Blogunk eddig – meglehetősen szégyenletes módon – hanyagolta Ázsiát, pedig a távoli földrész a múltban legalább olyan jelentős szerepet játszott a hadtudományban, mint jelenleg az alsónadrágkereskedelemben és a mérgező festékkel bevont gyermekjáték-iparban.

Úgy gondoltam tehát, itt az ideje, hogy Clausewitz mellett  egy kínai kolléga is helyet kapjon elméleti oszlopcsarnokunkban. Szun Ce pályafutását és munkásságát egy poszt keretein belül röviden bemutatni – nos, egyidejűleg nagyon egyszerű és ugyanakkor lehetetlenül nehéz feladat.

Egyszerű, mert amit életéről biztosan tudni lehet, az 12-es nagyságú, Times New Roman CE karakterkészlettel rágépelhető egy közepes méretű boríték egyik oldalára úgy, hogy a bélyegnek és az  irányítószámnak még bőven marad hely. Lehetetlen, mert az emberi civilizáció első fennmaradt hadtudományi értekezésének szerzőjét tízezrek (ha nem százezrek) tanulmányozták és értelmezték; politikusok, hadvezérek, királyok, marketingesek, pszichológusok és közgazdászok irodáinak falán lógnak a művéből többé-kevésbé találomra kiragadott idézetek, és – ahogyan az lenni szokott Nostradamustól Sztálinon keresztül Woody Allenig mindenkivel, akinek a neve legalább egy könyvborítón szerzőként megjelent – mindenki a maga szemszögéből, a saját érdekében értelmezi azokat.

Jelen poszt célja mindössze annyi, hogy futó rálátást biztosítsunk azoknak, akik

1.) nem hallottak még róla;
2.) hallottak, de azt hiszik, hogy a kőbányai piacon található Mennyei Folyó kínai gyorsbüfé tulajdonosának termékehamisítás miatt jogerősen négyszer is pénzbüntetésre ítélt, láncdohányos és +12-es dioptriás szemüveget viselő huszonéves unokaöccséről van szó;
3.) pontosan tudják, hogy ki volt ő és mit csinált, és kéjes örömmel, valamint hatalmas diadalkiáltások kíséretében igazítják helyre a bloggazdát minden apró melléfogás és/vagy pontatlanság apropójából;
4.) nem tartoznak a fenti három csoport egyikéhez sem.

Mind a négy kategóriának egészséget és balesetmentes közlekedést kívánunk.

A Mesterről viszonylag kevés fotó és mozgókép maradt fenn, úgyhogy csak ezeket az (Isten tudja, mennyire élethű) festményeket, illetve grafikákat áll módunkban bemutatni róla. Valamikor az időszámításunk előtti ötödik században tevékenykedett serényen (abban a korszakban, melyet a Hét Háborúzó Állam időszakának neveznek, s amikor a szembenálló uralkodók és királyságok éppen azt szkanderezték le egymással, hogy melyikük lesz a későbbi egységes Kína legbefolyásosabb dinasztiája), szakmáját tekintve pedig Ho Lu császár tábornoka volt. Számos tanmese maradt fenn róla, amelyek közül az egyik kedvencemet máris elétek tárom.

Makacs ember lévén, és bebizonyítandó, hogy – teóriáját következetesen alkalmazva – szinte bárkiből lehet katonát faragni, Szun Ce egyszer 180 császári ágyast vezényelt egy rövidtávú kiképzésre.

A császári szeretőket az alábbi módszerrel egzecírozta:

Az uralkodói palota előtti térséget alakulótérnek használva felsorakoztatta a bő századnyi, vihorászó ribancot, két combos szakaszra osztotta őket, kijelölte az alparancsnokokat, majd vezényelni kezdett: jobbra át! Balra át! Hátra arc!

Amint az várható volt, a nők kacarásztak, majd össze-vissza forgolódva nyüzsögtek egy kicsit és derűsen vigyorogva nézték a páholyból figyelő császárt.

Szun Ce ekkor azt mondta: ha a parancsszavak nem világosak, az az első számú vezető felelőssége.

Részletesen elmagyarázta, hogy mit is kell tenniük, majd megismételte a vezényszavakat, de mintha a falnak beszélt volna; a sok bringa azt hitte, hogy ez valami új móka és roppant élvezték a helyzetet.

Na, a generálisnak itt lett elege az egészből és azt mondta: ha a parancsok immáron világosak, de a feladatot az állomány továbbra sem hajtja végre a megfelelő színvonalon, az már az alvezérek sara!

És  utasítást adott a tér szélén felsorakozott katonáknak, hogy malacvágtában végezzék ki a szakaszparancsnokokat. A császár szeme elkerekedett és szépen kérte Szun Ce-t, hogy nehogy má’! És mit válaszolt a Mester? Hát az egyik aranyköpését, amit kétezerötszáz éve folyamatosan idéznek a katonai parancsnokok, Aetiustól Zrínyi Miklóson keresztül Norman Schwartzkopfig:

• „Felség! Attól a perctől kezdve, hogy tábornokoddá neveztél ki és én ezt elfogadtam, olyan hatáskört biztosítottál nekem, amely lehetővé teszi számomra, hogy bizonyos utasításaidnak ne engedelmeskedjem!”

És intett az alabárdosoknak, akik pikkpakk lenyakazták a főpuncikat. A soron következő ágyasok előreléptek a sorban és ők lettek a szakaszpékák. A vezényszavak ismét elhangoztak, és – láss csodát! – a megmaradt 178 nő ragyogóan, fegyelmezetten és halálos csendben végrehajtotta az utasításokat.

Innen is látható, hogy Szun Ce emberséges, de következetes és eredményes vezető volt, aki méltán szolgál példaképül korunk gazdasági irányítóinak. Jó, nem volt az a kifejezett Teréz anya, de végül is egy (minimum négycsillagos) tábornokról beszélünk, nem pedig egy hajdani személyügyi államtitkárról.

Ez nem vicc: a tábornok műve, A háború művészete (Ping-fa, más fordításban: A hadviselés törvényei) napjainkban már nemcsak a hadtudomány, hanem a vállalatirányítás és a gazdasági marketing művelőinek egyik alapkönyvévé is vált; az ebben megfogalmazott tételek jó része – állítólag – sikerrel ültethető át a piacgazdaság viszonyaira. Közepesen képzett, de annál nagyobb arcú menedzserek imádnak idézni belőle müzliropogtatás és squash-meccsek közben, közvetlenül szaunázás előtt.

Maga a könyv 13 fejezetből áll, és ha túltesszük magunkat a kicsit dagályos, metaforáktól és hasonlatoktól hemzsegő nyelvezeten, élvezetes olvasmányként is forgatható. Tele van idézhető mondattal és szellemes, elgondolkodtató, gyakran filozófiai hangulatú beköpéssel. Szun Ce nem volt egy vérengző vadállat (noha a kis történet a csajokkal nem pont ezt mutatja): a könyv egyik alaptézise, hogy a legjobb dolog, ami hadsereggel történhet az az, hogy harc nélkül hódítja meg az ellent.

Minden rendes katonaiskolában tanítják, minden komoly elméleti hadtudományi munka hivatkozik rá, ami nem nehéz: az alapmű (tehát a magyarázatok és képek nélküli változat) nem hosszabb, mint 40-50 oldal (ilyen szempontból kényelmesebb, mint mondjuk a Vom Kriege), lusta szakembereknek és trehány tisztjelölteknek ideális olvasmány, amit például innen is megrendelhetsz.

Amúgy a Szun Ce gyakorlatilag annyit tesz, hogy Nagytudású Mester; hogy mi volt valójában a neve a tábornoknak: nem tudni. Én legalábbis nem tudom. Van, aki szerint a gondolatok a nagybátyjától eredeztethetőek, s ő csak lejegyezte, illetve a gyakorlatba ültette át őket; olyan vélemény is van, hogy a gondolatok származtak tőle, de egy késői leszármazottja, bizonyos Szun Pin vetette rizspapírra. Sőt, azt is olvastam valahol, hogy több évtized tapasztalatait és több szerző elméletét gyúrták össze egy könyvbe, de ez is vita tárgya, amiben részünkről nem tudunk részt venni.

Mert csak késői csodálói vagyunk, férgek és véglények a hadtudomány szerteszét szálló porában, a tanítványok tanítványai tanítványainak szolgálói, az árnyékában növő satnya növény sápadt levelén a tetvek ürüléke, nem pedig szakértői (és főleg nem bírálói!!!) a Mesternek.

Csak olvasgatni tudjuk. És álmélkodni.