcsak az indiánokkal, hanem a mindenfelé felbukkanó, galád, csigaevő franciákkal is. Rogers őrnagy a mélységi felderítők egyik archetípusa, akiről egyszer talán külön posztot is rittyentünk, mert akkora formátumú alak volt, hogy bűn lenne kihagyni. Az általa összeállított (és apró változásokkal azóta is érvényes) ranger-alapszabályokat (kiskátét) itt olvashatjátok. A mai rangerek is megkapják ezt a tanfolyam végén (erről kicsit bővebben később).

• Aki egy kicsit részletesebben akar tájékozódni életéről és munkásságáról, valahonnan szedje elő az „Északnyugati átjáró” című regényt, amelyben nyugodtan át lehet ugorni azokat a részeket, amikor az őrnagy udvarol, politizál vagy várost néz, és koncentráljatok a rangerei erőltetett menetére – ez a rész volt kamaszkorom egyik kedvenc olvasmánya, de lusta vagyok most előszedni és megkönnyíteni a  dolgotokat; biztosan megteszi majd egy lelkes hozzászóló. Egy Kenneth Roberts nevű alak írta, jó régen. Köszönöm előre is.

Ott tartottunk, hogy a rangerek kitettek magukért, amikor a majdani USA alapjait meg kellett vetni. Nemcsak az indiánokat és a franciákat aprították ám, hanem tevékeny részt vállaltak a függetlenségi háborúban is; elég, ha Putnam tábornokot említjük, aki George Washington szerint Amerika egyik legnagyobb katonai zsenije volt – persze GW még nem ismerhette Norman Schwarzkopf generálist.

Jött a polgárháború, amikor is a rangerek színe-java bizony a csúnya-csúnya, rabszolgatartás-párti déliek, vagyis a Konföderáció oldalán harcolt, de az Unió is fel tudott sorakoztatni belőlük egy zászlóaljnyit. Mondanom sem kell, milyen meccs volt, amikor a két oldal rangerei (a szürke sarokban John Mosby ezredes, illetve a kékben Samuel Means őrnagy emberei) megpróbáltak túljárni egymás eszén, majd 1863 őszén összecsaptak a Virginia-Maryland államok határán…

Az igazi (mármint a mai fogalmak szerinti) rangerek születésnapja azonban 1942 májusára datálódik, amikor is egy Lucian Truscott nevű ezredes (itt balra) azzal az ötlettel akasztja hasba a US Army főparancsnokságát, hogy a már két éve létező brit ejtőernyős kommandók mintájára nekik is létre kéne hozniuk egy speciális, nem túl nagy létszámú, de annál ütősebb egységet. Az ötlet annyira megtetszik a generálisoknak, hogy május végére már ki is válogatják a 200 önkéntest, akik a britektől Skóciában kapják meg a kiképzést.

Az 1. Ranger Zászlóalj június 19-én veszi át a csapatzászlót; parancsnoka William Darby alezredes (jobbra látható), aki embereivel együtt ugyancsak végigszopta a britek speciális tanfolyamát. A rangerek tömeges tűzkeresztségére Észak-Afrikában kerül sor 1943-ban (itt Rommel Afrika Korps-ával kerülnek szembe), de ezt megelőzően 1942 augusztusában Dieppe-nél ötven közülük belekóstol a háborús atmoszférába.

Szicíliában már két zászlóaljnyi ranger száll partra ’43 tavaszán, ahol végigverekedik az utat Anzióig. Itt 1944 januárjában és februárjában az első és a harmadik zászlóalj létszámának 65 százaléka hal hősi halált – a németek drágán adják a bőrüket.

A második zászlóalj katonái persze morognak, hogy ők nem lehettek ott az olaszországi balhéknál, mert még nem tudják, hogy rájuk máshol lesz szükség: a normandiai partraszálláskor az ő feladatuk a híres Pointe du Hoc elfoglalása. Emléküket ez a márványtábla őrzi a helyszínen.

Ázsiában is harcolnak: Új-Guinea, Fülöp-szigetek, indonéz szigetvilág, Burma, Mandzsúria. Talán nem meglepő, ha azt mondom: ott is megállják a helyüket.

A háború végén az amerikai katonai vezetés biztosan nagyon bepezsgőzhetett a győzelem kapcsán megszervezett ünnepségeken, mert ’45-ben az összes ranger-alakulatot feloszlatják: megszűnik az egész Európán végigtrappolt második és ötödik zászlóalj, és jogutód nélkül felszámolják a csendes-óceáni hadszíntéren babért babérra halmozott hatosokat is. Innen kezdve nincs szükség speciálisokra; a békebeli katonai teendőkkel megbirkóznak a rendesek is – gondolhatták.

Nem telik el öt év és máris bebizonyosodik, hogy a rangerek feloszlatása marhaság volt: 1950 augusztusában (koreai háború ugye, 38. szélességi fok, kínai „önkéntesek”) újjáalakítanak egy századot, majd – gyors egymásutánban – további tizennégyet. Mindegyik századot (kettő kivételével) egy-egy ezredhez vagy dandárhoz rendelik, ahol a mélységi felderítés és a harctéri hírszerzés lesz a napi elfoglaltságuk, valamint az, hogy „nyelveket” vadásszanak a frontvonal mögött, esetenként pedig mesterlövészeikkel ritkítsák azok sorait, akiket vagy nem érdemes, vagy nem lehet elrabolni.

A 3. és a 7. Ranger Század hazamegy az USA-ba, és az azóta is saját homokozóként tekintett, Georgia és Alabama államok határán fekvő Fort Benningben kiképzési feladatokat kapnak a jövő rangerei vonatkozásában. Számos, ezekhez az alakulatokhoz tartozó őrmester és le-, valamint felmenője azóta is csuklik a sok emlegetéstől, de hát – ahogy mondani szokás – hiába hálátlan meló, valakinek ezt is meg kell csinálnia. A Ranger School azóta is működik és hatvan éve számos rémálom főszereplője. Mai – első – ranger-posztunkat a tanfolyam rövid bemutatásával zárjuk.

A ranger-iskola hatvanegy napos. Vannak, akiket hivatalból beiskoláznak (például a ranger-alakulatok újonc – és szigorúan önkéntes! – tagjait), de vannak, akik kezüket-lábukat összetörik, hogy elvégezhessék, hiszen egy olyan oklevél, amely igazolja, hogy végigcsináltad, elég komoly hátszelet jelenthet a világ bármelyik normális hadseregének különlegeseinél az előléptetéshez vagy a magasabb beosztásba helyezéshez.

• Normális hadsereget írtam; sajnos vannak olyan NATO-tagországok, ahol egy ilyen oklevél kevesebbet számít, mint az, hogy már legalább háromszor berúgott valaki a tábornok úrral, vagy együtt voltak vadászni…

Ötven éve az alapfeladat gyakorlatilag változatlan: a tréning alaptétele arról szól, hogy egy ellenséges fegyveres szervezet mindent megtesz annak érdekében, hogy borsot törjön a ranger-növendékek orra alá, s ezt nekik minden módszerrel meg kell akadályozniuk. Ezeket a módszereket gyakorolják a tanfolyamon.

Az első két hét az alapozásé: ilyenek vannak, hogy napi 17 kilométer menetgyakorlat teljes felszereléssel (ez úgy 30-32 kiló cuccot jelent), amit majd a vizsgán 200 percen belül kell teljesíteni; van aztán laza 8 kilométeres terepfutás (felszerelés nélkül, mert a kiképzőknek is van szívük), igaz, dimbesdombos területen; ezt 40 percen belül kell abszolválni majd a vizsgán, a gyakorlatok során viszont nem bántanak és csak kicsit üvöltenek rád, ha 41 perc a szintidőd. És persze van akadálypálya is, olyan sármedencével, melynek alján szögesdrót húzódik.

• A medencébe tíz évvel ezelőtt a kiképző őrmesterek még belehugyoztak, de ez a vidám, sok kacagásra alkalmat adó gyakorlat napjainkban már az emberi méltóság megsértésének minősül, ezért az őrmesterek nem nappal teszik, hanem éjjel, amikor a hallgatók a nekik járó 2-4 órás ájult álomba szenderültek. A szag persze változatlan, de – mint tudjuk – a bizonyítási kényszer mintegy 2000 éve a vádlót terheli, ilyen pedig Fort Benningben ötven éve nincs.

A harmadik héten a hallgatók apróbb taktikai feladatokat hajtanak végre (felváltva rajparancsnokként, illetve közhangyaként). Robbantási, felderítési és rajtaütési alapismeretek, még egy kis fizikai állóképesség-erősítés, milyen legyen az optimális eligazítás és az akció utáni beszámoltatás – szóval laza, nevetős, derűs hét nap.

A negyedik-ötödik hét a hegyvidéki hadviselés bélyegét viseli magán, de ez ne tévesszen meg senkit, mert nemcsak havasi gyopárt szagolgatnak és kőszáli kecskéket zaklatnak a fiúk. Itt mindenki megtanul legalább tíz-tizenöt féle profi csomót kötni bármire, ami hosszabb 10 centinél és vékonyabb kettőnél. Persze hegyet is másznak, szakadékokon kelnek át; van nap, amikor egyszer esznek és van, amikor egyszer sem; a legváratlanabb helyzetekben kapnak új és új feladatokat, elveszik az órájukat (meg tán még az MP3 lejátszót is), rosszindulatú kiképzők apró anyacsavart rejtenek el az iránytűjükben, kiszúrják a vizespalackjukat, előre nevelt élősködőket (tetveket, bolhákat, poloskákat) helyeznek el a ruhájukban, egy számmal kisebb bakancsot és eggyel nagyobb sisakot (vagy fordítva) adnak nekik, szóval móka-kacagás a jelöltek élete.

A hatodik-hetedik hét a csábító „Florida-hónap” nevet viseli, de az eddig eljutott hallgatók már elég sokat szoptak ahhoz, hogy – idiótamódra – ne kezdjenek el felhőtlenül örülni a kiképzés új szakaszának.
És mennyire igazuk van… A Florida-hónap úgy kezdődik, hogy ejtőernyővel ledobják őket a valóban Florida állam területén fekvő Camp Rudder külterületére, ahol az „ellenséges csapatok” kutyás járőrei várják őket. Nem részletezem szükségtelen alapossággal azt, ami rájuk vár ezalatt a két hét alatt; gondolom elég, ha azt mondom, hogy az elmúlt ötven évben a kiképzés második fázisában (vagyis itt, Camp Rudderben) huszonnégy katona halt meg. Ha arra gondolsz, hogy ez átlagban kétévente egy fő, lehet, nem tűnik soknak. De amúgy…

Itt kerül sor a mocsári bevetésekre (Florida dobogós helyezést ér el mocsár- és alligátor-ügyben), valamint komplex kihallgatási szimulációra (szerintem el tudjátok képzelni a részleteket), van természetközeli túlélési gyakorlat (ez a lírai elnevezésű modul azt jelenti, hogy a jelölt egy szál gatyában és egy tőrrel 72-96 órára kimegy a mocsári erdőbe; előtte persze oktatás, hogy melyik élőlényt lehet megenni és melyik elől kell sikoltozva elrohanni – érdekes módon észben szokták tartani).

Van ezen kívül a soha nem nélkülözhető akadálypálya, majd a „hogyan viselkedjünk, ha ég az egyenruhánk, mi vagyunk az utolsó túlélők a szakaszban és közben gépágyúval lőnek ránk?” típusú kvízkérdések (ezeket általában fekvőtámaszozás vagy hasizomgyakorlat közben szokták feltenni), na és kétnaponta vagy ejtőernyővel ugranak, vagy víz alatti robbantásokat gyakorolnak, esetleg a közelharc-órán szereznek be kék-zöld foltokat a mókamester kiképzőktől.

Az utolsó előtti hét egy hatnapos, a kiképzők minden perverz és bestiális igényét kielégítő komplex gyakorlaté, ahol a hallgatók választ kapnak az örök, visszatérő kérdések mindegyikére, amelyet a kiképzés során feltettek maguknak és egymásnak: „Na, ennek meg mi értelme volt?”. Minden tancsoport (vagy eresztés, minek nevezzem?) más és más forgatókönyvet kap, de mindegyik hasonlít az összes többire abban, hogy az utolsó csepp energiát is kiszippantja a ranger-jelöltekből. Persze a kiképzők jó pszichológusok is: aki megérdemli, jókora pozitív élménnyel és valóságos szárnyalással fejezi be az egész hajcihőt.

Az utolsó (kilencedik) hét a fokozatos lazításé, na meg az ünnepségre való felkészülésé: az apróbb sebek begyógyulnak, a véraláfutások elhalványulnak, a szemekből eltűnik az őrült lobogás, és az egész agyonhajszolt banda készen áll a ranger-avatásra, amikor is a 63. napon mindenki (akit a kiképzők méltónak ítélnek) megkapja a hőn áhított felvarrót (Ranger Tab), amit mindig az illető katona egyéb alakulat-jelvényei felett kell viselni az egyenruha bal felkari részén.

A tanfolyam végén csak kétféle értékelés létezik: a megfelelt (GO), illetve a nem felelt meg (NO GO) – ezért tessék kételkedve mosolyogni azokon, akik (saját beszámolójuk alapján legalábbis) „kiválóra” meg „istencsászár minősítéssel” fejezték be a Ranger-iskolát. A lemorzsolódási arányról eltérő adatokat olvastam/hallottam, de átlagolva 20 százalékra teszem.

Ja, azt nem említettem, hogy ez alatt a két hónap alatt naponta maximum 2200 kalóriát kapnak és nincs csoki- és csipsz-zabálás meg kólahörpölgetés a szünetekben. Az átlag súlyvesztés egy-egy tréning alatt fejenként 6-8 kiló, de nem számít rendkívülinek a 10-12 kilós fogyás sem.
Mai posztunk végén egy rövidke történet, amelyet Robert Turner ranger ezredes mesélt azokról az időkről, amikor Vietnámban éppen zengett az ég és a sárgák sikeres offenzívában voltak; mindenfelé robbanások, lövések, sikolyok, s közben a napalmtól ég fél Indokína. Na, Turner ezredes párás szemekkel ezt bírja mondani:

• „Az egyik éjjel felriadtam a lövészárokban, csatakosan az izzadságtól, mert azt álmodtam, hogy a Ranger Tanfolyamon vagyok. De aztán körülnéztem és megnyugodva konstatáltam, hogy hála istennek nem, nem lehet Fort Benning, hiszen ez itt Vietnám!”

 Rangers Lead The Way.

A rangerek mindig az élen.

Innen folytatjuk a második résszel.