Folytatjuk az amerikai rangerektől szóló írásunk második részével, amelyben a koreai háború utáni időszakkal foglalkozunk, kitérve pár olyan konkrét háborúra is, amelyből az erdőkerülőkből lett különlegesek derekasan kivették a részüket.

Ugye emlékszünk még az első részből, hogy a második világháború után a ranger-alakulatokat feloszlatták, majd a koreai háború első évében ismét létrehozták? Nos, legyetek erősek, mert olyat mondok, amit kétszer is el fogtok olvasni, mert annyira hihetetlen lesz.

Szerintetek mi történt velük a koreai háború után? Igen, szétzavarták őket. És mi történt a vietnámi háborúban? Igen, újból megalakulnak a ranger zászlóaljak.

Kérlek, ne tegyetek fel kérdéseket a Pentagon illetékeseinek elmeállapotáról, és ne is akarjatok személyesen meggyőződni a szakképzettségüket, valamint hozzáértésüket igazoló okiratok, diplomák és egyéb dokumentumok valódiságáról. Csak azon merengek, hogy ezektől rettegett a Varsói Szerződés; és azon, hogy ennek a társaságnak az utódai a jelenlegi világ legerősebb hadseregét irányítják.

A mai ranger-csapatok (végleges?) megalakítására vonatkozó utolsó lökést állítólag az 1973-as arab-izraeli háború (Jom Kippur) adta, amikor a jenkik rádöbbentek: bármikor előfordulhat, hogy bárhol a világon „katonai segítséget kell nyújtani baráti nemzeteknek”. Az erről szóló vitában valamelyik okos (vagy kevésbé hülye) tábornok a homlokára csapott és azt mondta: Gyerekek, megvan! Olyan mozgékonyságú és kiképzettségű könnyűgyalogos csapatokra van szükségünk, mint a második világháborús rangerek voltak!”.

A 75. gyalogsági ezred első zászlóalját 1974 januárjában hivatalosan is átalakítják tehát rangerekké. Az eseményre – a tradíciók, meg a kiképzőközpont okán – Fort Benningben kerül sor, majd ugyanazon év szeptemberében a második zászlóalj Fort Lewisben kapja meg az új csapatzászlót.

Azt rebesgetik, hogy eredetileg a tragikomikus végű Eagle Claw (Saskarom – a teheráni túszok kiszabadítására indított mentőakció 1980 tavaszán) műveletet is rájuk akarták bízni, de végül elvetették az ötletet, mert a Delta Force-nak jobb volt a sajtója… Ezt követően részfeladatot kaptak volna: egy iráni reptér elfoglalását, ahová a Starlifterek leszállnak, majd felszállnak, de az ismert események miatt végül erre nem került sor.

A „modern rangerek” első éles bevetésére végül 1983-ban kerül sor.

Grenada, 1983 – az Urgent Fury (Sürgős Düh?) hadművelet

Ahogyan azt már tapasztalhattátok, blogunknak nem áll szándékában az elkerülhetetlen mértékűnél jobban belemerülni sem a hazai, sem a külpolitikába, ezért igyekszünk a lehető legobjektívebben bemutatni azokat a körülményeket, amelyek arra késztették az akkor mintegy 260 milliós USA-t, hogy hadseregének színe-javával meglátogassa a körülbelül Budapest kiterjedésű, az események idején úgy 80 ezer lakossal rendelkező, különösebb stratégiai helyzetben nem lévő szigetországot.

Grenada alig öt éve élvezte az Egyesült Királyságtól való függetlenségét előnyeit (?), amikor 1979-ben egy karakteresen baloldali (mondjuk ki: marxista) puccs segítségével egy Maurice Bishop nevű közgazdász veszi át a hatalmat. Lazán hatályon kívül helyezi az alkotmányt, minden pártot betilt (a sajátján kívül természetesen) és a környék legnagyobb riadalmára elkezd cimborálni a kubaiakkal (illetve Moszkvával). Ahogyan az a komancsok között elég sokszor megtörtént, 1983. október 19-én Bishipot és több haverját meggyilkolják a párton belüli ellenlábasai és egy Katonai Forradalmi Tanács létrejöttét jelentik be.

Na, ez volt az utolsó csepp Ronald Reagan poharában: összehívja a Nemzetbiztonsági Tanácsot, és egy viszonylag rövid vita után megszületik a döntés: „az amerikai csapatok tevékenyen részt fognak venni a béke és az emberi jogok tiszteletbentartásának helyreállításában és visszahozzák a demokráciát Grenadába”.
1983. október 25-én hajnalban a mintegy négyszáz rangert szállító Herculesek felszállnak a szomszédos Barbadosról és helyi idő szerint 0540-kor ejtőernyővel földet ér a szigetország Port Salinas-i repterén. Itt körülbelül két zászlóaljnyi kubaiba ütköznek, akiket laza másfél órányi harc után kiszorítanak. A kifutópályát megtisztítják, és fél nyolckor máris érkezhet a többi repülőgép, fedélzetén a tengerészgyalogosokkal és a többi erősítéssel. Ezt követően erőltetett menetben elérik a közeli (hogy őszinték legyünk, Grenadában minden mindenhez közel van…) orvosi egyetemet, ahol félezer amerikai diák várta szívszorongva őket. A rangerek összesen öt óra alatt befejezték a rájuk háruló melót, majd hazamentek. Veszteségeikről hivatalos kimutatást nem láttam, nemhivatalosan állítólag hét halottjuk és tucatnyi sebesültjük volt.

Panama, 1989 – a Just Cause (Igaz Ügy?) hadművelet

Az USA számára életfontosságú gazdasági és stratégiai jelentőséggel bíró régió (Panama-csatorna) országában 1983-tól egy Manuel Noriega nevű tábornok volt a tótumfaktum, aki a legjobb latin-amerikai hagyományoknak megfelelően intézte a dolgokat: a többé-kevésbé demokratikus módszerekkel megválasztott elnök fejére magas ívben tett, és a hadsereg támogatásával intézte a maga kis piszkos ügyeit: kábítószer-csempészet, pénzmosás, védelmi pénzek beszedése, embercsempészet, gazdasági bűncselekmények, satöbbi. A dolog pikantériája az volt, hogy Noriega akkor már tíz éve szerepelt a CIA bérlistáján, mint informátor.

Nem akarom túlbonyolítani a posztot, ezért maradjunk annyiban, hogy Noriega túlnyújtózkodott az amerikai takarón és fütyült a templomban; az év elején hivatalba lépett idősebb Bush összevonja szemöldökét és december 19-én kiadja az ukázt: Panamában rendet kell tenni, Noriegát pedig bíróság elé kell állítani.

A hadműveletben először vesz részt a teljes 75. Ranger Ezred: a szakácsoktól a karbantartókig mindenki beöltözik, felveszi az éleslőszert, felcsatolja az ejtőernyőket, beszáll a jól bevállt Herculesekbe és lelkesen üvölti: Rangers lead the way!

Az első 500 ranger december 20-án 0100 órakor ugrik, és azt a feladatot kapja, hogy biztosítsa a Tocumen Nemzetközi Repülőteret, ahol a panamai légierő főhadiszállása is volt. Egy másik zászlóalj a Rio Hato katonai reptét elfoglalását kapta feladatul. Mindkét ojjektumot 130 perc alatt megkaparintják, minimális veszteségekkel – persze besegítettek a tengerészgyalogosok AH-6-os helikopterei is.

A Tocumen nemzetközi terminálján egy apró gikszer is majdnem becsúszott: mintegy 150 (minden bizonyára elmebeteg) panamai katona azt képzelte, hogy a rendelkezésére álló mintegy 400 civil utaznivágyót túszként fel tudják használni, de a rangereknek valaki megsúgta (vajon ki lehetett?), hogy a turisták között amerikai gyermekek is vannak, úgyhogy a harmadik sebességből azonnal az ötödikbe kapcsoltak és rövid úton megoldották a problémát…

Miután mindkét reptér készen áll a többiek fogadására, az első zászlóaljat a 82. Légiszállítású Hadosztály mellé rendelik, melynek parancsnoka rögtön tesz is az ellen, hogy a rangerek szétunatkozzák az agyukat. Új feladat: a panamai különlegeseket (egyfajta hegyivadászokat) kell semlegesíteniük. Ez sem okoz különösebb gondokat; úgy látszik, a rangerek hírneve megelőzi őket, mert a panamai speciálisok gyakorlatilag lábhoz tett fegyverrel várják őket.

A harmadik zászlóalj Charlie százada is testhezálló melóra kap utasítást: a Panamai Vezérkar központi épületét, a La Comandancia-t kell bevenniük. A srácok egy kicsit csalódottak, mert ott elég csúnyán nézni és kettőt ordítani, s az őrség reszketve mutatja fel a fehér zászlót (ami ezek szerint legalább olyan alapellátmányi cucc volt minden panamai alakulatnál, mint a bakancs vagy a derékszíj).

Itt baloldalt az a kép látható, amint a rangerek megmutatják a La Comandancia bejáratánál, hogy hol lakik az úristen.

• OFF: nem ranger-kapcsolat ugyan, de annyit még megemlítünk, hogy a panamai intervenció volt az első fegyveres konfliktus, ahol élesben bemutatkoztak az F-117A Nighthawk-ok, vagyis közismert becenevükön a Lopakodók. ON.

A rangerek panamai fellépéséről még annyit, hogy Noriega házi katonaságát, a Batallon Dignidad-ot (Méltóság Zászlóalj) is seccperc alatt legyalázták. A Méltóság Zászlóalj egyfajta munkásőrség volt, melynek tagjait kizárólag a tábornokhoz való hűségük alapján válogatták össze (harcértékükről ily módon rögtön alkothatunk is egy elsődleges képet).

A helybéli lakosság terrorizálására kiválóan alkalmasak voltak (egyfajta primkó közép-amerikai SA, ha szabad ezzel a hasonlattal élnem), komoly hatásfokkal borogatták fel a piaci árusok asztalait és pofozták fel a szerintük nem elég készséges és udvarias buszsofőröket, de amikor felbukkantak előttük a látványosan nem beszari amerikai feketesapkások (akkor még ugyanis a fekete barett volt a rangerek egyik egyedi azonosítója – erről kicsit később), a hetyke panamai legények méltósága olyan gyorsan eltűnt, mint sercintés a tábortűzben.

• OFF: Most már tényleg elárulhatná valaki, hogy a gyakran háborúskodó nemzetek (amerikaiak, izraeliek, britek, stb.) honnan a jó francból szedik ezeket a fedőneveket? Tényleg van egy gép a Pentagon -5. emeletén, amely gombnyomásra kerreg egyet és kilök egy fedőnevet? Vagy ittas bölcsészeket alkalmaznak, esetleg Larry King vagy Woody Allen dolgozik nekik másodállásban? ON.

Irak, 2003

Erről biztosan sokan és sokat olvastatok, meg aztán nem is volt olyan régen – ezért csak röviden.

A rangereket legelőször itt is reptér-elfoglalásra vették igénybe (úgy látszik, ez rajtuk maradt, mint szamáron a fül); a szíriai határ melletti „H-1” kódú katonai repülőtér kifutója aggasztóan hosszú (10 kilométer) és jól karbantartott volt, s a nyugati szövetségesek nem akartál kockáztatni, hogy akár iraki, akár más (ellenséges) gépek igénybe tudják venni.

Ennek érdekében 2003. március 25-ről 26-re virradóan 600 ranger, 300 ejtőernyős a 173. Légiszállítású Dandárból, valamint 120 zöldsapkás kiugrik a C-17-es Globemasterekből és minimális veszteségekkel (maximális károkat okozva az iraki élőerőben) 70 perc alatt megkaparintják a repteret és kiszolgáló objektumait.

Ugyancsak rangerek szabadították ki Jessica Dawn Lynch, sebesült és foglyul ejtett amerikai közlegényt közleányt az egyik iraki kórházból – biztos hallottatok róla; a média persze rettentően túllihegte az egész ügyet, de fátylat rá; a lényeg, hogy korrekt szakmunkás-meló volt és rendben zajlott le az egész; mindenesetre ez nem szerepel majd a legnagyobb ranger-haditettek évkönyvében.

Zárásként:

A rangerek ott voltak még Irakban (1991), Szomáliában (1993), majdnem Haitin (1994), Afganisztánban (2001-2002), és biztosan volt még pár olyan bevetésük, amiről nem tudunk.

Napjainban egyetlen vegytiszta ranger-alakulat létezik, a 75. Gyalogos (Ranger) Ezred, amelyről már többször is említést tettünk. Minden jel arra utal, hogy egyetlen pentagonos balféknek sem áll szándékában megszüntetni őket.

Akkor most a beígért barettes kiegészítés: a rangerek 2001-ig fekete barettet viseltek, de akkor megsértődtek (lévén, hogy a hadsereg más alakulatoknak is engedélyezte ennek viselését), és áttértek a világosbarnás-szürke (hivatalosan: tan beret, cserszín (?) sapka) fejfedőkre, amit most már tényleg csak ők hordhatnak. A képen itt felül Michael E. Kurilla ezredes, a 75. Ranger Ezred jelenlegi parancsnoka. Fogadjunk, hogy nem a politikai kapcsolatainak köszönheti a beosztását.

És tényleg utolsó-utolsó információként: többek között ranger volt Kris Kristofferson amerikai színész is, ráadásul a századosi rendfokozatig jutott el, valamint Colin Powell tábornok, egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó, külügyminiszter és a vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnöke.

Nem rossz társaság. És igen: Rangers lead the way!