Az emberiség – tagjainak közismert egyéni, továbbá állítólagos kollektív bölcsességére támaszkodva – mindenért és minden miatt háborúzott már az elmúlt évezredekben, a termőföld és az altalaj ásványkincsei feletti rendelkezés jogától a melegvizű kikötőkhöz való hozzáférésen keresztül egészen bizonyos labdarúgó-mérkőzések eredménye miatt, a különösen visszataszító ideológiákról és a kevésbé visszataszító, de annál merészebb dekoltázsú nőkről nem is beszélve.

Senki nem lepődik meg tehát azon, hogy bolygónk egyik legegyszerűbb vegyülete, ugyanakkor a szerves élet nélkülözhetetlen molekulája, a humorosnak szánt, de kémiailag teljesen korrekt elnevezésű dihidrogén-monoxid már nagyon régen felkerült arra a méretes dicsőségtáblára, amelyen a hadtörténelem véres trófeái sorakoznak.

„Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?”

(Mózes negyedik könyve, 20:5)

Igen, eltaláltátok: a vízről van szó; közelebbről az édes- (azaz ivó)vízről. Miközben a Föld lakossága naponta mintegy háromszázezer fővel gyarapodik (innen is csókoltatjuk a születésszabályozás és a fogamzásgátlás esküdt ellenségeit, akiket tapintatból, valamint vallásos olvasóink érzelmeit tiszteletben tartandó nem nevezünk meg, úgyis mindenki tudja, kikre gondolunk), víztartalékaink mennyisége hellyel-közzel állandó (sőt: apad); óvatos becslések szerint a világon száz ember közül 42 nem jut annyi vízhez, amennyire egészséges életviteléhez feltétlenül szüksége lenne, s amit szakemberek naponta és fejenként minimum 100 literben állapítottak meg (a sör és a száraz fehérből készült nagyfröccsök nem számítanak bele!).

Ahogyan azt a mottóból is láthatjuk, a Közel-Kelet sosem volt az a kifejezett aquapark vagy élményfürdő-központ; nem kell meglepődni tehát azon, hogy a sok ideológiai, vallási, kulturális és egyéb hangzatos (nagyrész ordas módon hazug) köntösbe csomagolt lózung hátterében a Maslow-piramis alapjához sokkal közelebbi szükségletek kielégítése húzódik. Mivel arrafelé gyakorlatilag a Jordán (és földfelszín feletti, illetve alatti csatolt részei) jelentik az édesvizet, vízgyűjtő területének négy állama (Libanon, Izrael, Jordánia és Szíria) időről időre egymásnak feszíti izmait és megpróbálkozik a bibliai folyó felett elérhető maximális ellenőrzés megszerzésével.

És ugye az sem lehet véletlen, hogy a Közel-Keleten és nem Finnországban, ĺrországban vagy Venezuelában találták ki a csepegtetős öntözési módszert (amiről olyan sokat nem tudunk ugyan, csak annyit, hogy segítségével képesek tíz liter víz megfelelő adagolásával felnevelni egy egész pálmaligetet olyan talajban, ahol a rozsdás konzervdobozokon kívül más életformának nulla esélyt adnánk).
Az évezredek óta tartó számtalan oda- és visszavágóból álló meccsen jelenleg egyértelműen a zsidók vezetnek. A híres, hatnaposnak becézett háború (1967. június 5-10) egyik, szélesebb körben nem annyira ismert oka az volt, hogy Izrael az akkori szír határ melletti Kinnereth (klasszikus műveltségűeknek: Genezáreti) tóból (amely a Jordánon kívül Izrael egyetlen komoly felszíni édesvíz-tartaléka) 1964-ben suttyomban és módszeresen elkezdte kiszivattyúzni a vizet a Negev-sivatagban létesítendő telepek melletti őshonos homokot és importált termőföldet öntözendő, jelentősen csökkentvén ily módon az akkor még Szíriához tartozó Golan-fennsík alatt húzódó talajvíz mennyiségét.

Válaszul az arabok eltérítették a Jordán egyik-másik mellékfolyócskáját, viszontválaszul az izraeliek még több vizet pumpáltak ki a Kinnerethből, viszont-viszontválaszul a szír csapatok lövöldöztek egyet-kettőt a tavon halászó izraeliekre, valamint a környék kibucnyikjaira, majd jöttek az izraeli ejtőernyősök és így tovább.

Három éven keresztül folytatódott az egyre fokozódó intenzitású adok-kapok, mígnem a már említett, egészen pontosan 134 órán át tartó háború végén az egész Golan izraeli kézbe került (hogy a teljes Sinai félszigetről és Jeruzsálemről most ne is beszéljünk; majd megtesszük egy későbbi posztban, ha jók lesztek).

Ha már a földfelszín alatti vízről és annak stratégiai jelentőségéről bátorkodtam szólni:

Lévén, hogy a kivonható talajvíz átlagos, teljes megújulási ciklusa a Közel-Keleten 1200-1300 év (tehát ennyi kell, hogy csapadékból, a beduinok és tevéik vizeletéből meg innen-onnan újratermelődjön azokban a föld alatti tározókban), nem nehéz prognózisokat felállítani: ha ennek a víztartaléknak a kinyerése és felhasználása a jelenlegi feszített ütemben folyik, nemcsak a természetes, föld alatti víztározók 30-50 éven belüli kiürülésével kell számolni, hanem például azzal is, hogy az üresen maradt, Gáza-övezet alattiakba be fog szivárogni a közeli mediterrán tengervíz – ami visszafordíthatatlanná teszi az ivóvízvesztés fájdalmas folyamatát.

Na nem mintha ez az izraeli katonaságot annyira foglalkoztatná – ez a konkrét probléma elsősorban a létező (?) palesztin államot fogja érinteni, már ha addig képes lesz valódi államként viselkedni. A zsidók meg majd kitalálnak valamit; arrafelé a zűrös időkben mindig születtek próféták, imádkozásban és az Istennel való veszekedésben meg amúgy is világbajnokok.

Az utóbbi 10 évben közhellyé koptatott, s a globális felmelegedés szókapcsolattal jelölt környezeti jelenség víztartalékokra gyakorolt negatív hatásával pedig még a legoptimistább előrejelzések is kénytelenek számolni (kivéve Michael Crichtont, akinek sajátos véleménye van a dologról, de ez itt nem a könyvajánló).

És hogy ne csak Izraelt simfeljük: Szaúd-Arábia (a térség többi államához hasonlóan) presztízskérdést csinál a saját vízből – már amióta (és ameddig) a kőolajból származó bevételei ezt megengedik. Mezőgazdászok, hidrológusok és katonák 1992-ben elszörnyedve mesélték egymásnak nemzetközi konferenciák szüneteiben a negyedik és a hatodik ital között, hogy a roppant konzervatív sivatagi monarchia rekordnagyságú, négy millió tonnát valamivel meghaladó gabonatermésének öntözését – a boldogult emlékezetű Fahd király személyes utasítására – hónapokon keresztül saját talajvíz-tartalékaikból fedezték.

A fúrások, a csőrendszerek lefektetése, az öntözőcsatornák megtervezése és kiépítése, a 40-45 fokos hőségben villámgyorsan párolgó víz folyamatos pótlása összesen 2,2 milliárd (olaj)dollárjába került az országnak, miközben a fenti, észveszejtő áron megtermelt gabonamennyiséget 650 millió dollárért bármelyik kanadai, amerikai vagy európai exportőr boldogan a rijádi raktárak kapujáig szállította volna, s nem utolsósorban megmaradt volna több tízmillió köbméter ivóvizük…
De a saját víz varázsa ugye…

150 évvel ezelőtt egy földlakóra 34 ezer köbméter édesvíz-tartalék jutott; napjainkra ez a szám kevesebb, mint az egynegyedére (8 ezerre) esett vissza. A biztonságpolitikai szakértők egy része mérget merne venni arra, hogy a következő (minimum regionális) háborúk egyik kirobbantója az édesvíz feletti rendelkezési jog lesz. Másik részük azt állítja, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában állandósulni fognak ugyan a víz miatti kisebb-nagyobb konfliktusok, de ezek eszkalációjától (legalábbis szerintük) nem kell tartanunk. Hogy valójában mi fog történni, meglátja, aki megéri. Engem például valószínűleg már nem fog érinteni és őszintén remélem, hogy egyetlen olvasónkat sem.

Egy amerikai Közel-Kelet-szakértő kicsit merész, de elgondolkodtató szavaival búcsúzom: Aki a vizet ellenőrzi, ellenőrzi a területet; aki a területet ellenőrzi, ellenőrzi a kőolajat; aki a kőolajat ellenőrzi, ellenőrzi a világgazdaságot.

És aki ellenőrzi a világgazdaságot, az annyi fröccsöt ihat, amennyit akar – teszem hozzá bölcsen, mintegy rávilágítva a globális összefüggésekre.

Ha legközelebb, az ismét közelgő kánikulai napokon egy pohár jéghideg vizet isztok, egy futó pillanatra gondoljatok azokra a szerencsétlenekre, akik szomjukat ilyen körülmények közepette kénytelenek oltani.

Egészségetekre!

Kiegészítés: találtam egy másik térképet a globális vízproblémáról. Nem tudom, ez riasztóbb-e vagy biztatóbb, mint az előző.