Ahhoz képest, hogy mindösszesen hat és fél évet voltak a történelem színpadán, a rhodéziai Selous Scouts markánsan letette névjegyét a különleges alakulatok asztalára; nemcsak az afrikai kontinens mindeddig legfaszább elit-egységét alkották, de – véleményem szerint – a boldogabb (vagy legalábbis a világosabb bőrszínű) földrészek különlegesei közötti versenyben is esélyesek lennének valami különdíjra. Sokan vannak, akik kikiáltották őket vérengző szörnyetegeknek, de – amint azt látni fogjuk – azok a rohadt történelmi tények mást mutatnak.

1973 decemberében a rhodéziai kormány belátta, hogy az egyre inkább elterjedő (és főleg a Moszkva, valamint cimborái által pénzelt terrorcsoportokhoz köthető) belső fegyveres erőszak megfelelő válaszért kiált; létrehozzák a hadsereg speciális felderítő egységét, amelynek a Selous Scouts nevet adják, főhajtásként emlékezve Frederick Courtney Selous-ra, a híres brit felfedezőre és szafari-vadászra (itt jobbra). Laktanyájuk a Salisbury-i André Rabie Barracks volt.

A Selous Scouts (a továbbiakban: SeS) elsődleges prioritása egyszerű volt: nesztelenül kószálni a kelet-, illetve dél-afrikai bozótban és minden olyan fegyverest eltenni láb alól, aki nem tudott öt másodpercen belül hihető és elfogadható magyarázatot adni arra az összetett kérdésre, miszerint: „Ki vagy te, köcsög, miért van nálad puska, mi ez a Marx-Engels-Lenin tetoválás a hátadon és miért nem őrzöd inkább a kecskéket odahaza?”

Rhodéziai alakulat voltak ugyan, de elég gyakran átléptek mindenféle határt (konkrét és átvitt értelemben egyaránt), ráadásul útlevél felmutatásával sem bajlódtak; ha elkezdték követni az orosz vagy kínai érdekeltségű és/vagy támogatottságú ZANU/ZAPU Kft. valamelyik alvállalkozóját, bizony be-bekukkantottak a szomszédos Mozambikba, Zambiába, Nyasszaföldre vagy Botswanába is. És nem csak az idegenforgalmi látnivalók okán.

Itt látható a SeS pár jelvénye; kabala- és szimbólum-állatuk az afrikai halászsas volt, mottójuk pedig a pamwe chete, ami valamelyik helyi nyelven annyit tesz, hogy „ha együttes erővel nem taposunk a terroristák légcsövére, le fogják vágni a farkunkat és a szánkba is tömik, ami irtó kellemetlen lesz”. Vagy valami hasonlót.

Kitalálójuk, alapítójuk és parancsnokuk bizonyos Ron Reid-Daly őrnagy, a brit SAS veteránja (itt balra), aki nem volt az az irodakukac-típus; igen gyakran hátrahagyta a szolgálatvezénylési grafikon elkészítésének, a lőszerigénylési adatlapok kitöltésének, valamint a tervezett belső normák véleményezésének fáradtságos parancsnoki feladatát, és inkább a bozótharcot, a rajtaütéseket, valamint az éleslövészetet és a nyomkeresést gyakorolta emberei társaságában, minél távolabb a tábornokoktól és az íróasztal relatív kényelmétől.

A válogatást, kiképzést és szervezést teljes egészében Reid-Daly-re bízták aki létrehozta minden idők legkeményebb szelekcióját. Kiemelkedően jó „osztálynak” számított, ahol 150 jelentkezőből 12 befejezte a kurzust; az egység teljes létezése alatt az összes jelentkező 15%-a felelt meg! A 24 és 32 év közötti önkénteseknél nem csak a fizikai teljesítmény számított, hanem az intelligencia, a profi hozzáállás, legalább egy afrikai nyelv/nyelvjárás ismerete, továbbá olyan tulajdonságok, mint a rámenősség, lojalitás, hajlandóság az új ismeretek elsajátítására.

A SeS ellenségei az alakulatra gyakran rásütötték a fajgyűlölő bélyeget, noha állományában szépen képviseltették magukat a feketék. Tisztek persze csak fehérek lehettek (elvégre a hetvenes években vagyunk…), de számos olyan néger (egyik kedves barátom szép szavával: afro-afrikai) tiszthelyettesről és tisztesről tudnak a krónikák, akik elkötelezettségét, valamint professzionalizmusát komoly plecsnik és jelentős pénzjutalmak igazolták. Voltak olyan szakaszok, ahol a tagok 80%-a nem igényelt szoláriumot.

A SeS taktikai alap-egysége a Troop volt; ez három, egyenként nyolc főből álló rajt jelentett. Egy-egy Troop önállóan indult vadászatra, majd a nyolcfős csapatok ugyancsak autonóm módon kerestek maguknak konkrét célpontot. Fekete bőrű tagjai hosszabb-rövidebb időre gyakran beépültek az ellenséges bandákba, értékes információkkal és esetenként levágott fülekkel térve vissza a bázisra. Ez utóbbi szokást Reid-Daly őrnagy az emberei kulturális sokszínűségének tulajdonította és nem csinált nagy ügyet belőle, ellentétben a fülek egykori tulajdonosaival.

A fehér tagok sem akartak lemaradni, de mivel róluk még a leghülyébb fekete sem hitte volna el, hogy mondjuk botswanai törzsfőnökök, ők keletnémet vagy szovjet tanácsadóknak adták ki magukat olyan helyzetekben, amikor például nagyot kellett hazudni (amiben a SeS elismerten a legjobb volt az Egyenlítőtől délre). A kurfli gyakran bejött, hiszen a fekete bozótharcosok nem az éles eszükről meg nyelvtudásukról voltak híresek.

Ahogy az látszik is, a SeS nem volt a díszegyenruhák és a katonai alakiság mániákusa; munkaruhájukban nehezen lehetne elképzelni őket katonai parádékon. A funkcionalizmus teljesen átjárta nemcsak módszereiket, de ruhatárukat is: rövidnadrág, egy póló (esetleg valami zsebes zubbony), könnyű lábbeli (a helyi angol szlengben tackies-nek nevezett futócipő), oszt ennyi. És persze annyi fegyver és lőszer, amennyivel meg tudták tenni a napi akár 100-120 kilométert a bozótban. Kaját általában nem vittek magukkal, viszont ha kellett, mindent megettek, amibe belebotlottak: kígyót, majmot, bogyót, rovart, tán még pulykakakas-here pörköltet is.

Profizmusukhoz még egy adalék: az alakulat fennállása alatt (gyakorlatilag folyamatos harci körülmények között) mindössze 36 embert veszített. A SeS úttörő szerepet játszott a különféle rovarok, csúszómászók és más, kevésbé guszta élőlények ehetőségének feltérképezésében is; nyugállományú tagjai egész vagyonokat kerestek azzal, hogy szörnyűlködő turistáknak zimbabwei kvázi túlélőtáborokat szerveztek, ahol mondjuk fejenként húszezer dolláros részvételi díj ellenében hülye amerikai milliomosok megkóstolhatták a szöcskét vagy az ugyancsak tehetős európai sznobok picit már rothadó gazella-tetemből falatozhattak, valódi bozótharcosnak érezve ezáltal magukat.

Nem csak kis létszámú partizánakciókban jeleskedtek ám; 1976 augusztusában például hetven SeS rajtaütést hajtott végre a ZANU, a ZANLA és a mozambiki hadsereg egyik megerősített közös táborán, ahol három ezrednyi (mintegy 5500 főnyi) katona állomásozott.

Nos, a mintegy 8 órán át tartó ostrom végén a mozambiki létszám 1212 (egyezerkettőszáztizenkettő!) fővel csökkent, a SeS négy súlyosabb és hét könnyebb sebesülttel megúszta; egyetlen embert sem veszítettek! Tizennégy főkolompost összecsomagoltak egészen kicsire és magukkal vittek Rhodéziába, ahol udvarias kihallgatótisztek kérdéseket tettek fel nekik. Ez volt a híres Nyadzonya-i rajtaütés, amiről csak annyi biztos, hogy nem fog soha szerepelni a maputói katonai akadémia dicsőség-könyvében.

Számos pletyka szólt arról, hogy a SeS-esek szabadidejükben elefántcsont-csempészéssel egészítik ki zsoldjukat, meg hogy olykor egy-egy kisebb dél-afrikai gyémántbányát is meglátogattak, ahonnan apróbb szuvenyírekkel tértek haza; erre csak azt tudom kérdezni, hogy mégis mit hoztak volna emlékül magukkal egy gyémántbányából: képeslapot? Vagy egzotikus halakat az akváriumba? A katonaember mindig is szerette a szépet és a maradandó emlékeket.

A szakállviseletről több elmélet is forgalomban van; az egyik szerint a fehéreknek kötelező volt arcszőrzetet növeszteniük, hogy ezzel is csökkentsék a világító sápadtarc-felületet. A másik teória ennél triviálisabb: melyik katona szeretne borotválkozni, ha reggelente nem jön egy buzgómócsing őrmester és nem ellenőrzi vattapamaccsal a sima arcbőrt? Nos, a SeS őrmesterei reggelente egészen mással voltak elfoglalva: mondjuk a túléléssel.

Ami a harctéren nem sikerült a terroristáknak, az a tárgyalóasztal mellett sikerült a politikusoknak: 1979 decemberében életbe lépett a tűzszünet – a többi már történelem: Rhodézia megszűnt létezni.

1980 szeptemberében (más források szerint márciusában) feloszlatják őket; az állomány java – joggal tartva az új vezetés bosszújától) az USA-ba, az Egyesült Királyságba, illetve egy országgal odébb (Dél-Afrikába) költözik, ahol csatlakoznak az ottani 5. Felderítő Kommandóhoz. És persze egy ideig folytatják a szakmát, de ez megint egy másik történet. Mugabe bérgyilkosai még évekig vadásztak rájuk, valami sajátosan értelmezett igazságszolgáltatásra hivatkozva.

A most következő kiegészítést csak azok olvassák el, akiknek érdeklődési körébe a militaryn kívül még belefér egy kis afrikai rögvalóság.

Hogy hol tart Zimbabwe, az egykori virágzó Rhodézia (zászlaja itt jobbra) jogutódja? Pár mondat erejéig nézzünk körül. A kormány a „szocializmust a feketéknek!” jelszót tette a magáévá, tönkretéve ezzel a fehérek vezette gazdaságot, aláásva a feketék jólétének alapjait is. A fehér telepesek pogromokba torkolló üldözésének (fordított apartheid) történetei következtek. Erőszakkal zavarták el, sőt mészárolták le a földjeikhez ragaszkodó farmereket.

A világrekord infláció (1000 százalékokban mérik) története következett az új országban. Jelenleg formális éhínség van. A valutatartalékok kimerültek, a szükséges energia- és élelmiszerimportra sincs pénze az országnak. Zimbabwét (nemzeti lobogója itt balra) már többször lekapcsolták a nemzetközi szélessávú internet-hálózatról, gyakoriak az áramszünetek, az energiakorlátozásokról nem is beszélve. Romokban hever az ország gyarmati időkben kiépített egészségügyi és oktatási rendszere is. A Mugabe kormány döntéseinek hatására az ország lakossága az utóbbi 5 évben körülbelül 1 millió fővel csökkent; egynegyedük HIV pozitív, a születéskor várható élettartam már a negyven (!) évet sem éri el

Éljen a faji egyenlőség, természetesen. Afrika az afrikaiaké!